Egész más könyv ez, mint amiket olvasni szoktam.
Ha nem ajándékba kapom, és nem olyan jó szívvel, kedvesen adják, mint ahogy adták, soha nem veszem a kezembe. A célcsoportja sem én vagyok.
Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett. És ha megkérdeznek, szívesen ajánlanám is, bár nem mindenkinek.

Az egyik címkéje szerint krimi. Végső soron van benne gyilkosság is, nyomozás is, a címke mégis hamis. Aki azért veszi a kezébe, hogy krimit olvasson, csalódni fog. A krimi-szál csak a vázat adja, kivéve az utolsó száz oldalt. Ott mintha egy másik regény kezdődne el, és bizonyos fokig sajnálom is, hogy Pearse nem ezt a másik regényt írta meg, hanem az egyiket, ezt meg benne hagyta, mint zsebben a fejletlen kiskengurut.
A másik címkéje szerint romantikus. Tény, hogy van benne szerelem, nem is kevés, vannak benne jóvágású, vonzó fiatalemberek, és időnként választani is kell a leánynak, de ez a szál is vissza vagyon fogva.

Ha meg kellene mondani, mi ez, hát egyrészt kalandregény, másrészt egy felnőtté válás története. A bizonyos gyilkosság lendíti ki a főszereplő életét a holtpontról, ennek „köszönhetően” indul el a nagyvilágba, elvileg nyomozni, gyakorlatilag saját, független életet kialakítani magának. Közben a legkülönbözőbb fajta helyeken jár (a XX. század közepének Angliájában), veszélyes kalandokon megy át és tapasztalatokat szerez, találkozik égetően fontos társadalmi problémákkal, ezzel kapcsolatban találkozik segítőkkel/tanácsadókkal és gátlókkal/ártani akarókkal, előbbiek a jók, utóbbiak a gonoszok. A jók nagyon jók, a gonoszok nagyon gonoszok. A jók gondolkodása (ami a társadalmi problémákat illeti) haladó és modern, a gonoszoké minimum elmaradott. (Ezeket a jelzőket a regényszöveg használja.) Véletlenül se fordítva.
Igen, kérem, ez mese. Azért lehet ekkora siker. (A címlap szerint több mint tízmillió példányt adtak el belőle.) Az emberek szeretik a mesét, még a nagyon-nagyon komoly felnőttek is.*

A „mese” szót véletlenül se lekezelően használom itt – én nagyon szeretem a meséket. Még a gyerekeknek valókat is. Azt már csöndesen kétségbe vonom, hogy olyan fontos társadalmi kérdésekben, amelyeket a regény felvet, érdemes-e mesefiguráknak véleményt mondani, de 1. az író tényleg nagyon vigyáz, hogy a regényéből ártalmas dolgokat ne tanulhasson senki (legalábbis ami a társadalmi kérdéseket illeti**), 2. ha ugyanezekről a problémákról szociológiai tanulmányt írt volna, az nagyságrendekkel kevesebb emberhez jut el – úgyhogy belenyugszom. Ebben a tekintetben a regény jó, és szívesen ajánlom.

Csak hát ott van a hiba, hogy én a magam részéről nem szeretem, ha egy regény ilyen hangerővel akar tanítani engem, mint ez. Jó sokszor megismételve minden fontos tanulságot, hosszasan kifejtve, legalább háromoldalanként egyszer, és kizárólag szerethető szereplők szájába adva, hogy véletlenül se tévessze hatását. Különösen az első száz oldalon szenvedtem nagyon a didaktikusságtól. De ettől a regény nem rossz, csak nem nekem való.
(Az azért már zavaróbb, hogy elég gyakran mondanak olyasmit a szereplők, amit a XX. század közepének Angliájában egészen biztosan nem mondtak volna. Lehet, hogy gondolják, de nem mondják, vagy nem így. Ettől csorbul a történeti hitelesség. De végül is a cél az, hogy a mai embereket tanítsa a regény, tehát még ez is rendben van.)

Ami viszont a további háromszáznegyven oldalt illeti, ott már tudtam a kalandokra/szerelmekre koncentrálni, izgulni a főszereplőért, és olvastatta is magát a szöveg. Az első száz oldal után már nagyon gyorsan haladtam vele (az oktató jellegű bekezdéseket meg kikapcsoltam a fejemből). A fordítás többnyire gondos,*** a kiadás szép, igényes, és még tartós is, nem esik szét a könyv, sok olvasást kibír.

Szóval örülök ennek a regénynek, köszönöm szépen. Szép emlék marad, különösen azért, mert jó szívvel, kedvesen adták.

* Jó, a komoly felnőttek meséiben ne legyen zsarnok király. Legyen benne pl. részeges, erőszakos boltos. Tündér keresztanya se legyen. Inkább ősz hajú, tolószékes szociális munkás.
** Azért volt, amitől a fülem kettéállt. Az rendben, hogy „nem vagy felelős az elődeid életéért és cselekedeteiért, éld a sajátodat,” meg „jól nézd meg, kivel akarod összekötni az életedet”, meg „szegülj szembe az erőszakossággal, ne hagyd magad”, meg „nem szabad a másik embert a külsejéért elítélni”, meg úgy általában ne legyenek előítéleteid stb. Mind rendben. De azt egy szóval nem mondja a regény, hogy SPOILER „ha gyilkossági ügyben nyomozol, NE mutogasd a meggyilkolt egyén fényképét azon a környéken, ahol esetleg a gyilkost is megtalálhatod, de ha már mutogatod, NE beszéld ki boldog-boldogtalannak, hogy te most éppen nyomozol, és a rendőrségre is el fogsz menni”. SPOILER VÉGE Ilyen tanácsot a regény nem ad. Pedig kéne. Oké, nem túl nagy az esély rá, hogy ilyen helyzetbe keveredik az olvasó, de azért mégis.
*** Azért néha-néha elég durván bakizott a fordító, de nem vagyok benne biztos, hogy aki nem tud jól angolul, ugyanígy kapásból kiszúrná a hibákat. Nincs is belőlük sok.

Ezt 2016. június 5-én írtam.

Pontszám: 10/8