Egy filmrendező számára mi sem tűnhet egyszerűbbnek, mint olyan regényt adaptálni, amelyben előbb-utóbb minden karakterről és cselekedetről eldönthető, hogy jó vagy rossz. Ugyanakkor mi sem tűnhet nehezebbnek, mint olyan regényt adaptálni, amely köré kultusz fonódott, és amely számos más, adott esetben szintén kultikus mű alapjává vált. Denis Villeneuve ezt a kettős feladatot vállalta, amikor megfilmesítette Frank Herbert Dűnéjét, jobban mondva annak első szakaszát.
A végeredmény nem hibátlan, de értékes alkotás. Külön ki kell emelnem, hogy a film nagyon pontosan jeleníti meg a regénynek egy olyan vonását, amelyhez más rendezők nem akartak (vagy nem mertek) hozzányúlni: azt, hogy a középpontban álló hős, akinek a legnagyobb jót kellene képviselnie, a saját hősi/messiási voltában látja meg a legnagyobb rosszat.
A filmről írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.
A regényről korábban blogbejegyzést írtam, itt találjátok.