Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Túlvilági beavatástörténet (Dante Alighieri: Isteni színjáték)

2020. február 29. - Timár_Krisztina

dante.jpgÚjraolvasás vége.
Gyerekként olvastam, pedig nem volt kötelező. Egy kukkot nem értettem belőle, de rettentő büszke voltam magamra, hogy eljutottam az első betűtől az utolsóig. A Pokolt később egyetemistaként feladták, azt átismételtem, arra emlékszem is, de a Purgatóriumról meg a Paradicsomról csak annyit tudtam idáig, hogy „jaj, de szép volt”. Mondjuk, ez nem hátrány, ha újraolvasásra pályázik az ember. 
Még annál is szebb, mint amire emlékeztem. Babits fordítása nem könnyíti meg a filozófiai összefüggések értelmezését, de igenis át tudja adni azt a fájdalmat és azt a vágyakozást és azt a ragyogást, amelyről az olasz nyelvben szó lehet. Legalábbis ennél többet egyikből se tudok elképzelni. A Nádasdy-fordítást nem ismerem, talán majd egyszer, elfogult vagyok Babitséval szemben. 

Túlvilági utazás története és beavatástörténet: a szöveg „én”-je (akit összesen csak egyszer szólítanak nevén*) két lélekvezető segítségével eljut a földi tévelygésből a pokol minden borzalmán és a purgatórium tisztító szenvedésein át a menny legvégső köréig. Különösen a paradicsomban többször is elmagyarázza az olvasónak, hogy fokozatosság nélkül nemhogy felfogni nem tudná a legfelső szférákat, még csak nem is látná/hallaná őket. Az igazi beavatottá persze az olvasó válik, mármint ha figyel, befogad, hagyja, hogy őt is vezessék. Ha az Istent nem is fogja meglátni, a középkor egész műveltségét – matematikáját, fizikáját, teológiáját, politikaelméletét stb. – alaposan körbejáratják vele.

A legtöbb értékelő, úgy nézem, a Pokolt dicséri, érthető módon. Azt is mondják, hogy az a legkönnyebb a mai ember számára. Így is van. Az okát már nehezebb megfogalmazni.
Persze most (is) sokan szeretik a horrort, de biztos, hogy nemcsak emiatt. Azt hiszem, az az antik gyökerű középkori meggyőződés lehet az oka, amely szerint az ember, minél egyedibb, annál távolabb van Istentől, és minél többet veszít egyediségéből, annál közelebb kerül a tökéletességhez. (Igen, tudom, sarkítok.) Így aztán a mai értelemben vett egyéniségeket leginkább a Pokolban lehet találni. Őket találjuk érdekesnek, megfoghatónak, fölismerhetőnek.
Meg az sem utolsó mulatság, főleg tinédzserkorban, hogy az ember az ismerősei leendő helyét keresgélje benne.
A Purgatórium annyival elvontabb, amennyivel kevesebb benne a bűn; a végére a szereplőknek jószerivel csak a nevük marad, hús-vér történelmi alakok is allegóriákká válnak. A Paradicsom csupa teológia és csupa szépség. Lehet, hogy furán hangzik, de engem éppen ezért érdekelt annyira, hogy még újraolvasni is képes voltam. Szenvedést ugyanis láttam már eleget, életben is, könyvben is. A szenvedés ábrázolása is tud mindig új lenni (elég baj is az), de mégiscsak az a közvélekedés, hogy arról sokkal könnyebb írni, mint a boldogságról. Hogy a bánatba' sikerült akkor Danténak harminchárom éneket összehozni róla?! És mégis miről szólhat az a harminchárom ének?!

Fényről meg zenéről. :) Meg politikáról. :P

Nemcsak az derül ki az Isteni színjátékból, hogy mi van a túlvilágon. Nagyon, nagyon sok mindent elmond arról is, mi folyik közben a földi emberek között. Sőt… Csak ez talán a legnehezebben értelmezhető része (még a Pokolnak is), mert rengeteg olyan név szerepel benne, amelyek ma nekünk gyakorlatilag semmit nem mondanak.*** Még a lábjegyzet is ritkán teszi elevenné őket, a nagy egészben pedig mindössze statiszták. De a korabeli Itália, az jól látszik így is, jobban, mint a túlvilág. Széthúzás, csatározások, korrupció, börtön, utcai verekedés, bosszú, kivégzés, otthontalanság, kihaló családok, gyökérvesztés… Firenzét se a kellemességéért szerették a XIV. században. És nehogy azt tessék gondolni, hogy ezt is csak a Pokolban mesélik. Nem, kérem. A rossz kormányzás ostorozása a kilencedik égig felér, és a legutolsó énekekben is szembe tud jönni egy-egy politikaelméleti előadás, valamelyik szent szájába adva. Ha megkérdeznék, mit untam az Isteni színjátékból, véletlenül sem a filozófiát mondanám, hanem ezt.

De ettől még nem vonok le csillagot. Mert először is ez annyira szerves része a koncepciónak, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen kihajítani belőle; nélküle a költemény egésze sem létezne. Másodszor meg annyira szép, hogy még azt is csak apró tűszúrásként élem meg, hogy egy-két könyörtelen inkvizítort is felültet a mennybe.

Mert benne van a hierarchia minden szigorúsága, és a gyarló ember minden szánalma és vágyakozása is. Mert azért időnként felborítja a saját maga (meg a teológia) által hozott szabályokat, és formát bont. Mert Dante körzővel-vonalzóval szerkesztette meg ezt a monumentális költeményt,**** és olyan stílust adott neki, hogy a szavaknak hol súlyuk és élük van, hol leolvadnak a papírról. (Nem cukormáz olvadásáról beszélek, Isten őrizz. Fémolvadásról.) Mert egyszerre eksztatikus és logikus; mert szigorúan megválogat minden költői képet még akkor is, amikor a legmélyebb vagy a legmagasabb ponton jár. Mert tényleg igaz, amit tanultam, hogy a Pokol a szobrászat, a Purgatórium a festészet, a Paradicsom a zene (és egyébként tánc is): Az első helyen a sötétségben felvillanó vörös fények között csak a formák érzékelhetőek; a második helyen a középkori kódexfestők színei ragyognak; a harmadik helyen a fényben folyamatos dicséretet énekelnek. Ennek megfelelően az első helyen a halandó belebotlik a kövekbe, a második helyen látszik rajta, hogy halandó, a harmadik helyen meg már a kutya nem lepődik meg, mert minden üdvözült olvassa Isten elméjét, és tudják, minek jött a földi ember. Mert mindig tudja, mit honnan kell indítani, és hova lehet fokozni. (Jóval tovább, mint azt a mai olvasó hinné.)

Nem tudok minden szavával azonosulni. De erre nincs is szüksége. Nélkülem is kiválóan elvan hétszáz éve. Meg még lesz is egy darabig. :) Én meg újra fogom olvasni. Főleg a Paradicsomot. De előtte muszáj lesz Aquinói Szent Tamást is, mert három éneken keresztül az ő teológiáját mondják fel tercinákban…

* …és akit én nem fogok, tekintve, hogy (ha valaki nem jönne rá magától) természetesen** allegorikus utazásról van szó…
** …juszt se írom ide, hogy „csak”, és – félreértések elkerülése végett – nem is gondolom…
*** Na jó, azért a semminél kicsit többet, de van egy olyan érzésem, hogy Dante nem pont azért írta bele a művébe Martell Károly dicséretét, hogy hétszáz év múlva a magyar olvasó fejében felidéződjenek a töriérettségi homályos emlékei.
**** Három szakasz, egy bevezető plusz háromszor harminchárom ének (az összesen száz), énekeken belül háromsoros versszakok, hármas rímekkel láncszerűen összefogva, tizenegy szótagos sorok, amelyek tehát harminchárom szótagos versszakokat alkotnak. És még értelme is van.

Ezt 2018. április 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Európa / Kriterion, Budapest / Bukarest, 1985. Babits Mihály fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9415497974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása