Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Szlovénia. Kaotikus kavarodás és törekvés a fény felé (Drago Jančar: Katarina, a páva és a jezsuita)

2020. február 20. - Timár_Krisztina

jancar.jpgBeszélgettünk a múltkoriban arról, hogy mi a különbség (ha van) szórakoztató irodalom és szépirodalom között. Most nincs szándékomban újrakezdeni a vitát, csak jelzem, hogy a Katarina, a páva és a jezsuita kitűnően megépített hidat jelent a két kategória között. Sok ilyen híd-könyv kéne még. 

Van itt minden, mint a búcsúban. Történelem, háború, kaland, szerelem (de mennyi szerelem!), kardozás, ágyúzás, utazás, imádkozás, hallgatás, röhögés, lélektan, népmese, műmese, hazugság, babona, filozófia, angyal, ördög, boldogság, egészség, perverzió, némi apokalipszis, no meg rengeteg víz. Egy molytárs azt írta, ehhez a könyvhöz le kell lassulni, mert akkor érti és érzi az ember igazán a szöveg bonyolult és lírai körmondatait. Nem értek egyet. Én képtelen voltam lelassulni: engem hajtottak ezek a körmondatok, vittek magukkal, mint a víz az elszabadult fadarabot. Mert itt állandóan folyt, áradt, zuhogott valami, beleértve a stílust is. Egyszerűen lehetetlenség volt megállni, legfeljebb nagy néha, amikor rájöttem, hogy a nagy sietésben fogalmam sincs, mi is történt, úgyhogy elkezdtem keresni a mondat elejét, és az egész oldalt végig kellett olvasnom újra. 
És nem esett rosszul! Ezt a könyvet pontosan így kellett megírni, és nem másképp. Különösen, amikor a szereplők tudatába lép be az elbeszélő, és a gondolataik áradnak megállíthatatlanul, mint egy tudatárammal dolgozó regényben.

Egy zarándoklat és a hétéves háború adja a regény történelmi hátterét. Az 1750-es években járunk. Meglepő (?), hogy kegyes zarándok és hős katona között nincs sok különbség: mindkettő diadalt akar aratni, mindkettő a magasságról és a fényről álmodozik, mindkettő a sárban dagonyázik, mindkettőt a szórakozás érdekli a legjobban. Meg az, hogy hogy tud a másikon túltenni. Hogy az a másik a vendéglátója vagy az ellenséges tábornok, részletkérdés. No, azért valami különbség mégiscsak van. A zarándokok bátrabbak, és nem(csak) a szájukkal. Kivéve a kiveendőket.

Komolyra fordítva a szót: a hadsereg is, a zarándoklat is önmaga groteszk paródiájaként viselkedik. Különösen a zarándoklat igazi karnevál, durva komédia, ahol pillanatok alatt gazdát cserél az arany, kitör a verekedés, megtalálhatja az ember az életre szóló egyetlen szerelmet, és el is szakadhat tőle, ahol zűrzavarban keverednek össze a nyelvek és a nemzetiségek (főleg a németek számára, akiknek minden keletről jött zarándok magyar), ahol egyre hosszabbodó életet lehet élni, ahol hirtelen szörnyű halált lehet halni, ahol meg lehet találni a magasban lebegő Aranyládát, és ahol, ha a Jóisten úgy akarja, még a merőkanál is elsül. (De mekkorát szól!)
Az Alpokban átélt áradás jelenete eszméletlenül jól meg van írva. Az a jelenet az egész zarándoklat kicsinyítő tükre, félelmetesen kaotikus kavarodás és törekvés a fény felé. Csupa határátlépés, felforgatás, átmenet. Nem csoda, ha időnként a hétköznapiba betör az irracionális (sőt, itt igazából az irracionális a leghétköznapibb): Illés próféta szekere száguld a felhők fölött, a toronyban őrangyal vesz ki szállást magának, az ördög megszállja a marhát meg a disznót, az erdőben a szlovén népmesék rémei laknak, a hegyi barlangban a szent remete, aki valaha herceg volt, és verseket írt (ha igaz), ma viszont hónapokig elvan ennivaló nélkül, az álmokban pedig kézzelfoghatóan jelentkeznek az elmúltak és eljövendők lelkei.

Aki pedig azt a bizonyos határt átlépi, az nem fog úgy visszajönni, ahogyan elment. Nem is akar. Így vagy úgy, de mindenki azt várja az utazástól, hogy változtassa meg az életét. Sikerül. Jobban, mint hinnék. Így jár Katarina, ez az okos, művelt, nagyon magányos, (már nem is olyan) fiatal szlovén lány, így jár a jezsuita (Simon, a hajdani szlovén parasztfiú, utóbb Paraguayt megjárt szerzetes), és így jár a páva is, azaz Windisch hadnagy. Három teljesen különböző egyéniség, egészen mást akarnak az élettől: Katarina szabadságot, Simon biztonságot, Windisch dicsőséget. Három ember, aki nem érti egymást, három szólam, amelyek között nincs párbeszéd.
Az elbeszélő nem ítélkezik fölöttük (legfeljebb néha csúszik ki a száján egy-egy keresetlen megjegyzés Simonra nézve, akinek valami elképesztő tehetsége van arra, hogy soha ne ott tartózkodjon, ahol éppen a legnagyobb szükség lenne rá). Csak odaállítja az olvasó elé mindhármukat, hogy fokozatosan – ahogyan a múltjuk, az emlékezetük, a félelmeik, a vágyaik feltárulnak – személyes ismerőseinkké váljanak, és próbáljunk meg kiokosodni a regény végéből: vajon ki nyert és ki veszített, és főleg mit?

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. március 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Jelenkor, Bp., 2006. 416 oldal, Gállos Orsolya fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9015480612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása