Vanuatuval is gyarapodott az Óceánia-műveltségem. Az ilyen könyvekért érdemes kockázatot vállalni. Megerősített abban, hogy akarok én még óceániai irodalmakat olvasni. Éppen az ilyen regényekre vadászom, mint ez.

Az elején semmi nem árulja el, hogy kalandregény lesz, jó sok fantasztikus elemmel. A fülszöveg ugyan gonosz varázslókat emleget, de velük együtt még rengeteg mindent: krimit, családtörténetet, társadalomábrázolást, kulturális konfliktusokat – amennyi százharminc oldalba bele se fér. (Mert annyi a szöveg – a többi szómagyarázat.) És hát… tényleg nem fér. Sokat akar a szarka, az eredmény pedig nem hibátlan. Főleg a gyakorlat hiánya látszik, pedig a szerzőnek ez már a második regénye.

De azért tagadhatatlanul olvasásra érdemes. Mi több: alkalmas arra is, hogy általa bemutatkozzon a vanuatui kultúra, valamint hogy az Óceániával ismerkedni kezdő olvasó fogódzókat találjon. Kapcsolódási pontokat más óceániai kultúrákkal, főleg, ami a mitológiáikat, hiedelmeiket, szokásaikat illeti. Díjazom. Jöhet még ilyen. Azért is kár lenne a hibáiért megítélni, mert szó szerint úttörő munka: Melthérorong előtt tudtommal nem létezett vanuatui regény. Szóbeli irodalmi alkotásból most is összehasonlíthatatlanul több van, mint írott irodalomból. A szigetvilág kétszázötvenezer lakosa több mint száz különféle nyelvet beszél; az ugyanannyi mese- és népdalkincset jelent, mármint amíg még megvannak. Bár a jelek szerint egyáltalán nem mindegyik nyelv olyan veszélyeztetett helyzetű, mint gondolná az ember ebben a globalizált világban. Közvetítő nyelvekre viszont szükségük van, ezért használják szívesen a hajdani gyarmatosítók nyelvét (angolt, franciát) meg a helybeli kreolt, a bislamát, amelyen a regény szereplői is megszólalnak néha. (Szerencsére a regény végén megadják a francia fordítást.)

Kicsit a két háború közötti európai kalandregényeket idézi a könyv. Vannak benne jók és gonoszok. A jók önfeláldozók, a gonoszok kapzsik. Vannak benne hatalmasok, akik régi históriák nyomában smaragdbányára vadásznak, gonosz varázslók segítségül hívásától sem riadva vissza. (Megj.: nem a helybeli varázsló kezdeményezi a bányavadászatot, bármilyen gonosz, hanem a fehér bőrű csapattag.) Vannak okos és bátor kicsinyek, akik felveszik a harcot a pénzéhes hatalmasok ellen. Szerencsére köztük is van varázsló. Vannak továbbá hős lovagok, akik habozás nélkül belevetik magukat mindenféle veszedelmekbe, hogy megmentsék a világot.

Na, rajtuk már látszik, hogy nem háború előtti a regény:** többféle rassz képviselteti magát köztük. Azon is látszik, ahogyan a női szereplőket kezeli (többrendbeli népnevelő szónoklatokkal a nők jogairól), vagy ahogyan a természetről beszél (a végén megkapjuk a tanítást arról is, hogy nagyon rosszul jár, aki környezeti károkat okoz). És akkor ki is derült, miért vontam le egy pontot: én nem szeretem, ha egy regény didaktikus. Még akkor se, ha fontos dolgokat hangsúlyoz, és én is egyetértek az üzenetével. (Pláne, ha az üzenet egy-két eleme azért félremegy.) A másikat a stílusbeli ügyetlenségek miatt vontam le, ezek az írás gyermekbetegségei. Igazán rászólhatott volna valaki az íróra, hogy felejtse el az olyanokat, hogy „tette hozzá a rosszcsont kisfiú” vagy „kérdezte az előkelő vanuatui úr”. Ne má'.

Ami a legjobban tetszett: hogy annyira, de annyira tökéletesen összesimult a XXI. századi regényvilággal a fantasztikum. Hiába van benne szent kő, mágikus barlang, testen kívül mászkáló lélek, cápává változó varázslótanonc, egyszerűen képtelen vagyok rátenni a „fantasy” címkét. Azért, mert ez nem fantasy. Ez reality. (Bocs a szóviccért.) Ebben abszolút magától értetődő módon kommunikálnak az egyik oldalon mobiltelefonon, a következőn kómában átélt jósálmok segítségével, amelyet ébredés után rögtön akad, aki profi módon értelmezzen. Ebben reggel repülőgépkésés miatt dühöngenek, vagy éppen kisteherautóval karamboloznak, este pedig több száz éves módszer szerint épült evezős csónakon rohamozzák a cápaemberek főnökét, és az égvilágon semmi törés nincs a kettő között. Még meglepődés se. A sebesültet a kórházba kell vinni, nem az orvosságos emberhez – de csak azért, mert az orvosságos embernek más dolga van. Ő olyan bajokon segít, amilyeneken a kórházban nem tudnak. Világos. A polinéz istenségeknek pedig minden további nélkül élnek leszármazottai az emberek között, akárcsak ebben a regényben.*** Szeretem, ha egy kirakós darabjai így összeállnak. 

Mégse teszem rá a „mágikus realizmus” címkét. Ahhoz valahogy – súlytalan. Jó, hogy van ez a „fantasztikus” címke, nélküle meg volnék lőve. 

Nyelvtanulóknak:

Irtó nehéz szöveg, mert tele van beszélt nyelvi fordulatokkal. Én kb. a feléig alig tudtam követni, ki kicsoda és mit akar, és nemcsak azért, mert ami a családtörténeti részt illeti, ez rosszabb, mint a Csillagok háborúja, én még mindig nem vagyok benne biztos, hogy most már mindenkiről tudom, kinek az apja, testvére, felesége, pedig többször vissza is lapoztam. Azért is, mert a szereplők rendszeresen szlenget használnak, a közkeletű kifejezéseket pedig úgy elharapják, hogy háromszor kell elolvasni az oldalt, mire minden segédigét azonosítani tudok. (Bele se merek gondolni, milyen lehet ezt hallgatni. Visítva futnék tőle, azt hiszem.) Egész biztos tetten érhető benne a helybeli nyelvhasználat is, annyira nem tudok franciául, hogy azt érzékeljem. Nekem csak az tűnt fel, hogy pillanatok alatt összetegeződnek a szereplők; ez Franciaországban nem jellemző. A stílusát szépnek nem nevezném, nem is törekszik különösebb költőiségre, továbbá, ahogy fentebb írtam, időnként idegesítő.

Viszont rövid. Százharminc oldal. És amit meg lehet belőle tudni, azt máshonnan nem tudjátok meg. Abszolút megéri.

Ráadásul kiválóan lehet belőle trágárságokat tanulni. Egészen elképesztő, hogy franciául is majdnem olyan gyakorisággal használják őket bizalmas beszédben, mint mi. Nekem azt mondták, a „b” betűs szó (ott „p” betűs) csak nálunk működik kötőszóként. Hátööö… nem. Használni nem fogom, de legalább nem égetem magam, és ha a jelenlétemben mondják, nem kérdezek rá, mi az…

* Beszerezni sem akármilyen kaland őket.
** Különben énnekem imponált volna, ha Melthérorong kifordítja a háború előtti kalandregény-sablonokat, és csak a gonoszok meg a statiszták között szerepeltet fehért. Kicsit sajnáltam, hogy néhányan főbb szerepet is kaptak. Bár az egyik közülük félig vanuatui, na jó…
*** Csak ebben nincs Maui. Szipp. :(

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. március 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8