Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Adam Mickiewicz: Pan Tadeus vagy az utolsó birtokbafoglalás Litvániában

2020. március 21. - Timár_Krisztina

mickiewicz_pan.jpg

2019. december 31. 

5/4

2019 utolsó befejezett olvasása. Egyetemista koromban kellett volna, de akkor kimaradt a szórásból. Egyszer mintha a filmváltozatot is elkezdtem volna nézni, de pár perc után meguntam. Azt is tudom, hogy miért. Ma sokkal kevésbé unnám. Meg is fogom nézni.
Az a fajta könyv ez, amelyiknek nem a fő cselekményszála a fontos, hanem minden, amit csak a szerző felfűz arra a szálra. Tadeusz* szerelmi históriáját a fülszöveg bűbájosnak nevezi, hát nekem sok minden eszembe jutott róla, de pont ez a jelző nem. Szerintem már húsz éve se érdekelt volna. Az úgynevezett mellékalakok (megj.: Tadeuszunkról esik a regényben a legkevesebb szó) meg a háttér, azok viszont igen! Csak azokat húsz éve követni nem tudtam volna. Most is nehezen ment. Viszont most már érdekel is, tetszik is annyira, hogy újra akarjam olvasni, az majd biztos segít az értelmezésben.
Az 1810-es évek lengyel kultúráját kapjuk itten orrba-szájba. Hogyan szedték a gombát, hogyan szárították a gyógynövényeket, milyen fegyvereket használtak, milyen zenét hallgattak, hogyan tisztelték meg ismerőseiket, kinek az ítéletét fogadták el, kiét nem... és mindenekelőtt: mire vágytak a legjobban. Szabad és egységes Lengyelországra. Ennek a történetnek az idejében ugyanis Lengyelország már évtizedek óta három részre oszlik, a három részt három különböző külső hatalmasság irányít (a történetbeli közösséget éppenséggel az orosz cár), és igaz, hogy a hétköznapi életükben nem nagyon érzékelik a szereplők a szabadság hiányát, azért mégiscsak fáj nekik, és a legelső adandó alkalommal kardot is ragadnak érte. A történelmet ismerő olvasó tudja, hogy sajnos hiába. Az már Mickiewicz érdeme, hogy az elbeszélés hangulata ettől még nem válik keserűvé, legfeljebb szelíden melankolikussá. Meg egy kicsit komikussá.
Tényleg nagyon sok mindenben emlékeztet ez a világ a korabeli Magyarországra. Bizalmas, családias légkörben élnek urak és cselédek (vagy legalábbis szeretnének), mindenki ismer mindenkit, mindenki ért mindent félszavakból (a ragadványnevektől herótot lehet kapni, de hát a mi falunkban is kb. ennyire bonyolult megtanulni, hogy ki kinek a kicsodája), és aztán ugyanilyen családias indulattal esnek egymásnak egy-egy tizenöt-húsz évvel korábbi sérelem felemlegetésekor. Meghitten utálják a szomszédot, miközben arra kéne koncentrálni, hogy jön Napóleon, és hátha a lengyelek szabadságának is használni fog. Oké, mondja a Bíró, megyek én a lengyel szabadságért küzdeni, még a Gróf oldalán is, ha kell, DE ELŐBB KÉRJEN BOCSÁNATOT! A keservedet... ezekhez egy angyal türelme is kevés...
Szóval a mellékalakok meg a háttér teljesen rendben van, annak a kedvéért fogom újraolvasni. Azt meg megbocsátom Mickiewicznek (mivel szépen tud rímelni), hogy oly gyönyörűen túlidealizálja a lengyelek és a litvánok viszonyát. Úúúúgy meg tudnak sértődni a lengyel urak, hogy az orosz cár csorbítja a jogaikat. Az, hogy közben a litvánok számára meg ők az agresszorok, meg nem fordul a fejükben. Na de hát nem vagyok se lengyel, se litván, minek szóljak bele.
A szerelmi szálat, azt nem bocsátom meg. Zosia tizennégy (!) éves, szépséges, jóságos, utálja a nagyvárost, hobbiból csirkét etet, férfira nem gondol, hanem megvárja szépen, míg a megfelelő fiú szerelmet vall neki, akkor pedig azonnal belezúg. Telimena jóval idősebb, de még férjet akar fogni, ezért festi magát, levelezik, találkát kér, miközben csak az érdekli, hogy minél előnyösebb partihoz jusson, úgyhogy többfelé is nézeget. Én meg vegyem komolyan? Tudom én, hogy abban az időben elvárás volt ez az ábrázolásmód, de a nagy költő mér nem megy szembe az elvárásokkal?! Nem az hiányzik, hogy azonosulhassak a szereplőkkel, dehogyis. De hogy az egyik ilyen unalmas legyen, a másik meg ilyen karikatúra... na, mindegy.
A fordításra haragszom (lásd a lábjegyzetet). Amikor majd újraolvasom, inkább a másik fordítással próbálkozom majd. Az a gondolat sem idegen tőlem, hogy egyszer újra elkezdjek lengyelül tanulni. Cirka tíz év múlva akár elő is fordulhat, ha a jelenlegi terveimet nézem. Akkor majd elsők között szerzem be Mickiewicz klasszikusát. Nem a nőalakok kedvéért.

* Juszt is Tadeusz, és nem Tadeus, ahogy a magyar fordítás írja. Megértem, hogy a lengyel neveket magyar kiejtés szerint írták le, de iszonyúan idegesít. Most hogy nézne már ki, ha az angol neveket úgy írnák le, hogy Dzsordzs??? Értem én, az angol kiejtést többen ismerik, mint a lengyelt, de ettől még a George, az George, akkor Kościuszko se legyen már Koscsuskó! És hogy néz már ki a Częstochowa úgy, hogy Csensztohova! Nekem ez nem tetszik, ez nekem olyan volt, mint percenként megbotlani.

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1977. Rónay György és Varsányi István fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr1515540542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása