Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Grúzia. Az aranykor és a megvalósult harmónia (Sota Rusztaveli: A tigrisbőrös lovag)

2020. március 02. - Timár_Krisztina

rusztaveli.jpgÍgy hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy jutott eszembe, hogy én középkori grúz eposzt akarok olvasni a nyáron, de biztos, hogy a kívánságban aktív szerepet játszott Weöres Sándor neve az adatlapon. Ugyanis ő készítette a második magyar fordítást. Mert ennek a középkori grúz eposznak kettő magyar fordítása is van!*

Abszolút nemzetközi szintű klasszikus egyébként, a világirodalom nagy alkotásai között van a helye, és nem az a furcsa, hogy kétszer is kiadták magyarul, hanem hogy többször nem. Az ötvenes évek óta nincs új kiadása, pedig nemcsak Rusztaveli, hanem Weöres is megérdemelné. A mi könyvtárunkban egyetlen könyvkötői kötésben tartózkodó példány lelhető fel, celluxszal javított lapokkal és egyéb jeleivel annak, hogy ezt annak idején nagyon szerették olvasni. Okkal.

A történet egyszerű és kiszámítható, mint az eposzoké általában: Tinatin királynőt nagyon érdekli a bizonyos titokzatos tigrisbőrös lovag (abszolút objektív érdeklődés, a királynő fixen másba szerelmes), de nincs ideje foglalkozni vele, mert valakinek uralkodni is kell, viszont van neki egy ráérő lovagja (abba szerelmes), és azt elküldi nyomozni. A lovag keres és talál, majd barátságot köt, most már a barátja érdekében nyomoz, és nem mondom meg a végét. :)

Egy iráni regét leltem kartvel mesék özönében:
mint ékkő, sok csúccsal, éllel csillog-villog a tenyérben;
versbe, arany-foglalatba ötvöztem, nagy gonddal mértem
s ajándékul annak szánom, ki megsebzett engem mélyen.

Egyébként olyan az egész, mint egy Ezeregyéjszaka-mese. Mármint a felnőttek számára készült fajtából, csak nem olyan szókimondó. Hősei nemcsak irtózatos erejűek, akik napi szórakozásként puszta kézzel intézik el az oroszlánt oly módon, hogy szétverik a fejét a sziklán, hanem rendkívüli szépségűek és rendkívüli érzékenységűek is. Konkrétan van olyan lovag a regényben, aki akárhova megy, az egész város beleszeret, de – egyébként minden erotikus felhangtól mentesen – még a férfiak is. Ezt a fajta rajongást aztán a női szereplők is osztják egymás iránt: a két hősnő meglátja egymást, és az első reakciójuk az, hogy „ó, hát hol vagyok én az ő szépségétől”, majd összebarátkoznak, és alig bírnak elszakadni egymástól. A rendkívüli érzékenységről meg annyit, hogy... Nos, ebben az eposzban elég sok úgynevezett kellemetlenség éri a szereplőket, amelyek elég széles skálán mozognak. A skála ott kezdődik, hogy valakit vendégségbe hívnak pont akkor, amikor éppen azzal van elfoglalva, hogy sajnálja magát, és ott végződik, hogy saját hibájából elveszíti szerelmét és hazáját. No most: bárhol is tartózkodjon a kellemetlen eset ezen a skálán, a reakció nagyjából azonos. Azaz a hős tízesével vágja agyon a körülötte levőket és zokog. Felváltva vagy egyszerre, ezeknek mindegy. Különben is, ahogy Ezüst molytárs nagyon találóan megjegyezte, ebben az eposzban nem is férfi, aki „nem zokog, dobja el magát felindultságában, szaggatja meg ruháját-húsát”. A nőkre ugyanez igaz. Itt aztán tényleg tombolnak a forró érzelmek, mindenki szerelmes, és hektós hordóval mérik a könnyet.

Látják: parton, lovon ülve sír egy idegen lovag:
hősi arc, nem közönséges, teste oroszlán-alak,
éjszín ménje szerszámára fénylő gyöngyök hullanak.
Lám, a rózsát dér borítja – szívét élő könnypatak.

Testén, tarka öltözékül, nagy tigrisbőr-köpenyt hordott,
ugyaníly prém a turbánja, mely a bús fejjel lehajlott
és kezében vaskos-nyelü idegen korbácsot tartott:
látván őt, az arab hadban kiváncsiság láza bolygott.

A szomorú daliához rabot küldtek követségbe,
de nem csillan fel nézése, sír a szakadék-szegélyre,
arcán ömlik kristály-zápor borostyánszín vizesése:
a rózsa nem nyitja kelyhét; kérdik, nem fakad beszédre.

Ami nagyon tetszik, hogy a barátság is jelentős szerepet játszik a történetben: nemcsak a szerelméért, hanem a barátjáért is bármire képes a gáncstalan** grúz lovag. Ami még jobban tetszik, hogy a szerelmespárok kezdettől fogva „közösben” gondolkodnak, azt tervezik, hogy egymás mellett fognak ülni a trónon, a hatalom egyik fele a férfinak, a másik fele a nőnek jár, és ezt komolyan is veszik.

Hogyha nővé: királynővé teremtette őt az ég,
nem hizelgünk, bárki látja: szándéka mind bölcseség,
szerte-fénylő tetteinek sugár-koronája ég.
Mindegy, hím- vagy nő-oroszlán: mind felséges sarjadék.

A történet Iránban, Arábiában, Indiában, Törökországban játszódik; ezek a kultúrák is mind rajta hagyták a lenyomatukat. Elsősorban az Ezeregyéjszaka, de az utószó szerint sok más mű is. Egyáltalán nagyon látszik az eposzon, hogy egy többféle kultúra találkozási pontján tartózkodó országban alkották, amelynek még a kereszténysége is egyedi. No és amelynek a kultúrája a XII. század végén már a későbbi európai reneszánszra emlékeztető jegyeket mutatott.*** Aranykorban élt Rusztaveli, és ennek tudatában is volt.
Mivel pedig aranykorban élt, volt is ideje a művével foglalkozni. Ez a szöveg egész egyszerűen annyira szép, hogy a lefordításához tényleg Weöres Sándor kellett, ehhez kisebb tehetségű művész hozzá se fogjon. Még a kétféle szótagszámú grúz strófa ritmikai jellegzetességeire is odafigyelt. Oldalszám gépelhettem volna ki a legszebb részleteket.

Jött a vitéz virradatkor, liliomnál délcegebben,
arca mint rubin világol, aranyos mentéje lebben,
csillog ötvös-ékítette karddal, piros öltözetben,
fehér lova óriásként ágaskodik, légbe-szökken.

Azt az egy pontot csak azért vontam le, mert… szóval, sok volt. Sok volt nekem a könny, a forró érzelem, az áradó költőiség, a nap- és holdmetafora. A közepe felé már könyörögtem magamban Rusztavelinek, hogy döntse már el, ki a Nap és ki a Hold, mert nem lehet követni. De több levonást nem érdemel, gyönyörű szöveg, érdemes olvasni.

vepkhistkaosani_zichy.jpg* A másik Vikár Béláé. És útközben kiderült, hogy van az eposznak magyar vonatkozása, nem is akármilyen.
** SPOILER Na, azért ahogyan Tariel lovag elbénázza az első lánykérését, az nem annyira gáncstalanságra vall. Mi több, ott nemcsak hibákat, hanem bűnöket is elkövet, és az utóbbiakban Nesztán hercegnő is vastagon benne van. Piros pont viszont, hogy utólag nem hányják egymás szemére: megtörtént, elég baj, de visszavonni nem lehet. 
*** Csak aztán jött Dzsingisz kán. :( Maradt volna otthon. Minket is jól elintézett, de amit arrafelé csinált, azt nagyon sokáig nem heverték ki. Szerencsére a háborút Rusztaveli nemzedéke már éppen nem érte meg. Viszont emiatt került olyan későn a kultúra vérkeringésébe a mű: pár száz évig egész egyszerűen hol elveszett a kézirat, hol felbukkant ugyan, de egyúttal bele is írt a felbukkantója.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. augusztus 11-én írtam. 

A kép Zichy Mihály alkotása, Rusztaveli felajánlja művét Tamara királynőnek. Forrás: Wikipédia.

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1954. 320 oldal, Weöres Sándor fordítása, Zichy MihályVégh Gusztáv és Zádor István illusztrációival

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr6615500516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása