Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Szamoa. Két család és két családi átok (Sia Figiel: They Who Do Not Grieve)

2021. április 27. - Timár_Krisztina

figiel_grieve.jpgMint emlegetni szoktam: amikor az ember világolvasást tart, és nagyon egzotikus nemzetek irodalmában kutakodik, akkor nem válogathat sokat a műfajok és stílusok között, hanem örül, hogy egyáltalán hozzáférhetőt talált. Ha pedig mégis útjába kerül egy történelmi és/vagy családregény, esetleg mágikus realista beütéssel és mitológiával és néprajzzal, akkor örül, mint majom a farkának. 

Hát én most örülhetek, mint majom a farkának. Pedig a csendes-óceáni kultúrák a jelek szerint nem bővelkednek olyan alkotókban, akik írnak. Énekeseik, mesemondóik persze vannak, a szóbeli történelemhagyományozást sem felejtették még el, ez pedig mind nagyszerű dolog, csak egy magyarországi világolvasó sajnos nem sok mindent tud kezdeni vele. Szamoa azonban kivételnek tűnik. Övék először is az óceániai irodalom egyik nagy öregje, az 1939-ben született Albert Wendt, akinek a családregénye rég a bakancslistámon van. Nemcsak íróként, hanem szerkesztőként és oktatóként is működött; gondolom, ő is segített kinevelni a következő generációkat, köztük Sia Figielt. Aki szépen odalépett a nagy öreg nyomdokaiba, és megírta a maga családregényét, XXI. századi módra. Amíg ilyen alkotóik vannak, nem kell aggódniuk. 

Persze megvan ennek a dicsőségnek az árnyoldala is: ahhoz, hogy Figiel (vagy Wendt) hírnevet és a hazájának becsületet szerezzen, illetve ahhoz, hogy más óceániai kultúrákhoz is eljuthasson – ami végtére is a terület elemi érdeke, mármint a közvetítés –, mindenekelőtt NEM a hazája nyelvén kell írnia, hanem a hajdani gyarmatosító nyelvén, aki ma is ezerféle módon hangsúlyozza felsőbbrendűségét. Megjegyzem, azért a helybelieket se kell feltétlenül félteni, ha kirekesztésről van szó. Aztán már jól ki is épült a több generációra kiterjedő konfliktusok alapja. Ha a belső ellentétek nem volnának elegendők. Ilyenek, hogy féltékenység, gyermekbántalmazás, erőszak stb. Lehetne persze ezekből sablontörténetet is írni, Figielnek azonban megvan hozzá a tehetsége is, a gyakorlata is, hogy inkább azt a másik történetet írja meg, amelyik nem hagyja békén az olvasót.  

Két családnak és két családi átoknak a története követhető végig ebben a regényben, amelyeknek (mármint az átkoknak) a közös eredete mélyen el van ásva a nagyszülők elméjének mélyére. Az utódok csak töredékeket ismerhetnek belőle, a teljes kép talán csak az olvasó számára bontakozik ki. Amennyiben elég szemfüles, mert a két gondosan felrajzolt családfa ellenére, meglehetős nehéz követni, ki kinek a kicsodája. (Azért nem lehetetlen.) Pedig olyan faék-egyszerű kis képlet, nincs benne más, csak barátság meg árulás, aztán mégis azt nyögi a dédunoka is. Három nemzedéknyi nő, az I. világháborútól a 90-es évek végéig, akik részint kénytelenek apa/házastárs nélkül élni, egyedül nevelni a gyerekeiket, majd végignézni, hogy a saját lányaik is hasonló sorsra jutnak, részint a hazájuktól távol, idegen kultúrában kénytelenek úgy-ahogy boldogulni. Nem mintha akár az őket elhagyó/általuk elhagyott férfiaknak olyan sokkal rózsásabb lenne az élete. Van, aki a holta napjáig nem dolgozza fel a veszteségét. (De azért nem megy vissza.) Az különösen tetszett, hogy a fehér szereplők szemszögét is látjuk, nekik is van történetük, szenvedésük és veszteségük. 

Mint sejthető, ettől meglehetős nyomasztó lesz a regény. A stílusa ugyanakkor annyira szép, hogy még akkor is ellensúlyozza a nyomasztást, ha tulajdonképpen illik hozzá. „Elfolyó”, ez a szó jut eszembe róla; „écriture féminine”, így tanultam egyetemista koromban, bár nem vagyok benne biztos, hogy itt is feltétlenül a nőiséggel függene össze ez az egyik szemszögből a másikba észrevétlenül átsikló, tudatost a tudattalannal összemosó, folyamatos áramlás. Az is lehet, hogy az „óceániaisággal” függ össze, végül is annak is van köze némi folyadékhoz. Meg ciklikussághoz. A mágikus realizmus jelenléte – amelyből elviseltem volna többet is – erre erősít rá, főleg, ami a beszélő neveket illeti. Azokra mindig vevő vagyok; különösen az olyan kultúrákban játszódó történetekben működnek jól, amelyekben tényleg ilyen nevekkel szaladgálnak emberek az utcán, hogy „Függetlenség”. Mintha Toni Morrison nyomdokait is látnám egy kicsikét, nemcsak az Albert Wendtéit. Jól is van az úgy. 

Külön örülök a kifejező és ízléses borítónak, amely nemcsak a lányok közötti barátságnak állít emléket, hanem ügyesen felhasználja a jellegzetes óceániai művészeti ág, a tetoválás motívumait is, amelyeknek ugyancsak fontos szerepük van a regényben. Egyéniséget mutatnak és közösségtudatot, hiányuk viszont szomorúságot és szégyent. 

Köszönöm, hogy olvashattam. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Chatto & Windus, London, 2000. 246 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr316515354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása