Ha valaki már az összes Agatha Christie-t és Conan Doyle-t kétszer végigolvasta, aztán még Chestertont is, és nem talál több igazán jól megírt klasszikus krimit – akkor az az ember őszintén hálás lesz Jiří Mareknek, hogy ugyanezt a színvonalat tudja nyújtani, méghozzá úgy, hogy egyáltalán nem „utánoz” senkit, és ráadásul még kelet-európai is.

Ezt 2014. április 26-án írtam.

Pontszám: 10/10

Méltatlanul elfeledett könyv. A családi példányunk legalább hatvanéves, már a harmadik nemzedéket szolgálja. Azóta nem láttam új kiadását. De tessék csak másnak is előszedni és leporolni!

A címe szerelmes regényt sugall, pedig nem az. Nemcsak az. Hiszen a féltékenységnek nemcsak egy fajtája létezik. Lehet az ember féltékeny a szerelemben, a házasságban, lehet szülő féltékeny a gyerekére és fordítva, lehet testvér a testvérre, lehet kolléga a kollégára stb.

Van sok szereplő, van több szálon futó, ügyesen felépített cselekmény, vannak illúziók és egymással vitatkozó igazságok, van hiteles lélektani ábrázolás, vannak hol találkozó, hol szétváló sorsok a harmincas-negyvenes évek Magyarországában… csak egy nincs: unalom.

Zsigray Juliannát könnyed kis lektűrök írójaként tartják számon. Hát lehet, hogy más művei nem érik el ugyanezt a színvonalat – de ezen tanítani lehetne a magyar realizmust.

Ezt 2014. április 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Krimi a klasszikus fajtából, izgalmas, szórakoztató, jó sok titokzatos és kusza nyommal, amelyek megfelelő időben kapnak jelentést, aztán megfelelő mennyiségű feszültséggel meg humorral. A szereplőkhöz éppen csak annyi sablont használt az író, amennyi a műfajhoz kötelező.

Nagy munka lehetett megírni, rengeteg mindennek utána kellett járni, hogy a háttér hiteles legyen. Érdekes kirándulás volt Afrikába egy orientalistától. 

Ezt 2014. április 26-án írtam.

Pontszám: 10/10

Nagyon kíváncsi voltam erre a regényre. Ez teremtette meg a légiós regény műfaját, vagyis e nélkül a regény nélkül sose jött volna létre se Az elátkozott part, se A három testőr Afrikában, se a… se a… Szóval már csak hálaérzetből is megérdemli.

Rejtő Jenő persze nagyon magasra tette a mércét, hozzá képest még a műfajteremtő regény is csak nagyon messze hátul kulloghat – gondoltam –, úgyhogy nem számítottam különleges élményre, de kíváncsi voltam.

Aztán jól meglepődtem. Ez a könyv bizony önmagában se érdektelen olvasmány. Izgalmas is, érdekes is, kalandos is, tud karaktert teremteni, sőt, ami a legmeglepőbb, a humora se utolsó. No, azért azt a bizonyos lécet nem éri el, de mindenképpen megér egy misét. Kalandregény-kedvelőknek csak ajánlani tudom.

A folytatásai se rosszak, bár azok ekkora élményt nem jelentettek.

Innentől csak Rejtő-rajongók olvassák. 
1. Hogy Rejtő finoman szólva hadilábon állt a földrajzzal, azt minden olvasója tudja. Esőerdő és sivatag közvetlenül egymás szomszédságában… khm. Persze („Macquart nem jött el, de”) sebaj, nem lehet valaki száz esetben zseni, bőven elég, ha kilencvenkilencben az. CSAKHOGY! Azért nem utolsó élmény felfedezni Wren regényében az összes – mondom: az ÖSSZES helyszínt, amelyet Rejtő a légiós regényeiben felhasznál. Még csak rá se nézett a térképre. A zseninek tényleg mindent szabad, és kész. A korabeli Rejtő-olvasók magasról tettek arra, hogy minden a térképnek megfelelően alakul-e. Meg a maiak is. 

2. Rejtőről a mai napig tartja magát a legenda, hogy járt a légióban. Ha valaki tényleg elhitte, most jól leromboltam szegénynek az illúzióit. Járt a kutya fülit. Wrent olvasott. És Wren legalább első kézből szerezte az ismereteit? Nos, róla is azt tartották a maga korában, hogy megjárta a légiót. Aztán róla is kiderült, hogy mindent hallomásból tudott. Szóval most már csak egyet szeretnék tudni, de azt nagyon: KIT OLVASOTT WREN? 

(Hogy ki volt a végső forrás, azt már meg se merem kérdezni.)

Ezt 2014. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8

2017. november 2.

Újraolvasás vége.
Hogy hányadik, már régen nem számolom. 
Igen, tudom, sokaknak mumusa. Éppen ezért mindenekelőtt szóljon ez az értékelés arról, hogy mitől és hogyan lehet ez a regény – kevésbé ijesztő. No meg hogy hogyan lehet az olvasás másféle. Mert olvasni bizony nemcsak egyféleképpen lehet, és érdemes néha kipróbálni azt is, ami eltér a megszokottól.

1. Jaj, azok a borzalmas hosszú leírások!

Gyerekként én is nagyon untam az ilyesmit, de becsületszavamra, Jókaitól soha. (Victor Hugótól, Walter Scott-tól elég gyakran.) Jókai leírásai ugyanis dinamikusak. (Ezt akkor még nem így fogalmaztam meg.)
Az embert egy regény olvasásakor elsősorban az érdekli, mi történik a főszereplőkkel. Jókai regényei többek között pont a leírásaik miatt kiválóan alkalmasak arra, hogy az ember megtanulja egy kicsit átállítani magát a másfajta olvasásra.
Tehát tekintsd a leírásokat mininovelláknak! Mintha a nagy cselekmény (egy vagy több szála) mellett még tizenöt-húsz kicsi cselekmény is volna a regényben, amelyekben az ember csak mellékszereplő, a főszereplő pedig folyó, sziget, fa vagy virág. Nem olyan nehéz ez az átállás, mert igaz, hogy természeti jelenségekről van szó, mégis úgy viselkednek, mintha emberek volnának: mozdulnak, dolgoznak, harcolnak, ölik vagy támogatják egymást.
Ha így olvasod a leírásokat, életre kelnek. Meglátod, hogy mindegyikben történik valami. Többszöri olvasás után (mert Jókai regényei alkalmasak az újraolvasásra) azt is látni fogod, hogy nem is lógnak ki olyan nagyon a cselekményből – hogy van hozzá közük. Ebben a regényben például különösen intenzív a kapcsolat ember és természet között, ráadásul a természet elég gyakran Isten földi megfelelőjeként viselkedik. Ugyanazok a szereplők, akik a természettel dacolnak, Isten ellen is fellázadnak, aminek aztán következményei lesznek.

2. Jókai regényei tele vannak idegen szavakkal.

Tény és való, a magyar szerzők között neki van a második legbővebb szókincse. Tény és való, az ő idejében a művelt köznyelv tele volt német, francia, latin szavakkal, ezért aztán a korabeli olvasók minden további nélkül értették ezt a stílust, csak hát a művelt köznyelv azóta sokat változott.
Mégis azt állítom, nem kell mindent érteni ahhoz, hogy az ember érteni, sőt élvezni tudja Jókai regényeit. Én sem értettem többet tizennégy évesen, mint más; nem tudtam, mi az a zászpa, a Hofkriegsrath vagy a tunique. De a szövegkörnyezetből felfogtam, hogy a zászpa a vízben van és virágzik, a Hofkriegsrath az államgépezet része, valami hatalmas hivatal, és le kell győzni, a tunique meg valami fehérnemű, oké, haladjunk, több információ nem kell.
Ez a készség ha egyszer kialakult az emberben, onnantól kezdve más szövegek olvasása is könnyebben halad. Például idegen nyelvű szövegeké, amelyekben szintén nem ért az ember minden szót, de nincs is rá szüksége. Érdemes ezt a készséget minél hamarabb elsajátítani. Mondjuk, nem feltétlenül a leghosszabb regényekkel... de vannak Jókainak novellái is ám. 

3. Jókai szereplői vagy jók, vagy gonoszak; ilyen emberek a valóságban nem léteznek.

Az arany ember szereplői mítoszok, népmesék hősei, behajítva nagyon is hétköznapi körülmények közé, ahol egyáltalán nem tudnak mindig megfelelni mítoszi/mesei szerepüknek. Vagy éppen megfelelnek, és úgy is járnak.
Timár Mihály a regény elején A hős. (Többek között azért kell a Dunát olyan félelmetes erőként ábrázolni oldalakon keresztül, hogy legyen ellenfele.) Erős, bátor, okos, művelt, mindenhez ért, mindenféle nyelven beszél, küzdelme az elemekkel (vízzel) eposzba való. Amikor szembesül a társadalmi hatalommal és annak hétköznapi képviselőivel: komoly, ám korrupt kishivatalnokokkal, szintén győztesen kerül ki a küzdelemből, pedig itt már nem hősnek, hanem sakkjátékosnak kell lenni. A kettő nem zárja ki egymást. 
Minek csinálja ezt? Azért, amiért bármely tisztességes mitikus vagy népmesei hős: CSAK. Szereti a kihívásokat, és hibátlanul megfelel nekik. Meg mert szerelmes lesz a királykisasszonyba, akit Timéának hívnak, és akit több rendben meg köll menteni. Például Brazovicstól, akinek (tessék figyelni a leírást) olyan a szeme és a hangja, mint egy vízi szörnynek. Ami nem zavarja abban, hogy egyúttal hétköznapi szerb-görög származású komáromi kereskedő legyen.
Eddigre már az összes fontos szereplő színre lépett: a szegény asszony és az egyetlen lánya, 2 db bosszúálló gonosz, valamint 1 db kincs, „aki” legalább olyan fontos szereplő, mint a többiek. És itt be is végződik a mese. Mert a királykisasszony nem a hősbe lesz szerelmes, ellenben kiderül róla, hogy nyelvtehetség és matekzseni, a bosszúálló gonoszok nem saját gyönyörűségükre gonoszkodnak, hanem nagyon is komoly lélektani okuk van rá, a hős pedig hagyja, hogy a kincs elcsábítsa, majd sorozatos átváltozásokon megy át: lesz belőle nemesember, Midász király, sőt még sárkány is. Ahol pedig egy hős sárkánnyá tud változni, ráadásul pont a főgonosz a tükörképe, ott komoly baj van a hőssel is, a világgal is.

A mesevilág és a hétköznapi világ nagyon szorosan összekapcsolódik itt: a szereplők cselekedeteit lélektani okok motiválják, és a társadalom működését legalább olyan részletesen meg lehet ismerni, mint a Dunát. A regény nagyon pontosan ábrázolja, hogyan működnek az összefonódások az ország egyik végétől a másikig, mi az a korrupció, hogyan mossa egyik kéz a másikat, és mennyire könnyű úgy belebonyolódni, hogy soha többé ki ne találjon belőle az ember, hacsak nem a koporsó fedelén keresztül. Azt, hogy ebbe az útvesztőbe pont egy halom kincs juttatja be az embert, senki nem vonhatja kétségbe akkor sem, ha a bizonyos kincs egyébként minden értelemben mesebeli, sőt akár meg is személyesülhet, a holddal együtt.

SPOILER: Érdemes végiggondolni, mi történik azokkal, akiknek a kezén átmegy a kincs: Ali Csorbadzsi, Timár Mihály – ő az egyetlen, aki lemond róla –, aztán Krisztyán Tódor és Timéa. Aztán érdemes felidézni hozzá azt a bizonyos Nibelung-történetet, amelyet A Gyűrűk Urából is ismerünk – és sok mindenre rájön az ember. Aztán arra is tessék odafigyelni, hogy Krisztyánnak mennyire igaza van, amikor a saját bűneivel Timárt vádolja: más-más történetszálon nagyon hasonló gazemberségek terhelik a lelkiismeretüket, csak Krisztyán elveszi a büntetését mindenért, Timár meg megússza. Azért, mert Krisztyán elveszi a büntetést helyette; mert rosszkor veszi át azt a bizonyos kincset.

MÉG MINDIG SPOILER: Végül némi személyes vélemény: Gyerekként borzasztóan tetszett nekem a senki szigete, nagyon szerettem volna ott lakni, miután a regénybeli lakókat eltüntettem onnan, és persze Noémi meg Timéa párosából az előbbi nyert. Ma sokkal érdekesebbnek találom Timéát: igazi egyéniség, aki ellenáll a királykisasszony-szerepnek, inkább lesz belőle elátkozott lélek, ha meséről van szó, és üzletasszony, ha a XIX. századi Magyarországról van szó. A vége felé ő maga mondja ki, hogy voltaképpen éveken keresztül ő működteti a férje vállalkozását. Arról pedig, hogy Timár Mihálynak kivel kéne összejönnie, egészen eretnek nézeteim vannak: nem fogom fel, hogy Terézát miért kell öregasszonyozni, mikor összesen három évvel idősebb a férfinél. Ők számítanak egy korosztálynak, a lányoknak apja lehetne Timár Mihály. Szóval nem, számomra egyáltalán nem rokonszenves dolog az, ahogyan a főszereplő szerelmes lesz... de ez már nagyon messzire vezetne. 

2019. október 23. 

Újraolvasás, egy saját sztori kellős közepén.
Személyes megjegyzések:
1. Saját magam számára is elképesztő, mennyire mélyen beleépült ez a történet a lelkembe. Még a tudattalanomba is. Kb. semmit nem úgy írnék meg, ahogy Jókai (nem mintha bármi kifogásom lenne az írásmódja ellen, Isten őrizz), viszont pontosan ezeket a figurákat és helyzeteket használnám kiindulópontnak.
2. (A fentiekből következően) IRTÓZATOSAN fölidegesített a könyv. Utazás közben olvastam, és egyszer csak odacsaptam a mellettem levő üléshez, mire a közelben levő kollégáim részvéttel megkérdezték, hogy nagyon unod már így sokadszorra? Mondom, dehogy, csak utálom, hogy megint nem az nyert, akinek szerintem kellett volna. Nagyon röhögtek. Én is.
3. A nagy szembesülés a Balaton jegén még mindig TÖKÉLETES. Azért az egy pillanatért érdemes újraolvasni ötszáz oldalt. Is.

Pontszám: 10/10