Ötven ponton is lehetne vitatkozni ezzel a regénnyel (fogok is), továbbá egy túlírt monstrum, abszolút életszerűtlen párbeszédekkel, írástechnikai problémák tömkelegével. De valami eszméletlenül izgalmassá teszi egyrészt a mögötte álló irdatlan műveltséganyag, másrészt az, ahogyan ebből a műveltséganyagból hét különböző, mégis egy irányba tartó történetszálat kanyarít. Legalább másfél éve nem olvastam semmit, ami gyakorlatilag* az elejétől a végéig ilyen erővel le tudott volna kötni, és egyáltalán nem kizárólag a cselekményével. Több nagyságrenddel nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyit kap, és nemcsak mint ezoterikus alkotás, hanem mint a magyar fantasztikum hagyományának (tudtommal) soha ki nem használt eleme. Én erre nem vagyok hajlandó tíz pontnál kevesebbet adni. 

A magyar fordítás címe: 39 lépcsőfok.

Elég sok klasszikus kalandregény került föl az 1001 könyv listájára, köztük ez a kémtörténet is. Mint kémtörténet, elég kiszámítható. Egészen más teszi izgalmassá, és engem is egészen másért kötött le. Mint kémtörténetnek, kötelező eleme az, hogy szereplőinek folyamatosan ügyes látszatokat kell teremteniük, a hősnek éppen úgy, mint az ellenfeleknek, és a látszatok segítségével csalniuk egymást csapdába, vagy szökni meg egymás elől. Ezt a játékot pedig a regény mesteri módon űzi. 

Hiába íródott évtizedekkel később, azért ez mégiscsak annak az Amerikának az ábrázolása, amely például Dashiel Hammett regényeiben is látható. Nyilván azért asszociáltam egyikről a másikra, mert néhány nap különbséggel olvastam Az üvegkulcsot meg ezt, de igazán nem volt nehéz összekapcsolni egyiket a másikkal. Nyomasztó világ, amelynek elvárásai között rendkívül könnyű eltévedni, és a bizonyos amerikai álom illúziónak bizonyul. Csak itt egy fiatal nő nézőpontjából látható a világ, tehát másképpen (is) tanulságos.

Székely Szabolcs verses meséje az a fajta gyerekkönyv, amely gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól, de az utóbbinak mást, többet nyújt. Működik mint bájos kalandtörténet, és működik mint önismerethez vezető beavatástörténet, számos kulturális utalással és találó társadalomrajzzal. Felnőttmese minőségében bonyolultabb és kissé nyomasztóbb is annál, mint amit a „hat éven felülieknek” besorolás ígér, de a megnyugtató végkifejlet ismét derűssé teszi a képet, és segít, hogy felnőtt és gyerek akár együtt is élvezze az olvasást.

Kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Van könnyen elérhető magyar fordítása: A sárga szoba titka.

Nagyon érdekes klasszikus krimi, a francia irodalom leghíresebb krimije, amely Agatha Christie-nek is mintául szolgált. Egyébként rettentően túl van írva (illetve akkor még finoman fogalmaztam), és egyes elemei bizony rosszul öregedtek. De annak, aki a műfaj eredetét – vagy akár hozzám hasonlóan Rejtő Jenő életművének forrásvidékét – nyomozza, sok-sok izgalmas dolgot tartogat. Általában véve a krimi kedvelői is szerethetik, legalábbis feszültséget kelteni kiválóan tud, és a végén kellő számú ügyes csavar teszi izgalmassá a megfejtést. 

Hatszáz oldalas merénylet a XXI. századi olvasó ellen, Messenger-kompatibilis stílusban. Alapmű, többféle szempontból, és ha az embernek sikerül átkapcsolnia az agyát, nagyon-nagyon érdekes is. Jelzem, az agy átkapcsolására meglepő módon a franciául tanulóknak van a legnagyobb esélyük, mert ez a szöveg eredetiben olvasva pont akkora sikerélmény, mint amekkora merénylet, és középfokú tudással már simán érthető. Rendes magyar fordítása sajnos nincs (csak kilúgozott rövidített, az is özönvíz előtti). Angol van. 

A magyar fordítás címe: Kései boldogság. 

Azok a drága viktoriánus írók, akiknél a hosszú kisregény kifejezés nem oximoron, és akik úgy maradnak elképesztően frissek és aktuálisak, hogy az ember amúgy kétoldalanként megdöglik az unalomtól. 

A Silas Marner pontosan megfelel a fentieknek. Egyszerre realista regény és tündérmese, amely szeretetteljes humorral rajzolja meg a XIX. század közepének angol faluját, pontos lélekrajzot ad annak a két-három kiemelt alaknak, akik előreviszik a cselekményt, és a vége felé annyira mai megállapításokat tesz örökbefogadásról, barátságról, kitaszítottságról, beilleszkedésről, társadalmi és nemi viszonyokról, hogy a XXI. századi olvasó füle kettéáll.

Üdvösen gyarapodik azoknak a magyar spekulatív műveknek a száma, amelyek arra törekszenek, hogy hidat képezzenek magas irodalom („szépirodalom”) és zsánerirodalom között. Egyre kevésbé lehet elmondani, hogy két, egymástól élesen elváló kategóriáról volna szó; sokkal inkább egy skála két végpontjáról. Rusvai Mónika második regénye, gondosan kidolgozott történelmi-gondolati hátterével, illetve a magyar népmesékből (is) merítő mágikus világával és nyelvi megoldásaival a végpontokat összekapcsoló, közöttük mozgó szövegek közé tartozik. El is várható ez egy olyan regénytől, amelyben központi szerepet játszanak a korszakokat és élőlényeket összekötő (vagy éppen közöttük kioldódó) fonalak. Akár szó szerinti, akár metaforikus értelemben.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Nagyon régen olvastam utoljára, de akkor többször is, magyarul egyszer, angolul legalább háromszor, és tanítottam is. Ezért most bátorkodom valami értékelésfélét írni, többekkel vitatkozva, akik az utóbbi időben értékelték a Molyon. Sok spoiler lesz benne, előre mondom. Azok nélkül nem tudnék vitatkozni.

Rémtörténet ez, vámpírok meg kísértetek meg egyéb lények nélkül, csak amolyan hétköznapi kis pszicho-horror, ki is vágta a biztosítékot a viktoriánus korban rendesen. Olyan dolgokat mondott ki a világról, amelyeket senki sem látott szívesen. De nem ettől vált klasszikussá, még akkor sem, ha sok-sok minden, amiről a regény beszél, sajnos még mindig itt van és hat a mi világunkban is. (Hála Istennek minden azért nem, de még így is túl sok.) Ha nem volna és nem hatna, a regény akkor is óriásit ütne.

Innentől spoilerek: