Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Szimbólumok a világ közepén (Mircea Eliade: A szent és a profán)

2022. október 07. - Timár_Krisztina

eliade0001.jpgÚjraolvasás vége. Életem első Eliade-kötete volt annak idején. Amilyen kis rövid, zsebkönyv méretű írásocska, pont olyan óriási műveltséganyaggal van megírva. Kétszáz oldalas esszé arról, hogy hogyan gondolkodik a világról a vallásos és a nem vallásos ember. Akármelyik kategóriába tartozol, biztosíthatlak: fog neked is újat mondani. Vagy éppen olyasmit, amit mindig is tudtál, de soha nem gondoltál bele, és éppen ezért soha meg sem fogalmaztad saját magad számára sem. 

Mi „a szent” Eliade szerint? Szent például az a tér, amelyben a vallásos ember élni akar. Nem attól szent a tér, ahogy kinéz, vagy amilyen anyagból van, hanem attól, amit képvisel. Amilyennek az ember látja, amit gondol róla. Annak számára változik át, aki ránéz – és aki ránéz, az ezt pontosan tudja is. Ez a hely mindig a világ közepén található, és mindig érintkezésben kell, hogy legyen a természetfölöttivel. Szent a cselekvés is, amelyet a vallásos ember meghatározott időközönként elvégez, nem önmagáért, hanem azért, mert az a cselekedet egy mitikus esemény örökké visszatérő megismétlése. Milyen „a profán” tér? Homogén, mindenütt egyforma, ezért annak számára, aki a szentet keresi, kaotikus, kiismerhetetlen és lakhatatlan. Annak számára viszont, aki nem vallásos, csak ez a lakható – számára nincs értelme a fenti megkülönböztetéseknek, ő nem látja azt, amit a vallásos, és nincs is feltétlenül szüksége rá. 

Nem, itt nincs értékítélet. Egyszer sem hangzik el olyan, hogy a vallásos ember teljesebb, értékesebb életet élne, mint aki nem az. Érezhető ugyan, hogy a szerző szíve az előbbihez húz, de az is, hogy az utóbbival legalább annyira azonosulni tud. Hogy mást ne mondjak, amikor Eliade ezt a könyvet írta, már régen emigrációban élt, messze túl a hazája, azaz a „szent tér” határain. Nincs értékítélet, gondolkodástörténet van. Megértése és megértetése annak, ki hogyan viszonyul a körülötte levő világhoz. 

Azt azért leszögezi, hogy a vallásos és nem vallásos ember közötti ellentét egyáltalán nem ilyen sarkos, ahogy fentebb előadtam. Az abszolút vallástalan ember, aki mindent homogénnek tekint maga körül, és semmit nem emel ki a világból szentként, nagyon ritka. Elsősorban azonban nem velük foglalkozik a kötet, hanem azoknak a történelmi koroknak a képviselőivel, amelyekben meghatározó volt a vallásos gondolkodás, illetve a saját korában élt természeti népek hitével. Itt azért már megmozdult bennem a kisördög: nem hiszem én azt, hogy minden nép hitvilágának minden eleme ennyire szépen passzolna az Eliade koncepciójába.* Nyilván azokat válogatta ki, amelyek passzoltak bele, úgy csinálják azt a legjobbak is. Főleg, ha csak nemrég bújtak elő a modernségből, amely egyetlen örökérvényű, központi igazságot feltételez az érzékelhető világ jelenségein túl. Ahhoz, hogy modernnek tekintsem, Eliade túlságosan sokszor és erősen hangsúlyozza azt, hogy a dolgok nem eredendően szentek, hanem az emberi tevékenységnek köszönhetően azok – de azért nem keveset tanult és örökölt a modern gondolkodástól. Eleve az, hogy kijelenti: létezik „a” vallásos és „a” nem vallásos ember, általános érvényű mintázatokat feltételez. 

De eszemben sincs emiatt sutba dobni, még csak pontot vonni sem. Sőt, inkább újraolvasom háromszor is, ha szükséges. Mert sok-sok szimbolikus ábrázolás, építmény és cselekedet értelmét megtalálja, rendszerbe illeszti, érthetővé teszi. Mert borzasztó érdekes összefüggéseket talál, és könnyedén meg is magyarázza őket. Mert óriási kultúrtörténeti tudást mozgat meg úgy, hogy azt használni is lehessen, de ha az ember akarja, minden elemnek utána is nézhessen. Mert egy helyen, tömören összefoglalva szerepel sok-sok mítosz, hiedelem és egyéb hagyomány, közérthető stílusban előadva, úgyhogy a szöveg akár bevezetőként is használható bonyolultabb kutatásokhoz. 

Vagy fantasyíráshoz. Mert nekem már megint arra kellett. Még így a finisben is előfordul, hogy elakadok egy jelenettel, és nem haladok sehova, mert egyszerűen nem tudom kitalálni, melyik szereplővel mi történjen a nagyjelenetben úgy, hogy a jelleméhez is illeszkedjen, a koncepciómba is illeszkedjen, kellően mágikus és/vagy kellően mitikus legyen, meg még meg is vegyék a könyvemet. Ilyenkor szoktam segítségül hívni valamelyik mestert, utánanézni, mit húztam alá benne tíz éve és miért, mit hova és hogyan használtam fel, és mit tudok még.

Ritkán csalódom, az utóbbi pár évben pedig már soha. Ennyi olvasmánnyal a hátam mögött már szinte gondolkodás nélkül kiszúrom azt, amelyikre szükségem van. Mint most. Eliadét olvasni érdemes. Annak, aki hozzám hasonlóan ráadásul a négy őselemhez kapcsolódó hagyományvilággal dolgozik, nélkülözhetetlen.

* Egy hibát konkrétan megtaláltam: készpénznek veszi Bachofent és az ő archaikus társadalmi berendezkedését. Én olvastam azt az esszét Bachofentől: tisztelet-becsület neki mint kezdeményezőnek, de elég könnyű kiszúrni ma már az önellentmondásait. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1987. 230 oldal, Berényi Gábor fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr8817948710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása