Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Artemisz a tajgán (Gabrielle Filteau-Chiba: Sauvagines)

2024. május 03. - Timár_Krisztina

filteau-chiba_sauv.jpgSajnos magyar fordítása nincs, angolul viszont létezik.

A francia szöveg nagyon szép, ráadásul az intelligens mítoszfeldolgozások sorát gyarapítja. Az utóbbi időben gyakorlatilag függővé váltam a hangoskönyvektől, franciául már szándékosan keresem őket, hogy a könyvvel párhuzamosan olvashassam, szépen napi adagokra osztva. Ez a regény pedig erre a beosztásra éppen alkalmas, mivel lassú, hömpölygős ritmusban halad, és bár érdekes a cselekmény is, nem az a legfontosabb benne.

Nyelvtanulóként is, egy ismeretlen kultúra felfedezőjeként is hasznos olvasmány. Azért választottam, mert amilyen gyakran hallani kanadai szerzőkről, olyan ritkán találkozunk francia-kanadaiak nevével, és érdekelt, miben különbözik az ő nyelvhasználatuk a franciaországiakétól.* Hogyan fest egy olyan francia nyelv, amelyikben az USA-val és a brit-kanadaiakkal való érintkezés következtében gyakoriak az angol jövevényszavak, de az ott élt/élő indián nyelvek is hatottak rá? Ráadásul nyilván jó volna az ő életükről is többet tudni. 

A főszereplő, Raphaëlle és legbensőbb baráti köre nem is mutathatná szebben az amerikai hatást. Thoreau neve csak egyszer hangzik el, de annál többször idézik fel közvetve az életművét: félrevonulását a nagyvilágtól, tökéletes önmegvalósítását egy békés, lassú, meditatív életben. A regény főszereplői megtalálják ugyanennek a módját a XXI. században is: ketten közülük vadőrnek állnak a kanadai tajgán,** egy meg remetének. Olyan őserdőben, ahol – mint az többször is elhangzik – még térerő sincs,*** és ha az avatatlan beletéved, még ma is ott maradhat. Ahol a legközelebbi szomszéd egy napi terepjárózásra van (nem mintha ez zavarná a szereplőket, vagy visszatartaná a szomszédolástól), ahol elég havonta egyszer bemenni a faluba, ahol nem is feltétlenül kell zárni a házajtót, és ez adott esetben életet menthet. Aki vadőr, az még ráadásul arra is büszke lehet, hogy segít vigyázni arra a környezetre, amely Thoreau kora óta oly törékennyé vált. 

Csak sajnos annyi a probléma, hogy Raphaëlle-nek van pofája ezt nőként megvalósítani. Az senkit nem zavar, hogy legjobb barátja, a nála vagy húsz évvel idősebb Lionel magányos kunyhóban vadőrködik az erdőben. De mihelyt egy egyedülálló nő próbálja meg ugyanezt, mindjárt felbukkan a látóhatáron az a figura, aki úgy érzi, neki joga van a másik személyes terébe nagyon durva módokon betolakodni, és azt játszótérnek tekinteni. Mivel pedig történetesen a környék legbefolyásosabb családjának tagja, senki nem áll az ő ellenében Raphaëlle mellé, még a betolakodó kárvallottjai sem, még a nő kollégái sem. (Igaz, utóbbiakat nem is kérdezi senki, ítéletüket előre borítékolják.) Szerencsére akad, ami erősebb, mint a társadalom szorongásai és előítéletei; mégpedig a barátság, életre-halálra. Szimpatikus következtetés. Nem tudom nem elsütni azt a viccet, hogy honnan lehet fölismerni az igaz barátot: arról, hogy ha éjjel kettőkor fölhívod azzal, hogy megöltél valakit, annyit kérdez, hogy „oltott meszed van, vagy vigyek?” Na, itt szó szerint erről a fajta barátságról beszélünk. 

Ami a mítoszfeldolgozást illeti, a regény első felében tökéletes. Raphaëlle mint Artemisz (az asszociáció kimondva is felbukkan) férfitársaságra nem vágyva, egy szál lakókocsival meg a Coyotte nevű kutyájával védelmezi az erdei vadakat és a fiatal lányokat – egyik tinédzser védencének neve Daphné, nyilván nem véletlenül –, és ebbe a történetbe íródik bele a regény főgonosza, a vadorzó is. Ovidius Aktaión-története nem egyszerűen férfi szemszögből, hanem a patriarchátus szemszögéből íródott, benne Aktaión vétlen áldozat, még akkor is, ha Artemisz/Diana aggodalma erősen megalapozott. (Pedig egyébként minden mítoszban megtalálható, hogy aki az istenséget az ő valójában meglátja, nemtől függetlenül jó eséllyel nem éli túl, pusztán azért, mert szembesült vele.) Filteau-Chiba XXI. századi Aktaiónja viszont minden, csak nem vétlen. Hiszen meglátni lehet véletlenül azt, amit nem kéne, és az megbocsátható, de egy gomb megnyomása már nem tud véletlen lenni.**** 

Túlságosan is erős színekkel festi meg Filteau-Chiba ezt a vadorzót, ami azt illeti. Képvisel mindent, ami elítélni való lehet: nem tiszteli sem a természetet, sem embertársait, kivételes kegyetlenséggel gyilkol, anyagi haszonért és saját örömére is, továbbá szexuális ragadozó, igen csúnya múlttal. Egy percig nem látjuk embernek. Nem vagyok biztos benne, hogy ezzel az ábrázolásmóddal a szerző eléri a célját – bennem inkább kételyeket hagyott. De ha mítoszfeldolgozás, hát legyen. Olyan szépen beilleszkedett az Artemisz-történetbe a XXI. századi környezetvédelem, no meg Kanada történelme, a különböző indián népek mítoszaival és természettiszteletével. (Raphaëlle egyik nagyanyja mi'gmaq indián volt, családjából egyedül erről a nagymamáról hallunk jót, rá hasonlít, vele azonosul, gyakorlatilag privát szentként tiszteli.) Hát miért ne lehetne Aktaiónból vadorzó ellenfél.

De amikor elkezdett nem működni a regény mítoszfeldolgozásként, akkor mindjárt több regényelem is kezdett kilógni belőle. Az még önmagában abszolút a mítoszba illő, hogy Raphaëlle leszbikus, hiszen ezzel egyrészt a különbözőségét hangsúlyozza, másrészt azt, hogy jobban szereti a nők társaságát. Illetve negyvenéves korára már azt se, azért vonul el a világtól. A regénybe beleerőltetett szerelmi szál, az zavart. Nagyon szépen és érzékenyen van megírva, külön történetként megállná a helyét (ha kihúznák a harmadát), de itt teljesen fölösleges. A központi problémát a barátság is kiválóan megoldaná, ráadásul Raphaëlle egy ponton ki is mondja, hogy igazából a szerelemben sem elsősorban a vágyteljesülést vagy az intimitást, hanem az összetartozás tudatát keresi. Ettől lenne igazán artemiszes. Hát nem lesz az. Onnantól kezdve pedig, hogy ez a szerelem bontakozni kezd, a szerző sajnos elveszti a mértéket, és éktelenül túlírja a regényt. Az utolsó harmadát már alig bírtam az unalomtól, csak a mellékszereplők szálai tartották fenn az érdeklődésemet. Ezzel párhuzamosan pedig kezdett zavarni a főgonosz kétdimenzióssága is. Nem mintha találtam volna a számára mentséget, vagy egyéb megoldást a regénybeli problémára, ellenkezőleg. Készséggel utálnám akkor is, ha emberinek láthatnám. Ami a mítoszban működik, az a regényben csak akkor, ha jól meg van írva. 

A Sauvagines második fele nincs. Mármint egy-egy mondat mindig jól meg van írva, mind dallamos és meditatív és lírai és igazi klasszikus écriture féminine, amiben mindig árad vagy folyik valami, és még a hideg is érzéki örömmel tölti el az embert. Csak mikor már a hatszázötvenedik ilyen mondatot olvassa az ember, akkor azért már inkább a szirup jut az eszébe. Hogy ne mondjak giccset. Főleg ettől a felolvasástól. Audrey Brisson hangja éppen ehhez a regényhez való, és még aki nem érti, az is érzékeli, hogy olyan, mint a zene. De senkinek nem ajánlom, hogy félóránál tovább hallgassa, hacsak nem aludni akar.

Nem bántam meg, hogy elolvastam, mert érdekes, informatív, és nyelvgyakorlásra is tökéletes. De ahhoz, hogy a folytatását kézbe vegyem (mert van neki), elég sokat kellene, hogy fizessen nekem valaki. 

* A színész kiejtésében nem éreztem különbséget, de lehet, hogy ez csak annyit jelent, hogy még nem tudok elég jól franciául. Szójegyzék, az van, a regény végében. Ez kiváló ötlet; az már kevésbé, hogy az e-könyv nevű találmányt nem használják fel arra, hogy összelinkeljék a regényszöveget a szójegyzékkel. Így az ember vagy hátralapoz, és esetleg elspoilerezi magának a végét, vagy útközben próbálja kitalálni, mi a jávorszarvas orra lukáról lehet szó. Utóbbit választottam.

** Igen, ott is tajgának hívják. Igen, ez orosz szó eredetileg, de bekerült a franciába is, és a saját őserdejüket is így hívják. Nem, valamiért nincs rá saját szavuk. Gondolom, az indián népeknek van, csak azt derogált átvenni. 

*** Nyelvtanulóknak: ilyen hasznos szavakat lehet ám megtanulni belőle! Oké, olyanok is előfordulnak, amik szorosabban a vadőrködéshez kötődnek, és nem biztos, hogy más szövegkörnyezetben találkozni fog velük az ember, de érdekes módon ez a ritka. filteau-chiba_sauva.jpgA leggyakrabban ismétlődő kifejezések teljesen hétköznapiak. Olvasás közben csak átnéztem néha a WordReference oldalra, de most, azt hiszem, ki is szótározom majd. Általában véve nem ajánlom ezt a módszert, de ennél a könyvnél érdemes.

**** SPOILER: Ahogy ezt a történetszálat lezárja a regény, az teljesen rendben is van. Már úgy értem, jól meg van írva. Az Artemisz által védelmezett természet kegyetlenül igazságot szolgáltat, és visszaveszi, ami az övé. Érvényes mítoszértelmezés. Kár, hogy olyan kevés teret szentelt neki a szerző. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: 

e-könyv: Stock, Párizs, 2022. 341 oldal

hangoskönyv: Thélème, Leicester, 2023. Audrey Brisson felolvasása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr2618396121

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása