Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A magyar vásári komédia hugrabugos mestere (Kemény Henrik: Életem a bábjáték bölcsőtől a sírig)

2020. február 07. - Timár_Krisztina

kemeny.jpgVárkonyi Nándor Varázstudomány című művéről azt írtam, hogy Várkonyi egészen biztosan a Roxfortban (vagy kelet-európai megfelelőjében) tanulta a mágiát, éspedig hollóhátasként.

Na, Kemény Henrik meg tuti hugrabugos volt. :) Ennyi törődést, figyelmet, gondosságot, gyengédséget, amivel ez az ember a bábjait, a színházát, a legutolsó faragókését kezelte, máshol nem tanítanak.

Amikor felfedeztem ezt a könyvet, nem volt kérdés, hogy ha legközelebb művész-életrajzot olvasok, Kemény Henrikét kell választanom. Pedig sajnos az én gyerekkoromból éppen a Vitéz László maradt ki.* Tévében talán csak egyszer láttam, élőben soha. Számomra akkor kezdett fontossá válni, amikor, már felnőttként, láttam a Holdbeli csónakost. Weöres Sándor a magyar néphagyomány reprezentatív alakjait használta fel hozzá, többek között Vitéz László is szerepel benne, aki a két háború közötti időszaktól kezdve szerves része a magyar vásári komédiának. Nagyon tetszett nekem, hogy így is, ebben a formában is tovább élhet egy (nem túlzás) mitológiai alak. Mert ő már az.** 

Münchenben, a világ egyik legnagyobb bábmúzeumának, a Stadtmuseumnak az udvarán is felléptem. A játék végén nagy megtiszteltetés ért. Kasper, Karagöz, Punch, Guignol, Pulcinella, Petruska, a klasszikus vásári bábjátékok hősei már a vitrinekben sorakoztak, ez alkalommal az én Vitéz Lászlómat is melléjük helyezték. Múzeumi darab lett a magyar népi bábhős, nem is akárkik szomszédságában! Később Moszkva, Mexikó, Toulouse bábmúzeumába is kértek tőlem figurát.
Londonban hihetetlen élményben volt részem. Punch 325 éves évfordulóján a világ minden részéről hívtak bábosokat, utcai komédiásokat, vásári mutatványosokat. Hát fantasztikus volt ott játszani! A város minden négyzetcentiméterén bábosok játszottak. Tényleg képviseltette magát a világ összes népi bábhőse. A közönség is remek volt! A szövegértéstől eleinte féltem, hogyan fogják megérteni a magyar szóvicceket, de döntöttem: a nagy dramaturgiai pontokban a játékot, a mozgást erősítettem, a hangsúlyokat karakteresebben ejtettem, a dinamikát időnként fokoztam. Az előadás minden percét élvezte a közönség, nagy sikerem volt. A végén odajött hozzám egy Pulcinella-játékos. Nem győzött áradozni a játékomról, megoldásaimról. Arra kért, ne haragudjak, amiért egy-két ötletemet ellopja a saját előadásához. Hosszú évekre jó barátságba kerültünk, elhívtak Nápolyba, Cerviába is játszani. Ott kaptam az Arany Szirén-díjat.

Nagyon szép könyv ez. Kiadványként is igényes, tele gyönyörű fotókkal, vastag papírra nyomva. Amiről szól, az is. Szomorú is, szép is. A prológus és epilógus szerzője, Láposi Terka volt a beszélgetőpartner és a válaszok lejegyzője, évekig tartott a munka, amelynek eredményét Kemény Henrik sajnos már nem láthatta. Egy csodálatos tehetségű ember keservesen nehéz, mégis sikeres életpályája olvasható ezeken a lapokon, sok-sok anekdotával a háború előtti Magyarországról, a II. világháborúról, az ötvenes évekről, magyarországi és külföldi utakról. Rengeteget mesél a családtagjairól, akikhez nagyon ragaszkodott; szinte tapintható az elvesztésük fájdalma, még akkor is, ha több évtizeddel korábbi halálesetekről beszél. Amikor viszont arról, hogy hogyan éltek ezek a családtagok, és mit jelentett számára az összetartozás, akkor süt a szavaiból a szeretet. Nem maradhatnak ki a színháztörténeti fejezetek sem. Pontosan annyira veszi komolyan a könyv a vásári komédia világát, amennyire azt kell, azaz NAGYON.

Mindent gyűjtök. Tárgyakat, textileket, régi háztartási gépek motorjait, kivágott fatörzseket, újságokat, színes képeket, szerszámokat, szóval minden fityfenét. Eddig úgy éltem, hogy minden felhasználható a bábelőadáshoz. A bábkészítéshez különböző gépeket állítottam össze, esztergapadot, szalagfűrészt, festékszórót, de zenegépet is.
Évenként szükséges volt új bábokat készíteni és a régieket feljavítani. A sok játékban megrongálódtak. Leginkább az ördög az, amelyik a legnagyobb és legintenzívebb sérüléseknek van alávetve. A palacsintasütők, bunkók, porolók mind az ő fején koptak el. Koptak? Minden palacsintasütő behorpadt, hepehupás, lyukas. Elgondolható, mennyit és milyen erővel kell ütni vele egy öklömnyi fa bábfejet, hogy horpadt legyen. A kupán vágott ördögfejeket rendszeresen átfestettem, újítottam. A talpbőr tűnt alkalmasnak a toldásra. Óvtam, vigyáztam a bábokat, de előadás alatt nem ismertem a kíméletet. Mindenki azt kapta, amit érdemelt.

Attól, hogy valami vicces, még nem kell komolytalannak lennie, ezt pont a Vitéz László-jelenetek bizonyítják a legjobban. És a háborús pusztítás meg a diktatúrák képviselőin kívül csak azokról beszél mély megvetéssel a bácsi, akik lenézték és kigúnyolták a vásári komédiát. Meg is érdemlik.

Egy bajom van a könyvvel, vállaltan szubjektív alapon: a stílusnak az időnként (bocsánatot kérek) érzelgősségig menő érzelmessége. Fölfogom, hogy egy több, mint nyolcvanéves ember mondta el mindazt, ami neki életében jelentett valamit, és aminek nagy részét a kétezres évekre már elveszítette. (Egyébként szellemileg is, testileg is kitűnő állapotban maradt a legvégsőkig. Edzette mind a kettőt, szóval nemcsak szervezet kellett ehhez.) Azt is fölfogom, hogy egy olyan ember mesél, aki természeténél fogva is, neveltetésénél fogva is rendkívül gondos volt, rendkívül aprólékos, saját magához és másokhoz rendkívül szigorú, aki rengeteg mindenhez értett, és minden munkáját megbecsülte. Persze, hogy érzelmileg is kötődött a legutolsó bábsapkához is. Ráadásul még azt is fölfogom, hogy olyan ember mesél, aki utolsónak maradt a családból, és se felesége, se gyereke nem lett, ezt pedig egész életében kudarcként élte meg. Ez mind ok arra, hogy minden második mondatában elérzékenyüljön. De engem akkor is zavar. Én valahogy vagányabbnak képzeltem. Persze vagány ő a maga hugrabugos módján, de valahogy...

A hagyományokat nem szeretem megváltoztatni, Vitéz László az Vitéz László! A Kemény család Vitéz Lászlója olyan, ahogy a Papa átadta nekem. Ezen én soha nem akartam változtatni.

Ezt külön bekezdés kell elmagyarázni. Szóval zavar, hogy egy ennyire nyitott műfajt, mint a vásári komédia (amelyet ő maga is állandóan megerősít, hogy mennyire nyitott, mennyire a közönséggel való folyamatos kommunikáción alapul), egy rendkívül elhivatott, tehetséges és hozzáértő művelője ekkora erővel kössön a hagyományhoz. Igen, persze, kötnie kell, nem is tudná nem kötni de ez a folyamatos hangsúlyozása annak, hogy mindig és mindent úgy kell csinálni, ahogyan ezelőtt hetven évvel csinálták, pusztán azért, mert azt hetven éve úgy csinálták, számomra eléggé idegen gondolat. Akkor is, ha tudom, hogy Kemény Henrik nagyon sok mindent valóban tökéletesen csinált, és a jelenetei hetven, sőt nyolcvan év után is működtek. Akkor is, ha tudom, hogy sok mindent újonnan talált ki, még ha nem is ezt hangsúlyozza a memoárjában. Engem ez akkor is eltávolított a szövegtől.

De ettől még a szöveg gyönyörű. Ettől még Vitéz Lászlót szeretjük. Ettől még az életünk része, az én életemé is. Nemcsak a Weöres-darabban él tovább (pedig az sem volna kevés). Ettől még az ilyen történetektől belemegy a por az ember szemébe:

Szóval az újfehértói történet. Szabadtéren sok apró gyerek ült. Arra lettem figyelmes, hogy egy idős hölgy elég izgatott, helyet keres magának, mindenáron a középső helyek egyikére szeretne leülni. A kis gyerekek viszont nem láttak tőle, úgyhogy kiült egy szélső székre. Az előadás lement, már a sok apróság is elment, én pakoltam. A néni még mindig ott ült és sírt. Azt hittem, rosszul van. Nem, az előadás hatotta meg. Pontosan emlékszik rá, mert ő ezt már gyerekkorában átélte. Ugyanolyan az élmény, a hatás, a hang, a báb. Nem tudja, mi történt. Hullott a könnye. Faggattam, hogy ki játszotta akkor az előadást. Egy idősebb, bajuszos, de már fehér hajú bácsi. A nagyapám! Én a mai napig magamnál hordok a családi képekből néhányat, így a nagyapáét előkaptam a zsebemből. Hát persze! Felismerte a kedves hölgy.

Sokáig éljen a vásári komédia! 

Utóirat: Voltam ám bábszakkörös! Tizenkét éves koromban. Még két jelenetet is írtam, ebből az egyiket előadtuk, és nekünk kiabáltak a gyerekek, hogy „vigyázz, vigyázz!” Irrrtó jó volt. A szakkört vezető tanár néni még húsz évvel később is emlékezett rá. 

* Azért Kemény Henrik egyéb figurái természetesen az én gyerekkoromat is meghatározták. Csak nem tudtam, hogy ő a mester. Hogy a Hakapeszi Maki is az övé, sőt Süsüt is ő mozgatta, arról eddig fogalmam se volt.
** Ha valaki úgy vélné, hogy túlzás ezt állítani, az kattintson ide, és győződjön meg róla. Ha valaki úgy vélné, hogy nem túlzás, az is kattintson, jó szórakozást kívánok. 

Ezt 2019. július 25-én írtam. 

Pontszám: 10/9

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr6015463738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása