Ahogy becsukom ezt a több mint nyolcszáz oldalas monstrumot, nem sok hiányzik hozzá, hogy most azonnal elkezdjem újra elölről. Túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul, túl sokat fel se tettem magamnak, túl sok apróságot hagytam figyelmen kívül. Detektív legyen a talpán az olyan olvasó, aki elsőre összerakosgatja, ki kicsoda, és mi történik vele. De kevés izgalmasabb játékot ismerek, mint az ilyen fejtörőket. Még kevesebbet, ami veszélyesebb lenne ennél. Megeshet, hogy az olvasó saját magával kapcsolatban is rájön valamire. Tessék vigyázni.
Irtózatosan sok mindent szeretnék róla elmondani. Reszkessetek.
Adott egy zárt tér: egy testileg – némelykor szellemileg (is) – sérült gyerekekre specializálódott bentlakásos iskola. (Harry Potter felnőtteknek. Vagy inkább A kárhozott város zárt tere?) A gyerekek az iskolából ki nem járnak (kivéve üdülni, de az üdülőhelyeket is az iskola meghosszabbításainak tekintik). Az iskola (a Ház) az otthonuk, családjuk, baráti körük. Attól fogva, hogy oda bekerülnek, szinte minden kapcsolatuk megszakad a szüleikkel, rokonaikkal. Van, akit nem is látogatnak, van, akit igen, de nincs benne köszönet. Alig van közöttük olyan, akinek a Házon kívül is lenne érdemben „valakije”. 
Hogy az iskolában az általánosan kötelező ismereteken kívül még mit oktatnak, az nem derül ki. Hivatalosan a Ház nem egyéb, mint egy nevelőintézet, amely a gyerekeket felkészíti a felnőtt életre. Mivel pedig a Házban hivatalosan végzendő munka irtózatosan nehéz, és nem fizetik meg, a legtöbb ott dolgozó felnőtt tüneményesen nem ért a feladatához. Azzal például a kutya se számol (pedig egy kicsit is hozzáértő pedagógusnak alapdolog lenne), hogy aki az élete legmeghatározóbb éveit egy ennyire zárt, sérültekből álló világban tölti, az nem az ún. hivatalosan elismert felnőtt életre szocializálódik. De nagyon nem.
Na de igazából az iskolások életének hivatalos oldaláról tudunk meg a legkevesebbet. A tanárokat alig egy-egy villanásra látjuk. Pár vonással megrajzolt karikatúrák. A nevelőket jobban megismerjük, egyikük még önálló nézőpontot is kap, de ő nem is a Ház hivatalos oldalát képviseli. Minden kollégájánál jobban ismeri a gyerekeket, és tisztában van vele, hogy a Háznak a hivatalos oldala csupán hamis felszín, látszat. Az ő neve Ralph, és senki ki nem veri a fejemből, hogy ő A Legyek Urának Ralphja felnőttebb és kicsit bölcsebb változatban. És végigszorongja a saját fejezeteit, mert nagyon nehezen tudja kitapogatni, mi van a felszíni rétegen túl, és mi van a felszíni rétegen túli rétegen túl, és mi van…
…mi van, ha ennek a jelentéskeresésnek nincs is sehol, soha vége? Ha minden csupa látszat, és valóság nincsen. Mennyivel valóságosabb a Ház fonákja, mint a színe?
Mert van a Háznak fonákja. Hajaj, de mennyire. Jó kis szürreális, fantasztikus, éppen csak hogy fantasybe át nem csúszó. És ha még ez nem lenne elég, az idő állandóan felborul. Az olvasó számára is. Az idősíkok egymásba mosódnak, a jelenbe folyamatosan betüremkedik a múlt.
A gyerekek közössége, ahogy mondtam, rendkívül zárt. Zárt és kegyetlen.* Összetartó, védelmező, segítő közeg. Ennek köszönhetőek a könyv leginkább felemelő, sőt megható szakaszai, és a szöveg – amúgy igazán kitűnő – humorának legnagyobb része. Itt szó szerint teljes életet élhet mindenki, és a legkevésbé se számít, hogy milyen fogyatékossága van. Figyelnek egymásra, megértik és elfogadják egymást, még a legsúlyosabb bűnöket is megbocsátják, ijesztően erős a bajtársiasság.
De kizárólag azok között, akiket befogadnak, és rendkívül nehezen fogadnak be bárkit is. A felnőttet legfeljebb vendégként kezelik, még akkor is, ha éppen barátsággal fogadják, de a gyerekek közül se mindenki jut át a küszöbön. A teljes első részt (a regény első harmadát) egy olyan gyerek nézőpontjából látjuk, aki igazából soha nem tud beilleszkedni a szobatársai közé – nem is baj, hiszen éppen úgy kívülálló, mint az olvasó, úgyhogy egy darabig remek vezető válik belőle, aztán majd úgyis átveszik a szerepét újabb nézőpontszereplők.
Ennek a közösségnek saját, önálló törvényei vannak, amelyeket a gyerekek hoznak: nem a nevelők, nem a tanárok és nem az igazgató. Tiszteletben tartják a felnőtteket, de mindvégig érezhető ennek a tiszteletnek a fonáksága: inkább csak úgy tesznek, mintha betartanák a felnőttek által hozott játékszabályokat, valójában a sajátjaik szerint élnek. Mert a felnőttek, ép testű és szellemű emberek ebben a világban örökre kívülállók maradnak, a rendelkezéseiket tehát felül lehet írni. A gyerekek nem szobák, nem osztályok, hanem „falkák” szerint szervezik magukat. Igaz, hogy a falka és a szoba megfelel egymásnak – de kezdettől fogva világos, hogy ez nem a felnőttek érdeme, a gyerekek intézik így. Csak próbálnának meg a felnőttek önhatalmúlag áthelyezni valakit egyik szobából a másikba, majd megtudnák, hol lakik a Jóisten. Természetesen a gyerekek egymás között is nagyon szigorúan veszik a saját törvényeiket, és egymásnak sem engedik felforgatni őket. Könyörtelenül és hidegvérrel megbüntetik, aki megpróbálja, még akkor is, ha közülük való. A Ház gazdája nem az igazgató, hanem a végzős Vak.
Ennek a közösségnek természetesen saját, önálló nyelve is van (legnyilvánvalóbban a névadásban nyilatkozik meg**), amelynek éppen annyira részei az elhallgatások, mint a szavak, és annak, aki érteni akarja, az előbbieket jobban kell értenie, mint az utóbbiakat. (Iskola a határon. Az a könyv egy volt tanárom találó megfogalmazása szerint teljes egészében fordítás: a katonaiskola nyelvéről az általunk ismert magyar nyelvre.) Az értelmezés könyve, a jelek könyve, az olvasás könyve ez. A szereplők gyakorlatilag végigértelmezik az egész regényt. „Olvassák” a Ház falát, amely tele van írva üzenetekkel; „olvassák” egymás beszédét és viselkedését; mert, igen: mindenkinek van valami titka, és mindenki akar valamit a másiktól, és az egész egy óriási sakkjátszma (hogy újabb metaforát találjak ki), amelyet mindenki játszik mindenkivel (vagy inkább mindenki ellen?). Aztán csak reménykedhetünk a szereplőkkel együtt, hogy létezik mögöttes jelentés, és az megfejthető. Nem pedig újabb jeleket produkál, amelyeken túl újabb jelentéseket lehet keresni. És így tovább. Néha úgy beszél a könyv, mint a Dögkeselyű Ralphfal. Nem mond el mindent, de szándékosan jeleket hagy maga után: „ha olyan okos vagy, találd ki, mire gondolok.”
A szöveg humora meg önmagában is megérne egy misét. Az a valódi, fanyar, időnként feketébe átmenő, máskor nagyon is életigenlő akasztófahumor (van ilyen!), hogy az ember fulladozik az abbahagyhatatlan röhögéstől, és a szomszédja azon gondolkodik, hogy ne hívja-e a másik lakáshoz a mentőket.
Nem, valóban nem sok hiányzik hozzá, hogy elölről kezdjem. Mindössze a türelmem. Nem mintha ehhez a könyvhöz nem lenne (hajaj!). Hanem az időközben felgyűlt többi könyvet, azt nem tudom továbbra is határozatlan időre olvasatlan hagyni… De hogy ezt én még fogom olvasni, az kétségen kívül áll. Minden egyes apró vakolatdarabja éppen nekem való, nagyon ízlik.
Egyetlen aprócska bajom az a feneketlen csalódottság, hogy miért, miért, miért nem nekem jutott eszembe ezt megírni??? Ezért egyszer bosszút állok. Ha húsz év múlva, akkor is. Megírom az életem főművét, lefordíttatom oroszra/örményre, kinyomozom Mariam Petroszjan címét, elküldöm neki dedikálva, aztán majd dörzsölöm a kezemet. De jó lesz!!!
* A legkitűnőbb, legszeretettebb nevelőhöz is, sőt őhozzá igazán. Neki nincs joga hibázni. Egyetlen apró hibát sem szabad elkövetnie. Ez az ára annak, hogy megadja a gyerekeknek azt a szeretetet, amelyet a szüleiktől soha nem kapnak meg. Hátborzongató részek ezek, és keserves őket felnőttként olvasni.
** A Házban mindenki új, többnyire egyelemű nevet kap, adott esetben nem is egyet, és nem is egyszer. A névadás hierarchiát is jelent: az ember keresztapja/keresztanyja hatalommal bír a megnevezett fölött. Ezt a szabályt mindenki elfogadja, hallgatólagosan még a nevelők is. Pedig nekik is a gyerekek adnak nevet.
Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.
Ezt 2014. december 14-én írtam.
A képek forrása: Liveinternet, Holit_i_leleyat, Whitepr.0pk.
Pontszám: 10/10
Kiadási adatok: Magvető, Budapest, 2012. 806 oldal, Soproni András fordítása
Tinédzser korom kedvenc könyve volt. Emlékszem, mennyire élveztem még az őskor leírását is, még a delej-ország leírását is, és olyan gépeket akartam szerkeszteni, amilyeneket Berend Iván. (Hogy a magánéletében hogy lehet ennyire mulya egy ilyen okos ember, azt akkor még nem értettem. Azóta felnőttem.)
Nagyon érdekes, nagyon izgalmas könyv, jó sok történelemmel, régészettel, földrajzzal, mitológiával, csillagászattal. Akit ebből a négyből bármelyik érdekel, olvassa el, és a többi is érdekelni fogja.
Aztán persze kiderült, hogy a regény igazi főszereplője nem is Hszüan-Cang (bár persze nélküle egyáltalán nem működne), hanem Szun Vu-Kung, ez a csodálatos majom. Okos, ravasz, ijesztően ronda, de bármivé át tud változni (a kedvencem, amikor rájön, hogy mindenét elváltoztatta, csak a hegyes majompofája maradt, és erre a két mancsával gyorsan elkezdni laposra gyúrni a képét). Mindenkinél öregebb, mindenkit ismer a mennyben és az alvilágban, ezért mindkét helyen szó szerint 
Akinek tetszett Thomas Mann A kiválasztott 