Alkotásnak igen erős, látványnak nem túl szép (a thrillerek nem is gyönyörködtetésre készülnek), továbbá embert eszik, de legalább többrétegű. Nagyjából így tudom megindokolni, miért éppen ezt a címet adtam az Itt érzem magam otthonról szóló írásomnak. A film nagyon alacsony költségvetéssel, de látható gondossággal, rengeteg munkával készült. Bár korántsem hibátlan, az alkotók így is a lehető legtöbbnél is többet hoztak ki abból, ami a rendelkezésükre állt. 

(Spoileres) kritikám a KULTer felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom be, de a link odavezet.

Gustav Meyrink életműve (is) jóval több figyelmet érdemelne, mint amennyit kap. Ugyanakkor sajnos nem csoda, hogy bekerült az elfeledett klasszikusok közé. A mai olvasónak ritkán van kódja ahhoz, amit ő csinált – és ha van is, gyakran inkább szent szövegként tekint rá, amit nem tud, nem akar eltávolítani magától. Rengeteg (bár korántsem elegendő) misztikus szöveg ismeretében úgy gondolom, nekem van kódom hozzá, és mindenekelőtt értelmezőként tekintek rá. Vonzanak azok a történetek, amelyek a misztikus beavatást kalandcselekményben jelenítik meg. Olyan összeszikrázások vagy olyan termékeny ellentmondások tudnak keletkezni a kettő (mármint a beavatás meg a kaland) között, hogy évtizedek, évszázadok múlva is inspirálnak. 

Újraolvasás vége. 

Hogy némi képzavarral éljek, kamaszkoromhoz képest nem öregedett jól. Érdekes, és nem először érzek így: mintha most fiatalabb lennék, mint tizennégy évesen. Most állok értetlenül az előtt, ami annak idején elementáris erővel hatott rám, holott fordítva kellene lennie. 

Frankenstein története megjelenése óta folyamatosan foglalkoztatja a közönség képzeletét. Értelmezéseinek száma felmérhetetlen, az általa ihletett fikciós műveket is nehéz lenne megszámolni, és természetesen elsők között vitték filmre annak idején. Amikor új adaptációja készül, az tehát nemcsak a regényt dolgozza fel, hanem a rárakódott teljes hagyományanyag terhét is viselnie kell. Kérdés, hogy elbírja-e a film ezt a terhet. Az viszont nem kérdés, hogy a történet aktualitása megvan, mind a XXI. században, mind Guillermo del Toro életművében.

Minden adott lenne ahhoz, hogy az apró részletek nagyszerű alkotássá álljanak össze, de sajnos azt kell mondanom, hogy nem így van. A háttér kedvéért érdemes megnézni a 2025-ös Frankensteint, de érdemes számítani arra is, hogy a film sem adaptációként nem állja meg a helyét, sem önmagában.

Kritikám a KULTer felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A regényről itt írtam. 

No nézd csak, pedagógiai küldetés! Ilyet se sok fantasyben lehet látni. 

Most először sajnálom igazán, hogy gyerekként nem jutottak el hozzám Ursula K. Le Guin regényei. Kaptam gyerekként is elegendő olvasmányt az elmém építgetéséhez, még ehhez hasonlót is, és egyáltalán nem baj, hogy felnőttként pótolgatom őket. Azért sajnálom, mert már sohasem fogom megtudni, rájöttem volna-e akkoriban, hogy miről is szól ez a regény voltaképpen. Ma ugyanis már olyan öreg vagyok, hogy az ötödik oldalon rájöttem, mi a küldetés tétje valójában, és mi lesz a regény vége. Érdekes érzés lett volna úgy olvasni, hogy egyiket se tudom előre.

Aki szeretne ebben az állapotában maradni, ne olvassa tovább az értékelést. Előre megmondom, hogy most is, így is, felnőttként is nagyon izgalmas szövegnek találtam, tehát érdemes tovább olvasni.

Ugye mondtam, hogy újra kell gondolni azt a gyermekek szigetét! 

Mert ez a regény azt teszi. 

Persze működik mint sci-fi: valószínűleg a szerző „legscifibb” műve, ahogy a véleményekben olvasom. Ma leginkább társadalmi sci-fiként emlegetik. Az utószók (Kuczka Péter, Farkas Henrik) bizonygatják is rettentően, jobbról-balról, hogy micsoda fantasztikus irodalom ez, Kuczka valószínűleg főleg azért, mert ő vállalt a kiadással komoly kockázatot.

Jó volna erről a fura, hektikus, egyszerre kedves és rémisztő utazásról részletes útirajzot írni, de hát azt éppen erről a városról oly sokan megtették már. Ami újat én ahhoz hozzá tudok tenni, az néhány pillanatkép, benyomás, jó tanács. Na, azt meg is kapjátok. 

Előrebocsátom, én évek óta tanulok franciául, és a hallásértésem B2+ szinten van (klasszikus irodalmat C1-es szinten olvasok), de a beszéd még mindig nehezen megy. Nem azért, mintha ne tudnék fogalmazni, hanem mert olyan sebességgel és hibamentesen reagálni még nem tudok, ahogy az általam ismert franciák általában elvárnák. Ezért az utazás előtti hetekben párszor konkrétan felváltva voltam gyomorgörcsös és lelki beteg. De most nem is ezt kell hangsúlyozni, hanem azt, hogy – bár határozottan el lehet boldogulni Párizsban angol nyelvtudással is – az alábbi programok közül jó néhányban sajnos semmiképpen nem lehet része annak, aki nem érti a nyelvet. De azért az utóbbiak számára is akad az alábbiakban látnivaló. 

Rendhagyó poszt következik.

Az egyik barátnőm alkotói válságba került, mikor új szereplőt kellett behoznia a készülő regényébe. (Én aztán tudom, milyen az. Egyébként az engedélyével, sőt, kifejezett bátorítására osztom meg az alábbiakat.)

Éppen portálfantasyt ír, és a küldetésben járó két főszereplő (egy fiú, egy lány) mellé kellett neki egy szintén fiú „sidekick”, aki egy időre csatlakozik hozzájuk, és segíti őket. A sidekick a fiúval jóban van, valami régi harcostárs-szerűség, viszont nem lehet gyerekkori barát, mert a „másik” világból érkezett évekkel korábban, csak ezt egyik főszereplő sem tudja. Ez a koncepció része, ezen variálni nem lehet. A gond ott kezdődik, hogy mi legyen a háttértörténete a két fiúnak: hogy ismerkedtek meg, mi a kapcsolatuk jellege/alapja, hogy lehetnek ekkora barátok, miközben ott húzódik közöttük ez a titok? Így kezdődnek az alkotói blokkok... 

William Blake szöveget és képet szintetizáló, látomásos művészete méltó kiállítást kapott a Szépművészeti Múzeumban. Kétnyelvű versszövegek, kiállított, kivetített, animált, falra nyomott metszetek és festmények, továbbá színészek hangja teszi nemcsak hiánypótlóvá, hanem egyedülállóvá is a tárlatot. Ahhoz az alkotóhoz illővé, aki a szélsőségek egymáshoz közelítését tartotta egyik fő feladatának. 

A kiállításról írt kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Nagyon érdekes, nagyon eredeti fantasykísérlet volt, a maga korában (XIX. század legeleje) meg főleg. Még a műfaj nem is létezett, de a német romantikusok már nagyban művelték. Sajnos nem tudta befejezni a szerzője; még sajnosabb, hogy nagyjából ott szakadt félbe, ahol a bűvös-bájos, de mégiscsak realisztikus történet elkezd átmenni fantasztikusba. Azt, hogy mivé vált volna később, abból lehet tudni, hogy a szerző legjobb barátja, aki annak idején kiadta, a következő részekről készült jegyzeteket is kiadta a regénnyel együtt, plusz a szerzővel folytatott beszélgetéseket.