Marha jó! 

A haditérképek históriájába néztem bele tegnap (írta Gábor Imre és Horváth Árpád), a legelejébe, ahol a legrégibb módszerekről írnak. Sajnos nem vagyok elájulva a könyvtől. Ismeretterjesztésre készült, de attól még lehetne részletesebb. Mondjuk, ha tartalmaz egy fényképet egy vesszőtérképről, akkor egy mondatnál többet is szentelhetne annak, hogy mi az, és hogyan használták.

De legalább most már tudom, hogy egyáltalán létezik ilyen. (A képet itt találtam.)

Ez a fenti vesszőtérkép a Marshall-szigeteken készült, fából (nádból?), speciális szárított fűből és kaurikagylókból. Hogy melyik szigetcsoportot ábrázolja, arról nem szól a fáma. Egyébként még a pálmalevelek nyelét is fel lehetett használni hozzá. A kagylók a szigeteket jelentik, az ágak a szigeteket összekötő, kenuval hajózható útvonalakat, főbb tengeráramlatokat. Ha jól értem, a vesszők alakja, vastagsága és hajlása a különböző áramlatfajtákra utalhat (négyféle van belőlük). A vesszőtérképek készítési módja tanulható volt, bár nem mindenki értett hozzá (becsben is tartották a navigátorokat), de az egyes térképeket aztán teljesen egyedi módokon alakították ki. Annyira, hogy egymás térképeit se feltétlenül tudták olvasni.

A II. világháború idején még használták ezeket a térképeket. Navigációra. Használatuk külön tudomány volt, nemzedékről nemzedékre szállt, európai embernek nagyon sokáig nem magyarázták el. Soha nem vitték a térképet magukkal a tengeri utakra: a navigátor a parton alaposan áttanulmányozta, majd emlékezetből irányította a kenu(ka)t.

Itt egy hasznos link róluk. Huszonnégy oldalas cikk, szóval egyáltalán nem nyújt átfogó képet a vesszőtérképekről, amelyeknek jó pár trükkjét a Marshall-szigetiek soha nem is árulták el másnak. De azért ízelítőt ad abból, hogy mi mindent ábrázolnak ezek a térképek.

Először is természetesen nem felelnek meg a Mercator-vetületeknek. Ettől még tökéletesen működhetnek. A metróvonalak vagy a vasútvonalak hálózatát se úgy szoktuk ábrázolni, hogy pontosan mutassa a távolságokat és az irányokat (mármint az iránytűnek megfelelő irányokat), mert ezekben az esetekben nem ez a fontos, hanem pl. hogy melyik vonatra kell szállni, hogy Szolnokról Újszászra jusson az ember.

Amire a vesszőtérképek koncentrálhatnak:

− Uralkodó szélirány, és az annak megfelelő „ocean swell”. Fogalmam sincs, hogy az hogy van magyarul (uralkodó hullámirány?), tartok tőle, hogy sehogy, mivel nincs óceánunk. Azt jelenti, hogy az adott vízfelszínen tartósan adott irányba halad a hullám, de nem felel meg pontosan annak, amit áramlatnak nevezünk.

− Az, ahogyan az adott sziget körül ez az „uralkodó hullám” megtörik, és az, ahogy az egyes szigetek egymás felé irányítják az uralkodó hullámokat, amelyek gyakran kereszteződnek is. Ennek a módja függ attól, milyen méretű/alakú a sziget, és milyen ütemben/formációban mélyül körülötte a tenger.

− A csónakjaik sem olyanok, mint az európai csónakok, pl. előre-hátha fordulás nélkül haladhatnak, kétoldalt széles fakerettel utaznak, másképp működik a vitorlázatuk. Könnyen kormányozhatók erős szélben is. Valahogy arra is utal a térkép, hol mit kell csinálni a csónakkal, de ez nem igazán világos nekem, mivel életemben nem ültem vitorlásban. 

− Bizonyos fajta vesszőtérképek inkább elvont diagramként működnek, amelybe szinte bármely sziget behelyettesíthető. Ezeket használják oktatásra, ezekhez kell a legtöbb matek. Másfajta vesszőtérképek sokkal specifikusabbak, de azok sem arra koncentrálnak, hogy hogy néz ki egy-egy szigetcsoport.

Hát szóval ahogy a Moana/Vaiana c. rajzfilmben látható (bár az Polinéziában játszódik), óceániai hajókázáshoz navigátormester kell. Csak nem olyan könnyű megtanulni a mesterséget, mint a filmben. Ellenben a hagyomány szerint valóban lehet nő és férfi is az a bizonyos mester.

---- ---- ----
Újabb idézet a térképről, ezúttal Miloslav Stingl könyvéből (itt írtam róla):

„A térképen azonban, amelyet Majurón kaptam, a szigetlakók nemcsak az egyes szigeteket szemléltették, hanem főleg a közöttük elterülő tengert. A térkép tehát a szigetek közötti tengeri viszonyokat ábrázolja. Elsősorban a hullámzás irányát. A tenger mozgásának iránya és módja, a hullámtörés, az atoll partjához közeledő hullám gyorsaságának viszonylagos lelassulása a sekély part menti vizekben, mindez leolvasható a Marshall-szigetek lakosainak térképeiről. Az egyes atollok alakjának, a köztük levő pontos távolságnak csak másodlagos jelentősége van.
(...)
Az egyik itteni térkép tehát nem olyan, mint a másik itteni térkép. Lényegében csak az anyag, amelyből a szigetlakók a térképeket készítik, azonos mindig.
Az egyes mikronéziai rebelibek ily módon egymással halálosan ellenséges viszonyban álló államok vezérkarainak térképeire emlékeztetnek. Tulajdonképpen szigorúan titkos térképek ezek. Csak azok számára érthetők, akik ismerik a „kódot". A Marshall-szigeteki térképészek ugyanis valószínűleg mindig rendelésre készítették ezeket a térképeket, s így csak ők, és azok, akik a rebelibeket megrendelték, igazodtak el rajtuk.”
(Keresztül-kasul Mikronézián, 25-26. oldal)

De ez se akármi: faragott térképek Grönlandról. 

Az egyik egy sor szigetet ábrázol, alakjukat és elrendeződésüket, a másik Grönland egy partszakaszát.  Természetesen inuitok alkotásai. Kész vagyok. 

Ezt 2018. augusztus 14-én írtam.

Céljaim voltak 2019-re:

Befejezni a regényemet.
Történelmi regényeket olvasni Bizáncról. Legyen közte Pusztai Andrea, Vera Mutafcsieva és Robert Graves. Minimum.
Olvasni még latinul és franciául. Végre tényleg elkezdeni a spanyolt.
Több kortárs fantasyt.
Sokkal több kortárs magyart. És magyar népmeséket.
Végigcsinálni a tavaszi Bradburyt csupa nőíróval. Azért, mert csak. (A Bradbury-kihívás a Moly nevű közösségi oldal rendszeresen meghirdetett csoportos olvasói vállalkozása.)
Végül pedig legalább tizenkilenc olyan nép írójától olvasni, amelyektől még semmit nem olvastam.
Ja, meg aludni is.

Ehhez képest hogy nézett ki 2019?

Kezdjük a végén. Aludni aludtam. A nyáron. Mert mást a melegtől nagyon nem tudtam. Ősszel jóval kevesebbet. Volt, hogy rendszeresen csak öt-hat, sőt négy órákat. Nem volt jó.

Sikerült olvasni tizennyolc olyan nemzet írójától, amelyektől még semmit nem olvastam életemben. Hozzászámolandó egy olyan nemzet, amely már képviseltette magát a korábbi olvasmányaim között (Svájc), de az még nagyon régen volt, valamint egy olyan állam polgárának alkotása, amely állam polgárai nem alkotnak önálló nemzetet (Vatikán). Fénypontok (ábécérendben): Fidzsi-szigetek (Epeli Hau'ofa), Monaco (Louis Notari), Svájc (Jean-Jacques Rousseau), Tonga (Joshua Taumoefolau).
Tanulság: Irtó jó volt, izgalmas is, tanulságos is, de az életben én többet ilyet nem csinálok! Illetve majd esetleg akkor, ha semmi más dolgom nem lesz az olvasáson kívül. Ez luxus, amikor nemcsak olvasok, hanem írok is. Még akkor is, ha a könyvek egy része nagyon jól jött az utóbbihoz. Természetesen folytatom a világolvasást, de sokkal lassabb tempóban.

Végigcsináltam a tavaszi Bradburyt csupa nőíróval. Jól tettem. Máskor is kéne. Régi tartozásomat róttam le, és egy csodálatos életműben is elmélyedtem. Fénypont: Nemes Nagy Ágnes.

Sokkal több kortárs magyart sajnos nem olvastam. Valamennyit igen. Ábécérendben: Bánki Évát (tőle több könyvet is), Dragomán Györgyöt, Kal Pintér Mihályt, Kele Fodor Ákost és Szakács Esztert. Erre nem vagyok büszke, ez irgalmatlanul kevés. Csekély vigasz, hogy legalább mind tetszett. Felfedeztem viszont magamnak egy olyan magyar klasszikust, aki csak pár éve került be újra a köztudatba (aki még nem ismerné, nagyon gyorsan pótolja): Lesznai Annát.

Magyar népmesék nélkül nem fantasy a fantasy. Ipolyi Arnold klasszikus gyűjteményén kívül olvastam én mást is, de ennek kell alapnak lennie. Hát nem minden szövege tetszetős és léleksimogató, az tuti. Rágja végig magát rajta, aki úgy gondolja, hogy már jól ismeri a magyar népmesék világát. Majd utána beszélgetünk.

Szakács Eszter kortárs fantasyjét már említettem. (Bánki Évának is van köze egyébként a műfajhoz.) Olvastam én ezenkívül mást is, de inkább klasszikust, és sajnos azt is kevesebbet, mint kellett volna. Beavatódtam Ursula K. Le Guin világába (A kisemmizettek), és sikerült abszolválni az első Vajákot is, de az utóbbi nem igazán az én ízlésem. Jobban örültem volna, ha erősebben épít a lengyel népmesékre és a szláv mitológiára.

Latinul semmit se sikerült olvasni az idén, pedig megkaptam az Aeneist, ahogy szerettem volna, de egyelőre maradt a polcomon. A francia nyelvűekkel jobban állok, a nemzetiségek kergetése miatt. A svájcit és a monacóit már említettem, a Comore-szigetek (Touhfat Mouhtare) és Vanuatu (Marcel Melthérorong) se sikerült volna nyelvtudás nélkül. Viszont szeptemberben most tényleg, de tényleg elkezdtem a spanyolt. Gondolkodtam is rajta, hogy érdemes-e egyszerre ennyivel próbálkozni, végül abszolút gyakorlati szempontok döntöttek: most indult a csoport, most nem kerül sokba. Pont. Olvasni még csak tankönyvi szöveget merek.

A bizáncos terveimből a világon semmi nem lett. :( Maradnak 2020-ra. Kárpótlásul néhány egészen furán érdekes történelmi témájú művet sikerült találnom. A tongai regényt már említettem, attól zúgtam bele Óceánia kultúrájába. A „legextrább olvasás” díját idén a Vaka nyeri, amelynek Cook-szigeteki szerzője (azelőtt azt se tudtam, hol vannak a Cook-szigetek, nem is önálló állam egyébként) szóbeli forrásokra, néprajzi kutatásokra és régészeti leletekre támaszkodva alkotta meg azonnal klasszikussá vált művét – és sikerült neki annyira hitelesnek maradnia, amennyire csak lehet. Nagyon tetszett Gravesnek a homéroszi korban játszódó regénye (Homérosz leánya) is, izgalmas is, humora is van, jól összerakott főszereplője is van, az Odüsszeiát most még jobban szeretjük. :)

A legelső pont a legnehezebb. Mert hogy is nézett ki a regényírásra szánt időszakom?

Írok.
Írok.
Nehezen, de továbbra is írok.
Iszonyú meleg van, így nem lehet írni, éjszaka írok. Jön a szúnyog. Akkor is írok.
Még mindig írok.
Csöngetnek.
Illetve csöngetnek a fenét. Dörömbölnek. Betörik az ajtót.
Mármint nem a lakásajtót, jó órában legyen mondva. Az agyamét itt belül.
Hahó, én egy tökéletesen más regény ötlete vagyok, mostantól nálad fogok lakni, kezdem is a berendezkedést.
Álljál le, téged ide nem hívott senki, dolgom van.
Nem kérdeztelek. Folytatom a berendezkedést. Éjjel-nappal.
De semmilyen háttérmunkám nincs hozzád. Fogalmam sincs, hogy egy ilyen helyzetben hogyan viselkednének az emberek, vagy hogy egyáltalán hogy nézett ki az a hely és idő, amelyikben játszódnál. Még a műfajt se próbáltam életemben.
Mintha említettem volna, hogy nem kérdeztelek.
Jóságos ég, drága rokonok, barátok, mit csináljak?
Jegyzeteld le, ami eszedbe jut, aztán tűzzél vissza szépen a trilógiádhoz. Akkor talán békén hagy ez a betolakodó.
Hát jó…

Na, idáig novemberre sikerült eljutni. Úgyhogy megint nem fejeztem be. De legalább most újra tudok koncentrálni rá.

Egyéb fénypontok 2019-ben:
Harmadszor is elolvastam a Frankensteint, szerintem a fenti támadásról nagy részben ő tehet.
Ende bácsi Varázslóiskolája önismeretre és az önismeret tanítására tanított.
Egy ismeretlen francia krimi-klasszikust (Az orcivali bűntett) pedig le se tudtam tenni.

Tervek 2020-ra:

Befejezni most már ezt a drágaszágot, méghozzá zavartalanul. (Hallod, te betolakodó?!)
Ennek érdekében klasszikus lovagregényeket olvasni, amelyektől szeretnék olyan rohamszerű inspirációkat kapni, mint a fenn szemléltetett, csak most a trilógiámhoz. Hármat begyűjtöttem, annak elégnek kell lenni: a Tirant lo Blanch (címlapja lenn látható), a Didrik-saga és az Amadís de Gaula, egyelőre csak angolul. A legutóbbitól őrült meg Don Quijote. Csak mondom, hogy tudjam, mire számítsak.
Még mindig több kortárs magyart olvasni, több fantasyt, népmeséket és mondákat. Valamint a tavaly eltervezett történelmi regényeket.
Január elsejétől kezdve pedig Rabelais-t olvasni, amíg a végére nem érek, vagy bele nem szakadok. Jobban szeretném az előbbit. És még 2020-ban.

Többet nem merek tervezni.

Boldog új évet mindenkinek!

Csoda, csoda, csoda!!! Tömény* csoda! Jófajta szellemi kaland!
Annyira szép, annyi műveltséggel és szeretettel és vagánysággal és humorérzékkel van megírva, ilyet csak igazi jó klasszika-filológus tud!

Életemben először a szakdogámhoz olvastam, és hálásan köszönöm Bényei Tamásnak, hogy a kezembe nyomta! Újraolvasás után még többet is mutat, mint akkor, mert szerintem huszonévesen egy hangot nem értettem az utolsó harmadából. Nagyon sok mindenre még most is emlékeztem, és közben rájöttem, hogy itt-ott fél mondatokat gyakorlatilag kívülről tudok. 

Látszik rajta, hogy Kerényit nem egyszerűen érdekli ez a mitológiai téma, hanem azonosul vele; nem kívülről nézi, hanem belülről. Időnként emiatt talán túlzásokra is ragadtatja magát, máskor viszont éppen ezáltal lát meg mások által nem tapasztalt összefüggéseket. Nem utolsósorban pedig közel hozza az olvasóhoz mindazt, ami egyébként két-háromezer évnyi távolban maradna. Olyanokat ír le az Íliászról, Odüsszeiáról, a homéroszi himnuszokról, a nem-görög, a görögség előtti hagyományokról, amilyenek akkor se jutnának a jámbor olvasó eszébe, ha tízezer évig élne.

Határáthágásról beszél, törvényszegésről, halottidézésről, kísértetiességről, szerelemről, könyörtelenségről és nevetésről. Egy olyan istenséget (világlátást, gondolatrendszert, de annál jóval többet is) mutat be, aki tagja volt az olümposzi tizenkettőnek, de ettől távolról sem vált magasztossá vagy méltóságteljessé. Ez csaló, útonálló, tolvaj – csakhogy nem erőszakkal, hanem okossággal és eleganciával dolgozik, így aztán vonzóvá válik, sőt akár ártatlannak is tekinthető, és mindenekelőtt kiharcolja a helyét a törvényes rendben. Azaz a törvényes rend része a törvényszegés, mindig ott kísért legbelül. Azaz a törvényszegés voltaképpen sohasem válhat lázadássá, mert bele van kalkulálva a törvényes rendbe. Ez a két utóbbi mondat két egymás farkába harapó kígyó. Igazodjon ki rajta, aki tud. Ja, és igaz, hogy az alcím szerint az élet férfi eredetéről beszél, de bőven ott van benne Hermész női aspektusa, Aphrodité is. És igen, kettejük produktuma (talán gyermeke, talán egyszerűen közös megjelenési formája) a mitikus Hermaphroditos, a megtestesült határátlépés.

És persze ott van benne a legnagyobb határátlépés, amely ember számára elképzelhető (vagy éppen elképzelhetetlen): a halál. Azon vezeti át Hermész a lelkeket, szárnyas saruval a lábán, aranyvesszővel a kezében. Egy misztériumot tár fel ez az esszé – és igen, ahogy bfg3 moly-kolléga mondta, az eleuszisziak még mindig mindent jobban tudnak. 

* Még annál is rövidebb, amilyennek tűnik, ugyanis kicsike a könyv, keskenyek az oldalak, szó szerint zsebben elfér.

Ezt 2017. július 27-én írtam.

Pontszám: 10/10

Akkor most azt szeretném, hogy valaki állítson már elő az ehhez a könyvhöz szükséges ismeretanyagból tömény oldatot, öntse infúziós palackba, kösse a karomra a madzag végét, azt' hadd szóljon. Mert adagolom én ezt magamnak szeptember elseje óta napi dózisokban esténként, de intravénásan mégiscsak hatékonyabb lenne.

VAGY! Derüljön ki, hogy én vagyok a Várkonyi következő reinkarnációja, és húzzuk a felszínre az előző életem összes olvasmányemlékét.*
Köszi előre is.

Klasszika-filológia, kultúrtörténet, művelődéstörténet, vallástudomány, mítoszkutatás, régészet, csillagászat, földrajz, matematika – szóval ami egy ember életébe, fejébe, könyveibe igazából bele se férhet, nemhogy még komplex és eredeti koncepciót hozzon létre belőle, és különben is hogy van valakinek képe ennyire okosnak lenni?!

És én most hogy mondjam el, hogy ez mennyire fontos nekem?! Nem, nem érdekel, hogy a koncepció mennyire vitatható, vagy mennyire nem. Az is csak mérsékelten zavar, hogy a könyv végéből hiányzik a hivatkozásjegyzék, pedig Antonia Fraser hasonlóan (bár korántsem ennyire) túlméretezett esszékötetét ugyanezért egy pontra büntettem. Nem érdekel, hogy olyan ismeretelméleti módszerrel íródott a szöveg, amelyet más szerző esetében elég kevéssé tudok komolyan venni. Semmi ilyesmi nem érdekel! Le vagyok nyűgözve, mindenestül a padlóba vagyok döngölve, csoda történt velem meg a világgal. Devecseri Gábor erről a könyvről is írhatná, hogy „tömör átok csap le”. Mer' az olyan, hogy az lecsap.

Annamarie molytársnak egy másik könyvről írt értékelése segít nekem megfogalmazni, mi van ebben a szövegben: „A kreativitás és játékosság olyan szinten épül be [a koncepcióba], hogy nincs olyan lapja a könyvnek, ami ne jelentene élményt”. Igen, a Sziriat oszlopai kreatív játék, a legnemesebb értelemben. Az a fajta játék, amilyenből komoly eredmények szoktak előszikrázni, és olyan stílusban, hogy nekem három hétig szó szerint esti olvasmányom volt, a napi munka után, lefekvés előtt. Túlméretezett** esszé, vagy még inkább borgesi novella egy grafomántól.*** Maja kódexek, manysi hősénekek, viking mondák, egyiptomi piramisok, perui kőfalak, óceániai szobrok, harappai időszámítás meg a Mars holdjai, mi kell még? Éhéhés van neki folytatása! Három! Többkötetesek! Ide vele!!!

A mű első változata alapján írta Kodolányi János, a szerző jó barátja, az első magyar fantasyt, a Vízözönt. Beleírta Várkonyit is. :D Mert hát ez olyan izgalmasan meséli el az emberiség ősi múltját, hogy ha mégsem úgy kanyarogtak az események, ahogy ő írja, hát akkor mocsok nagy hiba volt nem úgy kanyargatni őket. Ha Várkonyinak nincs igaza, akkor anyám, borogass, mit hagytunk ki…
Persze az is lehet, hogy nincs. Aki nem hiszi, ne higgye. Vitassa. Cáfolja meg.
De ne írja át, hogy száradna le a keze!!!
Eegen, a cenzúráról beszélek. 

Három vagy négy éve szereztem meg és olvastam el a könyv 1972-es kiadását. Akkor, kezdő moly koromban, kedvencelés után ezt írtam róla:
„Amíg ezt a könyvet olvastam, csak egyet sajnáltam, de azt nagyon.
Azt, hogy nem tizenkét éves koromban jutottam hozzá először. Mert ha már tizenkét évesen elolvastam volna, akkor mostanra már tizenötször olvastam volna, és már rég tudnám kívülről.”
Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni ennél jóval többet kellene sajnálnom. Azt, hogy nem az új kiadást kaptam, sőt még csak nem is tudtam róla, hanem egy rövidített, cenzúrázott, részleteiben át is írt változatot. Akkor csak az tűnt fel, hogy sok-sok részlet a helyén van, másokat meg a lehengerlő műveltség és a még lehengerlőbb stílus miatt elhiszek Várkonyinak, de egyvalami nagyon nem stimmel. Olyan összefüggésekkel magyarázza a könyv az emberiség őstörténetét (kontinensek mozgása), amelyekről még én, a laikus, akinek a földrajzhoz utoljára érettségin volt köze, is tudom, hogy nem így működnek. Aki ennyi mindent tud, hogyhogy nem számol például a lemeztektonikával?
Na, azt írta bele más. Többek között. Nagyon durván eltérve Várkonyi jóval ügyesebben, jóval nagyobb műveltséggel összerakott és jóval izgalmasabb koncepciójától. És most nagyon haragszom. Nem bánom, hogy elolvastam a régi kiadást, mert az is komoly alapozást adott. De nagyon haragszom, hogy nem ezt olvashattam már akkor is.

Meg apukámra is haragszom. Hogy miért nem vette ezt meg, amikor vagonszám vette a hasonlókat a kilencvenes években! (Igen, tudom, ez 2002-ben jelent meg cenzúrázatlanul. Akkor is haragszom!) Graham Hancock meg Szőke Miklós Árpád könyvét bezzeg megvette. Mind a kettő iskolába járhatna Várkonyihoz! Bosszúból lehet, rásózom szegényre a cenzúrázott példányomat. Hah!

Isten áldja Mezey Katalint, hogy összerakta a hagyatékból ezt a kötetet! (Sajnos még így sem teljes, két teljes fejezet elveszett, de valószínűleg átírta őket más művei számára, úgyhogy mégis meglehetnek.) Isten áldja a Széphalom Könyvműhelyt, amelyik kiadta! Isten áldja őket, hogy pont akkor jutott eszükbe újranyomni, amikor nekem a legjobban kellett belőle egy példány! Isten áldja őket! Ja, és küldjön rájuk valami rendes marketingest és/vagy honlapfelelőst, mert hetekkel hamarabb hozta a posta a kezembe az új kiadást, mint ahogy ők feltüntették volna a honlapjukon, hogy ez egyáltalán létezik...

* Pl. hogy hol olvasta azt az Arianrhod-mítoszt a hatszáznegyedik oldalon. Mert forrás, az nincs megjelölve semmi. Bocs, ezt csak nagyon halkan mondjuk, ugye? Máskor mindig le tudtam nyomozni, amiket beleírt!
** 670 oldal! Azért ez egy kicsit túlzás, bácsi kérem. Értem én, hogy örül az ember, ha újabb bizonyítékot talál a koncepciójára… de az a Függelék, az ötszázhuszonnyolc vízözönmítosz után még tizenöttel… elhiszem anélkül is…
*** Sokáig irigyeltem Argentínától az ő vak könyvtárosukat, most már tudom, hogy nem kell, van nekünk is, csak ő szegény süket. Bocs, ezt a poént sose tudom kihagyni. De komolyan, mekkora mák kell ahhoz, hogy pont a magyar kultúrának jusson egy ekkora agyú ember?

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. szeptember 23-án írtam. 

Akkor belevágok.
Egy Karnevál után mi az nekem, megírni a hónapok óta halogatott Scientia Sacra-értékelésemet?!
Kezdem. Mesével. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyvespolc, amelyet, bár nem az enyém volt, én tartottam rendben. A könyvespolc közepén pedig ott ült a Scientia Sacra.
Ült, üldögélt évekig.
Egyszer aztán, amikor a Világirodalmi lexikonban „Misztika” (vagy „Misztikus irodalom”?) címszava alatt Hamvas Béla nevét találtam mint cégjelzést, érdekelni kezdett a könyv, és kölcsönkértem.
Akkor a könyv az én polcomon ült, üldögélt évekig…
Hanem egyszer csak, hogy, hogy nem, ráakadtam egy rádiójátékra, amely Rejtő Jenő Az ellopott futár című regényét dolgozta fel, amúgy zseniálisan. (A regényről itt írtam.) Az egyik zseniális ötlet (csak tudnám, kinek kell érte egy doboz csokit küldeni) az volt, hogy Ész Lajosnak – az alvilágba az igazságért alászálló, szívbeteg tudós jogásznak, kinek nevetése szomorú nevetés – Hamvas-idézeteket adtak a szájába. Isten bizony, ha nem tudnám kívülről Az ellopott futárt, nem tudtam volna megmondani, meddig tart Rejtő, hol kezdődik Hamvas.
No, gondoltam, madarat tolláról, embert barátjáról: akinek az életművét Rejtő ilyen szépen kézen fogja, rossz ember nem lehet. Lássuk azt a Scientia Sacrát.
Így esett, hogy tavaly nyáron belefogtam a könyvbe.
Aztán olvastam ülve, fekve, ágyon, szőnyegen, leanderek között az erkélyen, ebéd közben és vacsora közben (szerintem helyenként enyhén leettem), és úgy általában amióta belém nevelték az egyetemen a dekonstrukciót meg a posztmodern tudatot, modern filozófiát még ennyire komolyan nem vettem. Pedig nem lehet azt mondani, hogy „hiszek benne”. De azt se, hogy „nem hiszek”. Szeretem és kételkedem és ismét szeretem, és a végén majd úgyis kiderül, hogy neki van igaza.
Umberto Ecónál olvasható a következő mondat (azt hiszem, A Foucault-ingában): „Nem hiszem, de igaz.” Ezt a mondatot idáig nem értettem. Most már értem. Pont jó példa ide A Foucault-inga, mert Hamvas is az Eco-regény szereplőihez hasonlóan kirakós játékot játszik: értelmes egészet próbál kirakni az emberiség műveltséganyagának apró darabjaiból. Neki sikerül. Eco szereplőinek nem.
Egyebet nem tudok írni. Pedig hogy szerettem volna…
(Folyt. köv.?)

Pontszám: 10/10

Ezt 2014. október 4-én írtam. 

Tizenhárom vagy tizennégy évesen jutottam el először Angliába, azon belül Oxfordba, azon belül eltévedtem, és véletlenül bementem egy könyvesboltba. A leárazott könyvek között, 50 pennyért vettem egy tenyérnyi kis válogatást a Brontë testvérek verseiből. Életem legjobb döntése volt. 

Persze azóta már két kritikai kiadás is fenn van a polcomon, az 1941-es meg az 1992-es. Jóval később eljutottam Haworthbe is, ahol a versek nagy része született. Hetekig gyalogoltam ugyanazokon az ösvényeken, amelyeken Emily, láttam szépet is, csúfat is. Mérhetetlen mennyiségű hangavirágot, békalencsés mocsarat a turistaút közepén, az ég tetejétől az ég aljáig zuhanó alkonyati felhőket, éktelen büdös és fekete sarat, apró vízesést, tündérsziklát, fehérre mosott facsonkot, döglött birkát.

Az útikönyv azt írta a tájról, hogy csodálatos hely, de depressziót gyógyítani ne menjen oda senki, mert öngyilkos lesz. Isten bizony, fogalmam sincs, miért írta. Számomra a biztonság és a nyugalom helye volt. (De ha legközelebb megyek, elsőként egy pár gumicsizmát fogok elcsomagolni, az biztos. Meg dupla esőkabátot.)

Hogy mi fogott meg ezekben a versekben annyira, hogy soha életemben nem fogok szabadulni a hatásuk alól, azt nagyon nehéz megmondani. Valószínűleg ugyanaz, mint ami a tájban, és valószínűleg ugyanazért nem kaptam a versektől se depressziót, mint amiért a tájtól sem. 

There should be no despair for you
While nightly stars are burning;
While evening pours its silent dew,
And sunshine gilds the morning.
There should be no despair—though tears
May flow down like a river:
Are not the best beloved of years
Around your heart for ever?

They weep, you weep, it must be so;
Winds sigh as you are sighing,
And winter sheds its grief in snow
Where Autumn’s leaves are lying:
Yet, these revive, and from their fate
Your fate cannot be parted:
Then, journey on, if not elate,
Still, never broken-hearted!

A versek beszélői valóban sokszor nagyon lehangoló helyzetekben szólalnak meg, de furcsa módon ebből egyáltalán nem következik az, hogy mindannyian depressziósok is volnának. Sőt! Elég gyakran inkább otthon érzik magukat ebben a helyzetben, nem félnek, meg tudnak benne kapaszkodni. Máskor csak figyelik, ami körülöttük történik, és mint kívülállók szánakoznak rajta. Ismét máskor keresik a nagybetűs Másikat, szerelmest vagy Istent vagy világlelket (megnevezve ritkán van), és néha eljutnak a találkozásig, az elragadtatásig, az eksztázisig – néha pedig a találkozás elől visszalépnek, és mindenre, még gyilkosságra is képesek, hogy megőrizzék önmagukat. 

Ami pedig a stílust illeti, fogalmam sincs, honnan szedte ez a nő a mesterségbeli tudását, de tizenöt éves korától harmincegy éves koráig egyszer nem lehet rajtakapni azon, hogy eltévesztené a ritmust vagy a rímet. Figyeltem.

A képet én készítettem, a nyugat-yorkshire-i lápon.

Ezt 2014. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

A látszat mestereinek hősei furcsa, misztikus világban élnek, és kiszámíthatatlan kalandok során válnak felnőtté, miközben folyamatosan rá kell ébredniük, hogy a valóság és a fikció nem is áll annyira távol egymástól. A regény a Tü/Körben című trilógia első része, és az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.

A regény adatlapja a Molyon: 

https://moly.hu/konyvek/timar-krisztina-a-latszat-mesterei

Kezdő sorai a 24.hu oldalon: 

https://24.hu/kultura/2017/05/28/ez-a-magzat-elso-gondolata-az-anyamehben

További idézetek: 

https://www.citatum.hu/konyv/A_latszat_mesterei

A könyv bemutatója:

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=298953083845989&id=179350742472891&__tn__=-R

Jeffi beszámolója a könyvbemutatóról: 

http://jeffi-olvas.blogspot.com/2017/05/a-latszat-mesterei-elmenybeszamolo.html

Író-olvasó találkozó a szolnoki Verseghy Ferenc Könyvtárban: 

https://www.facebook.com/179350742472891/photos/a.188138361594129/206008743140424/?type=3&theater

Látogatás a tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnáziumban: 

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=298953083845989&id=179350742472891&__tn__=-R

Foglalkozásomra nézve jelenleg írok és fordítok. Szabadidőmben szívesen olvasok komoly és szórakoztató regényeket egyaránt, de a kultúrtörténetet, a néprajzot, a meséket és mítoszokat is nagyon szeretem. 

Attribútumom ennek megfelelően a méh: 

Ez az érdeklődés vezetett el odáig, hogy fantasyket, illetve mágikus realista szövegeket kezdtem írni. 2016-ban, az Athenaeum kiadó gondozásában jelent meg a Tü/Körben című fantasy-trilógia első része. (Ez az adatlapja a Molyon.) Aki arra kíváncsi, pontosan milyen típusú fantasyt írok, annak mutatom, kik a példaképeim, és mit jelentenek számomra: Michael Ende és Susanna Clarke. Az első részt remélhetőleg hamarosan követik a folytatásai is. Igen, tudom, irgalmatlan lassan haladok velük, de nyugodtan elhihetitek, hogy azért haladok; sajnos vagy hál'Istennek jó magasra tették a lécet az első kötet olvasói, ennek megugrásához nagyon sok munka kell. Kulisszatitkokba tekinthettek be például itt. Ugyanott egynémely spoiler is elérhető. 

2020-ban a Black Aether pályázatán a legjobb öt közé került egy novellám, amely a 2022-es, Grimmoire című antológiában meg is jelent, ennek keletkezéséről és általában a munkamódszeremről itt mesélek. Első regényem, a Mese a keselyűspusztai Kincses-házról (Első Kötet Műhely), tizenegy évvel korábbi; sajnos már nem kapható. Megjelenésének idejében az Ammerúnia Műhely kiadványaiban is szerepeltek írásaim.

2014 óta vagyok jelen olvasói közösségi oldalakon, és írok könyvajánlókat. Ezeket szedtem össze és folyttam a blogomon is („Amit olvasok” c. rovat). A Tü/Körben trilógiáról is találhattok a blogon információkat, illetve más írásokat is publikálok itt, leginkább a Tü/Körben fantasyvilágában játszódó novellákat, regényrészleteket („Amit írok” c. rovat) – ez a legrészletesebb, érdemes olvasni. Összegyűjtöm azokat a kritikákat, amelyeket az alkotásaimról írtak/írnak („Amit mások írnak arról, amit írok” c. rovat), illetve különféle érdekességekről szóló kisebb ismeretterjesztő írásokat is találhattok itt („Nohát, miket találok” c. rovat). A „Kedves barátaim” című rovatban olyan alkotók blogjait találjátok, akikkel személyesen is ismerjük egymást, követjük egymás munkásságát.

Azoknak, akik régóta figyelik a tevékenységemet a Molyon vagy a Goodreadsen: Átemeltem ide a korábban írt szövegeimet, és írok hozzájuk újakat. A „válogatott_jók” címkével próbálok segíteni azoknak, akik az általam legjobban kedvelt-ajánlott könyveket keresik. A másik címke, amelyet különös figyelmetekbe ajánlok, a „világolvasás”. Következetesen igyekszem minél több állam/nemzet legalább egy-egy szerzőjétől olvasni legalább egy kötetet. Ami a független államokat illeti, fölötte vagyok a százharmincnak; az állammal nem rendelkező nemzeteket nem számolom össze. Akik a világ körüli olvasásban szeretnének segítséget kapni, ezt a címkét keressék. 

Ez a szerzői oldalam a Facebookon.

További információkat találtok rólam és a világomról a következő interjúkban: 

Sütő Fanni a Szimplán mesés interjúsorozatában kérdezett engem. 

Ezt követte Nagy Dorka interjúja.

Ez pedig Veréb Árnika munkája. 

Egy kedves könyvtáros barátném szerint a könyvtár, az egy mágikus hely, és könyvek között tovább marad fiatal az ember. Ezt tudom még hozzátenni ahhoz, ahová a link vezet. A Jánossomorja Televízió felvételét különösen 8.12-től ajánlom mindenki figyelmébe.

A fényképet Tóth Vandának köszönöm.