Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Ott születtem (Tímár Máté: …és a Berettyó folyik tovább…)

2020. február 21. - Timár_Krisztina

timar.jpgGyerekek… én erről a könyvről annyi mindent akarok írni… aki el szeretné olvasni, készítsen be magának egy májkrémes kenyeret meg egy bögre teát…

Azt még megértem, hogy ennek a könyvnek az első olvasója és értékelője (legalábbis a Molyon) én vagyok. Nem „hivatalos” kiadás, nem is lehetett az, és ez rossz ajánlólevél, főleg, ha látszik is. Tisztelet-becsület annak, aki ezt a kiadást összehozta, lehetővé tette, a szándék nemes, a megvalósítás becsületes, de hát… A borító meg a fülszöveg adja (adná) el, ennek a borítóján pedig, valljuk meg, mindenekelőtt az „a feléből ki kell neki jönni” látszik, és a fülszöveg… azt inkább hagyjuk, majd lentebb még írok róla.

Szóval azt még megértem, hogy ezt a könyvet én olvastam elsőnek.

De azért azt, hogy (ellenőriztem) a szerző egyetlen művének sincs egyetlen árva olvasása se a Molyon?! Hát azon azért engedtessék meg nekem… legalábbis meglepődni.

Ez a bácsi nagyon tudott írni!!!*

(Több közös ismerősünk szerint beszélni is. Hasonlítunk.)

Nem mintha szemére hányhatnék bárkinek bármit. Én se nyúltam volna ehhez a könyvhöz a bizonyos „olvasási kihívás” nélkül. „Egy könyv, amely a szülővárosodban játszódik.” Na, megkaptam már megint. Szegény Szeghalom. Ott volt a legközelebb szülőotthon, úgyhogy eltöltöttem ott életemben három napot összesen, nem lakik ott senkimnek senkije – mégis az van a személyimben… És ráadásul még az ott játszódó könyvek se hemzsegnek a boltokban meg a könyvtárakban.

Erre most májusban vaktában felteszek egy kérdést a történész apámnak, aki szépirodalmat alig vesz a kezébe, hogy tud-e valami Szeghalmon játszódót? Hát persze, Tímár Máté írta. Még rokon is, de ma már nagymamám se tudja, hogy a dédapámnak vagy az ükapámnak a harmadik unokatestvérének kije.** Mert hogy Szeghalomra járt iskolába, és arról írt egy regényt. (De ő se olvasta, mármint apa.) A szerzőről egyébként régebben már hallottam, van is a szüleim könyvtárában tőle valami, de még sose néztem bele.

Úgyhogy most itten ülök és szégyellem magam. Hogy miért nem.

Egy mentségem van: valamiért azt hittem, hogy olyan, mint Veres Péter, és engem a Számadás óta Veres Péterrel ki lehet üldözni a világból. Há' de ez nem olyan.

A nyár belehal az őszbe, az ősz beleőszül a télbe, de a tél egyeduralkodó deres novembertől csorduló márciusig. Jégcsapokká mereszti az ereszek könnyét, dérrel dermeszti a virágokat, sóhajtva nyőgeti a koldus-mezítelen fákat, s a kémények lyukaiba is akkorákat bömböl, mint valami megvadult bika. Féli is a világ, öleli a kemencét, aki teheti, siet a sánta is, ha kiparancsolja a dolga, majdnemhogy szalad.

Ez, hogy valamihez viszonyítsak, olyan, mint a drágajó Trézsi néni kosztosai, gyerekkorom egyik salátává olvasott szép emléke – felnőtt verzióban. Tizennyolcas karika rajta.

Endrődi (pardon: körösmarti) parasztgyerek a tanyáról beszédül a szeghalmi (pardon: berettyóhalmi) kollégiumba, ahol kis taknyosból emberré faragódik. Faragja az iskola, a tisztelt és kevésbé tisztelt tanárok, a város, az osztálytársak, otthonról a család (tanulj, fiam, mert sokba kerülsz), meg ő belülről saját magát, de könyörtelenül. Egyebekről nem is beszélve. Az elején késsel-villával nem tud enni, a végére úgy kiműveli magát… hát, ahogy mondtam: tizennyolcas.

Nem árulom el, mi a vége: részben sejthető, részben nem, mindenesetre én az utolsó nyolcvan oldalon még azt is elfelejtettem, hogy enni kéne. És még az utolsó oldalon, a második epilógust olvasva is le tudott esni az állam.

Az énkeresés regénye ez. Gáspár Jancsi, az író alteregója szigorú katolikus családból kerül szigorú református iskolába (azért ez nem az Abigél; a fiúkat sokkal-sokkal szabadabbra hagyják, mint Szabó Magdánál a lányokat). Ez, ugye, azt jelenti, hogy rögtön keresni kezdi önmagát, hogy ő most melyik, mert katolikusnak kálvinista, kálvinistának meg katolikus. Parasztgyerek létére azonnal befogadják az egész másféle közegből jött többiek, könnyen barátkozik, szorgalmasan tanul, a tanárok is szeretik, csak a matézis ne volna.

Az ügyeletes tanár csak a villanyoltásra került elő, és szemlét tartott az ő hálójukban is.
– Hogy áll a ruhád a széken, Unghy? – kérdezte a kövér Lojástól. – Írd le ezerszer, hogy: Rend a lelke mindennek!
– A-négyzet plusz B-négyzet, egyenlő C-négyzettel… – hallatszott a háta mögül, mire dühösen megfordult.
– Ki morog itt, amikor én szobavizsgát tartok?
Sinka Jancsi felült az ágyon.
– Gáspár János, tanár úr, kérem. Amikor számtanóra lesz másnap, mindig hülyére magolja magát, és álmában felmondja a leckét…
A vasember meghökkent.
– Mindig így szokta?
– Mindig – kántálta az egész háló.
– BDEC-terület egyenlő ABDJ-területtel, mert alapjuk BD és magasságuk BC közös…
A tanár halkrafogott hangjába ismeretlen zönge keveredett…
– Idefigyeljetek, fiúk! – mondta. – Ha eláruljátok neki, hogy kihallgattam, mindnyájatokat beszekundáztatlak!
Betakarta az alvót, és lábujjhegyen kiosont a szobából…

Aztán ezzel az identitásával is baj lesz, mihelyt megjelenik a színen a grófi csemete, akit tanítani kell, és aki hivatalból hülye. Hogyan tud az ember úgy alkalmazkodni a társadalmi rendhez, hogy ne is hazudjon, a gerince is megmaradjon, meg a lelkét is meg tudja védeni? Márpedig a támadás jön minden irányból, olyan durva fordulatokkal, hogy az olvasó csak pislog. Ez nem ifjúsági regény. Ez nem. Aztán elkezd kinyílni a csipája a Jancsi gyereknek politikailag is, és keresi már nemcsak a saját meggyőződését, hanem a kiutat is a hozzá hasonlók számára, hiszen látván látja a kiáltó ellentétet a szeghalmi modern kollégium meg az otthoni földes tanyai szoba között. Mit csinál, akinek se a nácizmus, se a kommunizmus nem tetszik, és egyik hadsereget se látná szívesen az országhatáron belül? Mert hát, hogy az élet egyszerűbb legyík, odaesik még a fejére a II. világháború is. A regény ugyanis 1938-ban kezdődik, és hellyel-közzel 42-ben ér véget.

– Ugye Jancsi, te a papok nyelvin is tanulsz?
– Latinul is, Lajos bácsi.
– Napok óta azon töröm a fejem, hogy szidta a disznó Úristenemet a fronton Monti főhadnagy úr…
– Porcus a disznó…
– A nemjóját! Tényleg a porkodiómot szidta!
Kivágódott az ajtó, s két csendőr lépett be rajta…
– Mi van itt, népgyűlés? – kérdezte a járőrvezető.
– Búcsút szervezünk Szentkútra… – élcelődött Bucsa sógor.
– Ne marháskodjon, mert…
Valaki elkukorékolta magát, s a tanító védően előrébb lépett…
– Beszélgettünk, őrmester úr! – mondta, mire köszönni is megtanultak.
– Jó estét, tanító úr! További kellemes szórakozást!

Átmeneti időszak. Már nemcsak az egyházon belül csinálhat karriert egy parasztgyerek, de még nem kap állami hátszelet. Már koedukáltak az osztályok, de még fiúiskolaként kezelik az intézetet felnőttek is, gyerekek is. (A női szereplők mint diákok alig kapnak valami teret a regényben, inkább mint szerelmek fontosak.) Még eljuthat a diák békés körülmények között is Németországba vagy Erdélybe, de már ott van az orra előtt az SS-tiszt meg a munkaszolgálatos, és már bármikor behívhatják a testvéreit katonának, megverhetik a csendőrök a tanítót, és feljelenthet még a távirat-kézbesítő is.

– (…) Engem is nyugdíjba kergettek, az öcsém is azt hiszi, bolond vagyok, pedig a világ olyan bolond, hogy az okos ember tűnik bolondnak benne.

Ezt az útkeresősdit piszok jól eltalálta Tímár Máté. Adott egy rokonszenves, könnyen lelkesedő, még könnyebben szerelmesedő,*** okos főszereplő, akit pendelyes korától beleneveltek a szorgalomba, aki idealista, de azt is tudja, hogy pofonokat fog kapni, és azokat ugyanolyan erővel kell állnia, amilyennel lelkesedni tud. Ő maga is vigyáz, hogy az álmai ne rántsák túlságos erővel felfelé, de a körülötte levő világ is folyamatosan figyelmezteti. Vissza-visszatérő jelenetek, amikor Jancsi valami nagyról álmodik, aztán hirtelen eltalálja egy földgöröngy vagy nekimegy egy birkának – elég mindennapos szerzői fogás, de itt meg van fejelve azzal, hogy az anyagi világ visszahúzó ereje (többnyire) sem nem rosszindulatú, sem nem túlságosan erős ahhoz, hogy a következő pillanatban ne lendülhessen a lélek megint felfelé. Nagyon szépen meg van írva ez a hintajáték, és emiatt állandó irónia szövi át a regényt. Szó szerint az utolsó oldalakig.

Azután a két tenyerét is az arca elé tartotta a bátyja. Olyan kérges volt, mint a vén ökrök repedezett térde.
– Hát ezt látod? – kérdezte.
– Látom… – s pofontól félve visszahőkölt.
– Akkor is látod, ha nem látod?
Nem tudott mit felelni erre a hitvallást váró primitív kérdésre. Felelhetett neki Szabó Dezsővel, Veres Péterrel, Sinkával, Erdélyivel?
Nem értené, azt hinné, mellébeszél. Olyan, mint a bogáncs, szúrós, de illatozó lelke van, olyan, mint a Sinka-hősök, akik „nem tudják a kék eget által kiáltani.”
– Akkor is látom, mindig látom – felelte csendesen.

Egy idő után pedig nemcsak Jancsi, hanem az egész parasztság, az egész magyarság útkeresésévé tágul a regény. Próbáltam valami nagyon meghatározó ideológiát találni a regényben, én esküszöm, próbáltam. De nem találtam. Ott is állandó a hintajáték, állandó az ironizálás, akármiről essen szó.

Reggelre ezüstbe öltözött a tanyai világ. A fák ágait zúzmara ülte, s olyan volt a látóhatár köre, mint egy hatalmas kosár, színültig liszttel. Harangszó úszott felette, a kelő nap ezüstbe vonta, s Jancsi, aki a kazlak körül lépkedett befelé, mégsem ezt a tündéri látványt csodálta már, hanem a tanyai valóság felett töprengett. Bűzösen pislákoló petróleumlámpa, a földes szoba nyirkos-dohos hidegsége, a csomóba szorult testek gőzölgése, amit az ablakon díszlő rozmaringok illata sem tudott ellensúlyozni. Tanyára-szorultság, nyolc kilométerre a faluhoz, és nem negyven, talán ezer kilométerre a berettyóhalmi kollégiumhoz, ahol mégiscsak víz buzog a csapokból, cseng a telefon, a diák latinul idézheti Catullust, angolul Shelleyt, németül Goethét, és magyarul Szabó Dezső-i álmokat. Ha az Európa, akkor ez Ázsia, bárhogy is igyekszel szépíteni!
Messiássá kellett volna válnia, hogy ezt a szakadékot át tudja kiáltani, s mert csak ábrándos diák volt, lépreragadt madárként vergődött a fenekén…

Nahát, ezért nem lehetett ezt a regényt a hatvanas években kiadni… és még a kilencvenes években is csak ilyen „a feléből ki kell neki jönni”-módon. Akárki volt, aki segített ezt kiadatni Tímár Máténak, nagyon megérdemli a köszönetet és dicséretet. Ezért még attól is eltekintek, hogy a kiadás tele van elgépelésekkel… (Bár legalább a ragasztás minőségén nem látszik az olcsóság. Azt hittem, szét fog esni a könyv, de kibír ez akárhány olvasást.)

Közben portrét kapunk sok-sok szereplőről, akik nagy része valóban élt, és a nevüket is csak a főszereplő legszűkebb környezetében változtatta meg a szerző. Ugrin doktort, Csernus apáturat a családi legendáriumból még én is fölismerem, de amikor éppen a szüleimnél olvastam a könyvet, és apa is belekíváncsiskodott, rögtön ahol a könyvjelző volt, talált két embert, akiket öregkorukból ő is ismert. (A regény idejében még nem élt.) Aztán persze kitalált személy is van bőven – szerintem azt csak a szerző személyes ismerősei tudhatják biztosan, melyik szereplő élt, melyik nem. Meglepetések mindenesetre mindig érhetik az olvasót. Az utolsó oldalon is.

Aztán meg… tényleg nagyon szépen tud írni Tímár Máté. Meg nagyon sokat is. Bár e tekintetben semmit nem vethetek a szemére. Időnként a saját körmondataiba belebonyolódik, sajátos szavakat alkot, amelyeket nem mindig lehet érteni, de az mind jól áll neki – kivéve pont a fülszövegben! Azt, tisztesség ne essék szólván, rettenetesen túlbonyolította. Egyszerűen szörnyű. Pedig egyébként a regény nagyon szép! Elképesztően művelt, olvasott ember írta, és ez a stílusán is látszik. Tud lírai lenni, tud epésen szatirikus lenni, tud megbocsátóan humoros lenni, tud szónoki lenni, és amikor az erdélyi kirándulásról ír, az olyan, mint egy tragikus székely népballada.

Hát… most már magyarázza meg nekem valaki, miért nem olvassa ezt a bácsit senki?! 

* Elnézést, hogy így bizalmaskodok, mind koromnál fogva, mind az alábbiakban kifejtendő egyéb okokból megtehetem.
** Ez a mi családunkban egyébként teljesen normális rokonsági megjelölés lenne, „vagy” nélkül, a „kije” pontos körülírásával, valamint annak rövid összefoglalásával, hogy az illető Endrődön/Hunyán kivel lakott szemben, és hova járt boltba. 
*** A kezdet kezdetétől túltengenek benne a hormonok. Ha nekem még egyszer valaki azzal jön, hogy bezzeg a régi időkben/a falvakban erkölcsösek voltak a fiatalok, ezt a könyvet fogom az orra alá dugni. Meg a Kuszma molytárs kubai regényét. 

Ezt 2015. július 21-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Intermix, Ungvár / Budapest, 1995. 468 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr2415485446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

grungi · http://grungirpg.blog.hu 2024.01.25. 14:29:51

Szia! Keresek egy könyvet, ami a Berettyó vidékén játszódik. Két történet van benne. Az elsőben egy baráti társaság játszik egy szigeten, amit egy másik banda akar elfoglalni, de ők összehangoltan megvédik. Emlékeim szerint számokkal kommunikáltak. Minden betűnek adtak egy számot (Caesar kódolás) és azokat mondták be, hogy az ellenség ne értse. (Kicsit Pál utcai fiúk utánérzés)
45-ben játszódik, mert az oroszok bejövetelét is beleírta az író.
Aztán ott van a második rész, amikor ugyanez a társaság kitalálja, hogy leutaznak csónakkal a Fekete tengerig, el is indulnak, de pár nap után utánnuk mennek a felnőttek.
Esetleg van tipped?

Timár_Krisztina 2024.01.25. 16:47:18

@grungi:
Szia!
Nagyon jó könyv lehet, de sajnos nem ismerem.
süti beállítások módosítása