Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Hangavirág, facsonk, gyilkosság, világlélek (Emily Brontë: The Complete Poems)

2020. február 03. - Timár_Krisztina

bronte0001_2.jpgTizenhárom vagy tizennégy évesen jutottam el először Angliába, azon belül Oxfordba, azon belül eltévedtem, és véletlenül bementem egy könyvesboltba. A leárazott könyvek között, 50 pennyért vettem egy tenyérnyi kis válogatást a Brontë testvérek verseiből. Életem legjobb döntése volt. 

Persze azóta már két kritikai kiadás is fenn van a polcomon, az 1941-es meg az 1992-es. Jóval később eljutottam Haworthbe is, ahol a versek nagy része született. Hetekig gyalogoltam ugyanazokon az ösvényeken, amelyeken Emily, láttam szépet is, csúfat is. Mérhetetlen mennyiségű hangavirágot, békalencsés mocsarat a turistaút közepén, az ég tetejétől az ég aljáig zuhanó alkonyati felhőket, éktelen büdös és fekete sarat, apró vízesést, tündérsziklát, fehérre mosott facsonkot, döglött birkát.

Az útikönyv azt írta a tájról, hogy csodálatos hely, de depressziót gyógyítani ne menjen oda senki, mert öngyilkos lesz. Isten bizony, fogalmam sincs, miért írta. Számomra a biztonság és a nyugalom helye volt. (De ha legközelebb megyek, elsőként egy pár gumicsizmát fogok elcsomagolni, az biztos. Meg dupla esőkabátot.)

Hogy mi fogott meg ezekben a versekben annyira, hogy soha életemben nem fogok szabadulni a hatásuk alól, azt nagyon nehéz megmondani. Valószínűleg ugyanaz, mint ami a tájban, és valószínűleg ugyanazért nem kaptam a versektől se depressziót, mint amiért a tájtól sem.

A versek beszélői valóban sokszor nagyon lehangoló helyzetekben szólalnak meg, de furcsa módon ebből egyáltalán nem következik az, hogy mindannyian depressziósok is volnának. Sőt! Elég gyakran inkább otthon érzik magukat ebben a helyzetben, nem félnek, meg tudnak benne kapaszkodni. Máskor csak figyelik, ami körülöttük történik, és mint kívülállók szánakoznak rajta. Ismét máskor keresik a nagybetűs Másikat, szerelmest vagy Istent vagy világlelket (megnevezve ritkán van), és néha eljutnak a találkozásig, az elragadtatásig, az eksztázisig – néha pedig a találkozás elől visszalépnek, és mindenre, még gyilkosságra is képesek, hogy megőrizzék önmagukat.

Ami pedig a stílust illeti, fogalmam sincs, honnan szedte ez a nő a mesterségbeli tudását, de tizenöt éves korától harmincegy éves koráig egyszer nem lehet rajtakapni azon, hogy eltévesztené a ritmust vagy a rímet. Figyeltem.

A képet én készítettem, a nyugat-yorkshire-i lápon.

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Penguin, London, 1992. 293 oldal

475151_321204531265976_949569337_o.jpg

Ezt 2014. április 30-án írtam. Fotó: saját. 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr415451924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása