Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Átváltozó emberek és tárgyak, véres-komikus káoszban (Shakespeare IV. Henrikje az Örkény Színházban)

2021. május 09. - Timár_Krisztina

shakespeare_orkeny_1.jpgA IV. Henrik, pontosabban a két azonos című darab közül az első számomra igen kedves. Nem volt kérdés, hogy amikor megtudtam, hogy az Örkény Színházban előadták, és az előadásról színházi felvétel készült, akkor onnantól kezdve lesben fogok állni az interneten, várva az alkalmat, amikor streamelik és láthatom. Tegnap este eljött. Jelzem, ma (vasárnap) estig még más is megnézheti. Pedagógusként pedig külön örülök annak, hogy tanári segédanyagot is feltöltöttek hozzá a színház honlapjára, „életközeli” kérdésekkel, eljátszható jelenetekkel, egyéb feladatokkal, sok-sok segítő jegyzettel. 

Lehet is egy ilyen előadást közel vinni a középiskolásokhoz. Együtt van benne minden, ami bárkit érdekelhet, akinek a számára éppen most kezd megnyílni a világ: családi problémák, politikai konfliktusok, no meg a bűnözésig vitt züllés. Mivel két szinten, két nagyon különböző világban játszódik a IV. Henrik – az egyik a közéleti szereplők, a másik a csavargók és kocsmatöltelékek szintje –, legalább kétféle arcát mutathatja meg az embernek. Meg a színésznek is. De az már a rendező, Mácsai Pál koncepcióján múlik (erről lentebb). A fordító, Nádasdy Ádám pedig vigyázott arra, hogy a darab nyelve még akkor is érthető maradjon a mai ember számára, ha történetesen magasztos ötös jambusokban szól. Hát még akkor, ha földközeli, ha mulatságos, ha obszcén, ha sértő.* Ha pedig még hozzátesszük, hogy Izsák Lili és Benedek Mari munkájának köszönhetően minden díszletelem (voltaképpen inkább kellék) és minden jelmez a XXI. századból való, akkor végképp nem marad semmi, ami eltávolíthatná a darabot akár a kamasz, akár a felnőtt közönségtől. 

shakespeare_orkeny_3.jpg

Csak maradéktalanul rokonszenves szereplő, akivel azonosulni lehetne, az nincs. 

Akárhányszor feltehető magunknak és egymásnak a kérdés: te mit tennél, hogyan döntenél, mit tartanál helyesnek egyik vagy másik szereplő helyében? Ez olyan darab, hogy ennek gyakorlatilag bármely párbeszédéből irtó érdekes viták tudnak kibontakozni, főleg, ami az első részt illeti. De olyan szereplő, aki mindig helyesen tudna és/vagy akarna cselekedni, nincsen. Katarzis sincsen. Kezdettől fogva nincs világrend, ami helyreálljon, nincs középpont, amelybe kapaszkodni lehetne. A király ugyanis, az a IV. Henrik, aki a középpont kellene, hogy legyen – akihez való viszonyulás az értékmérő kellene, hogy legyen – akinek a XV. századi közeg szerint az volna a feladata, hogy szerves kapcsolatot létesítsen Isten és az angol nép között – nem törvényes uralkodóként kezdte. Nem valamiféle isteni rend, hanem saját erőfeszítéseinek és az emberei tevékenységének köszönhetően került a trónra. Ezzel még önmagában nem volna baj. A következőkkel van: 1. Ez a kor fogalmai szerint törvényszegés. 2. Ebből következően csakis erőszak, gyilkosság, árulás útján sikerülhetett. 3. Henrik így már nem alkalmas arra, hogy uralkodói szerepét betöltse. 4. Egyébként sem alkalmas rá, mivel a saját népét, a saját családját sem ismeri igazán. 5. Viszont ő saját magát, legalábbis a felszínen, igenis az isteni rend letéteményesének tekinti, és fejbe veret mindenkit, aki vitatkozni akar ezzel. Csak haldoklása közben vallja be a fiának mindazt, ami egész életében bántotta, és amiből a fia trónra lépése jelenthet (talán) kiutat.

Nagyon jó ötlet volt az, hogy a királyt is, meg a király paródiáját, azaz Sir John Falstaffot is ugyanarra a színészre, Csuja Imrére bízzák. Egyrészt azért, mert vitán felül tökéletesen játssza mind a kettőt, másrészt azért, mert Falstaff, ez a nagyevő-nagyivó, pénzéhes, ám állandóan pénzszűkében lévő, harsány, sunyi, gyáva, de tulajdonképpen ártalmatlanul komikus alak nagyjából ugyanazt a szerepet tölti be az „alvilágban”, mint a király a „felvilágban”: örökké ő akar lenni a középpont, csak valahogy sose jön össze. Túl jól ismerik ahhoz a többiek, és túl jókat röhögnek rajta a háta mögött. Ha a herceg jelen van, akkor a szemébe is. Igaz, a királyon nem röhögnek – őt csak megvetik, és állandóan kétségbe vonják a hatalmát. Más trónörököst találnak, összeesküvést szőnek, átállnak az egyébként szintén megvetett ellenség oldalára, polgárháborút indítanak. Aztán egymást is elárulják, még családtagok is, de a királypártiak is csak szószegés és csalárdság útján tudnak véget vetni a konfliktusnak. Aztán a kivégzések utáni csöndet elnevezik békének és örülnek. Csak a közönség nem örül. Igazán nem csoda, ha közben a társadalmi „alvilágban” is hasonló eszközökkel „oldják meg” a konfliktusokat – legfeljebb kevesebben halnak bele. Egyetlen szereplő akad a darabban, aki mindig önmagát adja; no, az kiszámíthatóan bukik is jó nagyot. (Arról nem beszélve, hogy ritka arrogáns, és előítéletei miatt pont abban az emberben – a feleségében – nem bízik, aki egyedül tartana ki mellette.) Továbbá egyetlen szereplő, aki képes helyesen cselekedni, lelkiismerete is van, és legalább a családtagjaihoz hűséges; ő viszont gyakorlatilag csak a darab végén adja önmagát, egészen odáig folyamatosan szerepeket játszik a többi szereplő számára is (színház a színházban). Ezért is annyira szomorú, hogy éppen nekik kell szembekerülniük egymással úgy, hogy csak az egyikük élheti túl. 

Ahhoz, hogy ezt a nagy darab véres-komikus káoszt közel vigyék bármiféle közönséghez, főleg kamaszokhoz, ahhoz tényleg nagyon meg kell erőltetnie magát mindenkinek. Ahhoz kreatív és/vagy fura, meglepő ötletek garmadája kell színész, rendező, fordító és mindenki más részéről, hogy aztán a közönség napokig gondolkodjon azon, melyik szimbólum mit is jelenthetett. Hogy miért játszik minden színész több szerepet, legtöbbször a színfalak mögött, de némelykor szó szerint a színpadon átváltozva. Például azért, mert a politikusok és a „nép” szinte soha nem találkoznak, nem is ismerik egymást, ami különösen ironikussá tesz minden alkalmat, amikor bármelyik közéleti szereplő az angol nép érdekeiről és kívánságairól szónokol, míg látványosan kizárólag a saját érdekeiről és kívánságairól van fogalma. Akik közvetíthetnének közöttük (a mulatni szerető trónörökös, a bűnözőket kergető főbíró, a katonának megtett Falstaff), azok pedig legfeljebb időleges kapcsolatokat teremthetnek, aztán már lépnek is gyorsan hátra. Különösen látványos a színészi átváltozás, ha (a shakespeare-i színpad szabályai nyomán) női szerepet férfi játszik – aztán ugyanezzel a logikával (ezen a színpadon jóval gyakrabban) férfi szerepet nő. Akár úgy, hogy a többiek férfinak tekintik és urazzák, akár úgy, hogy szó szerint női színészre írják át a szerepet. Egyik színész sem hibázik, az előadás ebben az értelemben is pörög. 

shakespeare_orkeny_2.jpgMűködik az (alkalmilag csatatéri fedezékként és egyéb magaslatként is használható) asztal és heverő mint díszlet, működnek a (pajzsként is használható) összecsukható székek, működik a kopár, fekete-fehér, trapéz alakú háttér az ajtókkal, amelyek szintén bármikor átváltozhatnak például erdei fák közötti térré, működnek a terepszínű poncsók egyenruhaként, az ezüst- és aranyszínű dzsekik páncélként (a kapucni a sisak), működik a lánc mint halálos fegyver. Ezen a színpadon a tárgyak is átváltoznak. A trónörökös ruhája is, amely a világításnak megfelelően hol rózsaszín-szürke, hol sárga-kék. (Abban nem vagyok egész biztos, hogy ennek jól értem-e a jelentését. Első körben a kétszínűség jutott róla eszembe, de annak azért nem nevezném a trónörököst, még akkor se, ha alvilági barátait alaposan becsapja. Hiszen ő tulajdonképpen pontosan ezzel felel meg a korabeli elvárásoknak: kitombolja magát, amíg nincs tétje a dolognak, és halálos biztonsággal eltalálja azt a pillanatot, amikor meg kell komolyodnia. Akkor viszont mi lehet az oka? Hogy mégiscsak megtartja egy darabig még a látszatot? Mert amikor minden látszatnak vége, akkor már ismét más ruhát visel.)

Szóval működik itt minden. Csak szimpatikusabb aligha lesz tőle bárki is. Pont olyan nehéz eligazodni az átváltozások között, mint a Rózsák Háborújának idején lehetett. Meg a mai közéleti-magánéleti konfliktusokban. Mert nem véletlenül tűzték műsorra éppen most éppen ezt a darabot. Ismert minket ez a Shakespeare, afelől kétség nincsen. Azok a megbeszélni való pontok, amelyeket a tanári segédlet tartalmaz, nemcsak kamaszoknak szolgálhatnak tanulsággal. 

Nézze meg, aki teheti.

* Megj.: Mivel a Shakespeare-darabok mindig túl hosszúak a mai színpadi előadások számára – főleg, ha egy este akarják előadni egy duológia mindkét részét –, mindig húzni kell belőlük. Ez ellen nincs kifogásom. Azért attól kicsit szomorú leszek, ha pont az én kedvenc sértegetéssorozatomat húzzák ki... (Itt olvasható, legörgetve az idézetekhez.) Meg kell keresnem majd a nyomtatott változatot is...

A képek forrása: orkenyszinhaz.hu.

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr1616526906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása