Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A jelenben élő szuperhős (Nicola Griffith: Hild)

2026. augusztus 26. - Timár_Krisztina

griffith_hild_k.jpgNem tipikus „nyári olvasmány”, nem is annak vettem elő, mégis az idei nyár egyik meghatározó élményévé vált. Megjegyzem, a teljes napfogyatkozást is láttam, Santanderben. Na jó, a két élményt inkább nem versenyeztetném. 

Műfordítóként kaptam az ajánlást, és adom is tovább más műfordítóknak, mivel olyan közegben játszódik a regény, amelyben a többnyelvűség természetes, a szereplők folyamatosan próbálják áthidalni az ebből adódó nehézségeket, miközben a történelmi háttér (kora középkori, konkrétan VII. századi Észak-Anglia) miatt az alkotó ma már egyáltalán nem használatos szavakat is magától értetődő módon illeszt bele a szövegbe, úgy, hogy azok mégsem válnak értelmetlenné vagy modorossá. Úgy hatnak, mint egy fantasy vagy sci-fi különleges kifejezései. Nem tudom, hogy ezek miatt jutott-e el a regény 2013-ban a Nebula-díj finiséig, de az már önmagában figyelemre méltó, hogy történelmi fikció létére fantasztikus irodalmi közegben is ilyen eredménnyel szerepelt. 

Megjegyzem, az egyik ajánlója azt is megkockáztatta, hogy a Kristin Lavransdatter nyomdokain halad a regény. Mindig imponál nekem, ha egy ilyen klasszikus életművet (főleg egy viszonylag, ám megérdemeletlenül kevéssé ismert klasszikus életművet) akar folytatni valaki, hát még, ha ráadásul éppen ezt a történelmi-lélektani regényfolyamot választja példának. Nem is tartom túlzásnak a kettő között párhuzamot vonni, még akkor is, ha Undset klasszikusa inkább a társadalmi regényhez, Griffith szövege inkább a thrillerhez hajlik közelebb. A félig-meddig fantasztikus vonulatról nem is beszélve. 

A spekulatív irodalommal való együtt szereplése miatt találkozott értetlenséggel rendesen, úgy látom. Azok a kritikusok, akik a spekulatív műfajok felől közelítenek hozzá, egyáltalán nem biztos, hogy megkapják, amire számítanak. Pedig részemről azzal az értékelővel értek egyet (igen, SFmag), aki szerint a regény (és a cím/főszereplő) látásmódja akkor is mágikus, ha egyébként egyetlen árva varázslatot se hajtanak végre. Nem is csak azért, mert a germán hiedelemvilág képviselőjeként az egyes természeti jelenségeket istenségekkel azonosítja (az isteneket pedig elvont természeti erőknek tekinti), és nem is csak azért, mert amikor felbukkan a közösség életében a kereszténység, akkor a főszereplőnek egy idő után igénye volna arra, hogy Krisztussal személyes kapcsolatba kerüljön. Hanem sokkal inkább azért, mert – erre nagyjából a regény fele után jöttem rá – Hild gyűjtögető lassúsága, apró megfigyeléseken alapuló világértelmezése egy, a mi világunkban nagyon ritkán látható jelenséget eredményez: az állandó jelenben-létet. Az pedig minden további nélkül szuperképességnek számíthat. 

griffith_templom.JPGAmíg erre rá nem jöttem, tulajdonképpen csak a szöveg stílusa és informativitása vonzott. Ahogy mondani szoktam: színvonalas, tartalmas szórakozás ez, ügyesen összerakott történelmi fikció egy valóban élt személyről (Whitbyi Szent Hilda – képek a Wikipédiáról, a szócikk spoilereket tartalmaz!), akiről éppen csak annyit lehet tudni, hogy a történészt már nagyon érdekelje, de a regényírónak is bőven jusson tér. A korszak valóban izgalmas: az angolok és a szászok már meghódították a sziget nagy részét, királyságokat alapítottak, és most leginkább marakodással vannak elfoglalva; a britek nagy részét már sikerült perifériára szorítani, és szolgasorba dönteni, de azért még nekik is akadnak királyságaik, és nagyon szeretik a régi dicsőségüket siratni; az írek szervezik a saját királyságaikat és egyházukat; a régi istenek templomai még állnak, de a kereszténység kezd nagyon divatos lenni, Rómából érkező papjai pedig kiválóan össze tudják magukban egyeztetni a hatalomvágyat és a mély lelki életet (de tényleg). 

Szóval ebben a regényben pont az van meg, amit ebből hiányoltam: itt valóban kiderül, hogyan gondolkodtak az emberek az adott korban. Nem XXI. századi figurákat látok, visszavetítve a múltba, hanem látványos erőfeszítést arra, hogy az olvasó egy gyökeresen más kor és kultúra alakjainak szemével lássa a világot. Ahol egy kihullott tejfogból simán lehet a vízistenségnek felajánlott áldozat; ahol nem hiszik el, hogy a drága üveget a falba is be lehet rakni ablaknak; ahol egy hidegvérű, brutális gyilkosság elmegy családfenntartásnak; ahol az első menstruációt úgy ünneplik, mint a felnőtté válás kézzelfogható jelét, amelytől kezdve senki nem mondhatja meg az illető nőnek többé, hogy mit csináljon; ahol a súlyosan sebesült hadifoglyok legyilkolása irgalmas és tiszteletre méltó cselekedet. Fel is róják Griffithnek a kevésbé türelmes olvasók ezt a rengeteg adatot. Láttam olyan értékelést, amelyik szerint a regény első fele egyébről se szól, csak hogy Griffith mindent beletuszkoljon, amit a kutatásaiban talált. Aki nehezen viseli a lassú szövegritmust, annak valóban nem ajánlom a Hildet. Tipikus felnőtté válásos sztori, amiben van ugyan ellenfél, de nincs főgonosz, a szerelmi szál meg minimum ellentmondásos, erről lentebb. 

Nem fogom azt se mondani, hogy „az első kétszáz oldal nagyon hömpölygős, de aztán beindul a sztori, és...” Először is azért, mert ebben az értelemben soha nem indul be, másodszor azért, mert a lassúság nem hömpölygést, hanem a kicsi részletek összerakosgatását jelenti. A regény kezdetekor Hild konkrétan hároméves, és a regény végéig (amikor még mindig nincs tizennyolc) az ő nézőpontja dominál. Ezért, még ha – a korszakhoz képest is – szokatlanul korán érik is, és válik aktívvá, olyan nagyon sok minden mást nem lehet várni tőle, mint megfigyeléseket. Azokat viszont csúcsminőségben. Van egy jelenet, amelyikben a királynénak magyarázza, hogy ő nem egyszerűen nézi, ahogy fészket raknak a madarak: ő észreveszi, hogy az adott madárfaj mindig egy konkrét fának az ágacskáit használja fészekrakáshoz, akkor is, ha a fa nagyon messze van. Ő tudja, hogy melyik költöző madár az év melyik hónapjában hagyja ott a tengert, ő tudja, hogy melyik növény milyen kövek között szeret nőni, és ha bármelyik másképpen viselkedik, mint ahogy szokott, akkor Hild elkezdi összerakni az egyik jelenséget a másikkal, és megmondja, hogy hol közeledik nagyobb embercsoport, jó eséllyel erőszakos szándékkal, vagy mikorra várható hóvihar.

Nem feltétlenül arról van szó, hogy valamiképpen „olvasná” a világot; sokkal inkább arról, hogy – hangsúlyozom: minden misztikus tartalom nélkül – folyamatosan jelen van benne, érzi és látja az összefüggéseit, és ehhez mindig megtalálja a megfelelő szavakat is. Ennél mágikusabb létet nehezen lehetne élni.* Érthető, hogy a többi ember babonás félelemmel viszonyul hozzá. Hiszen őket is ugyanígy megfigyeli, csak ők nem természeti jelenségek, hanem ugyanolyan tudatos lények, mint Hild, akik abban szocializálódtak, hogy a kivételes személyiség (aki mindenféle értelemben jelen van ott, ahová belép) tiszteletet, de rettegést is kelt, sőt, akár iszonyt, és nem jó a közelében lenni. Hild szokatlanul magas és erős testalkata erre még rá is tesz egy lapáttal. A közösség számára szinte mitikus lény, ami nem csekély teher Hild számára, kicsi gyerekkorától kezdve. Ha pedig tudomást vennének arról, hogy ez egy magányos, nagyon korán felnőni kényszerített kislány, valószínűleg megölnék. 

Meglep, hogy van, aki úgy értelmezi Hild alakját, hogy nem cselekszik, csak sodródik az eseményekkel. Mivel a regény nagy részében gyerek, nyilván nem sok mindent tud kezdeményezni (még egyszer: NEM XXI. századi emberek vannak visszavetítve a kora középkorba!), de távolról sem passzív. Intelligens, találékony, kreatív. Amikor rájöttem, hogy azon kevés (általam ismert) szöveg egyikét olvasom, amelyek a jóságot képesek aktívként, sőt, izgalmasként ábrázolni, onnantól kezdve hatványozódott a lelkesedésem. Megjegyzem, a látványos csatajelenetek kedvelői sem fognak csalódni. Itt aztán folyik a vér, hullanak a végtagok, és csavarodik a politikai manipuláció. 

A többi szereplő ábrázolása ellen már akadtak azért kifogásaim, illetve az emberi kapcsolatokkal se mindig vagyok kibékülve. Annyira Hildre fókuszál a szöveg, hogy, bár mindenki más is megkapja a maga egyéniségét, itt-ott azért kilóg a lóláb, hogy ez vagy az a cselekedet kizárólag Hild újabb megmérettetésére való, mert egyébként sok logika nincs benne. Az ilyet nem szeretem. Ne látszódjanak az elvarrások. Vagy ha igen, legalább reflektáljon rájuk valamelyik mellékalak.

griffith_edwin.jpg

Egyikük Edwin király. Kép innen. 

Ott van például Hild anyja, akit az olvasó versenyt utál a szereplőkkel. Igaz, időnként valaki igazolja az asszony viselkedését azzal, hogy megjegyzi, hogy amúgy ez az anya milyen kiválóan manőverezve teremt helyet a két lányának a világban, akiket a megteremtett pozíció nélkül valószínűleg hamar agyoncsapnának. Ez rendben is van, ettől csak összetettebb lesz az anya alakja. Engem az zavar, hogy azt még véletlenül se említi senki, hogy Hild nem attól nagy és szilárd jellem, hogy az anyja ilyennek neveli, hanem az anyja nevelése ellenére. Az anyja ugyanis leginkább engedelmes eszközt szeretne formálni belőle, ezért soha meg nem dicséri, de ha szerinte „rosszul működik”, akkor megsértődik és a porba döngöli. Az se fordul meg senkinek a fejében, hogy ez a nő olyan gyilkosságra képes, hogy az alapján akár pszichopátiára is lehetne gyanakodni. (Igen, tudom, ez mai fogalom, nem is azt igénylem, hogy mindenkiben tudatosodjon, csak azt, hogy legalább egyvalakinek a fejében forduljon meg a korabeli változata.) Billen az egyensúly, ha ezek a megfigyelések hiányoznak.

Vagy ott van a király, aki hol ellenfél, hol feudális feljebbvaló, hol egyenrangú beszélgetőpartner. A vele való kapcsolat érdekelt a legjobban: az, ahogyan Hild el is fogadja a neki alárendelt szerepét, de nagyon alaposan fel is használja ügyes manipulációra; az, ahogyan a király látványosan nem hisz Hild természetfölötti hatalmában, de nagyon jól tudja, hogy mindenki más igen, és hogy ez neki mekkora hasznára van; az, ahogyan Hild a királynak csak a pozícióját tiszteli, a személyét nem, sőt, látszik, hogy félni is csak a kezébe adott hatalomtól fél. Valójában magával egyenrangúnak tekinti a királyt, mégpedig joggal.**

Hild nagy szerelmének értelmezését a fenti lábjegyzetbe utalom, mivel erősen spoileres. Arra azonban mindenképpen itt akartam kitérni, hogy milyen érdekes a regényben a szexualitás, szűkebben véve a biszexualitás ábrázolása. A házasságon kívüli kapcsolatok abszolút elfogadottnak számítanak, férfiak és nők (!) részéről is – eltekintve nyilván a személyes féltékenységtől –, amíg nem lesz belőlük gyerek. Onnantól kezdve, hogy valaki (egyenrangúak vagy legalábbis szabad emberek kapcsolatában) teherbe esik, a partnerhez van kötve, nőként mindenképp, de jó eséllyel férfiként is. Ha egy férfi teherbe ejt egy nőt, aki nem rabszolga, akkor köteles feleségének tekinteni, és.viselni a következményeket. Nem is azzal van a gond, hogy fel kellene nevelnie a gyereket (az ellen senkinek nincs kifogása), hanem onnantól házasemberként egészen más helyre kerül a hierarchiában, más veszélyekkel kell szembenéznie, és minden további nélkül lehet, hogy a változó pozíciók miatt többeket megölnek. 

Ha viszont nincs különösebb esély a teherbe esésre, akkor mindenki udvariasan félrenéz, vagy éppen egyetértően bólogat. Egy leszbikus kapcsolat előkelő hölgyek számára nemhogy nem elítélendő, hanem egyenesen ideális. Hild azonban nem „jobb híján” fogadja szívesen a szolgálója közeledését (akivel való kapcsolata szintén megérne egy önálló elemzést), hanem mert eleve biszexuális, és ebbe nemhogy bele nem köt senki, hanem még a módot is megteremtik számukra, hogy rendszeresen kettesben maradhassanak. Mint ahogyan Hild legközelebbi barátnőjének is: amikor nem bírja annak a fiúnak a távollétét, akibe szerelmes – a többiek egyszerűen keresnek neki egy jóvágású pásztorfiút. A nemi vágyat testi szükségletnek tekintik, és legfeljebb abban van különbség ember és ember között, hogy kinek mennyi alkalma van azt kielégíteni. Előkelőnek könnyebb dolga van, de ezen senki nem akad fenn: élelemből is jobb minőségű jár neki. Az más kérdés, hogy a hatalmi viszonyok a szexuális kapcsolatokba is mindig beleszólnak: a fölérendelt visszaélhet az alárendelt helyzetével, az alárendelt viszont kihasználhatja, ha a fölérendelt túlságosan belehabarodott. 

griffith_ko.jpgMár így is rettentő hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, de muszáj még a vallás szerepéről szólnom.

A keresztény vallás nem elsősorban hitvilágként jelenik meg a regényben, sokkal inkább politikai erőként, de azért akadnak szereplők, akiket a lelki oldala is megérint. A régi isteneket inkább csak gyerekkorban veszik komolyan. Kiválóan össze van rakva az a jelenet, amelyikben úgy jósolnak a madarak röptéből, hogy közben gondosan és tudatosan kihasználják a szomszédban tanyázó varjak feltételes reflexeit. A keresztény vallás a király vagy a püspök számára a társadalmi pozíció megerősítésére való, még akkor is, ha az utóbbi halálosan komolyan gondolja, hogy neki Krisztust kell szolgálni a földön – és ennek érdekében minél több pénzből építeni templomokat. Más keresztény irányzatok képviselői számukra szükségképpen ellenfelekké válnak, az olvasó számára pedig automatikusan rokonszenvessé.

Mégis az a legérdekesebb, ahogyan Hild lassanként megszokja az új vallást. Nincs megtérés, nincs látványos átalakulás. Hild kezdetben csak őszintén kíváncsi – később rájön, hogy ha az új valláshoz tartozó nyelvet és betűkészletet megtanulja, az újfajta hatalmat is ad a kezébe – még később úgy tekinti ezt a gondolatrendszert, mint új korlátok és új lehetőségek összességét, amelyek által kreatívan át kell alakítania korábbi kapcsolati technikáit. Közben azonban igényt tart arra is, hogy a keresztény Istennel ugyanúgy bensőséges kapcsolatba kerüljön, mint korábban (és egyébként, ha a jelenben-létét nézem, folytatólagosan később is) a természetben lakó germán istenségekkel. Nagyon remélem, hogy a későbbi kötetekben hasonlóan érdekes dinamikákat lehet majd megfigyelni. 

Valószínűleg már a bejegyzés feléből is látszik, mennyire gazdag és hatásos szövegről van szó. Látványos film is készülhetne belőle, de én most annak örülök, hogy ennyire ügyes hangoskönyv készült. Pearl Hewitt felolvasása nemcsak egyéniséget ad minden egyes szereplőnek, hanem még arra is figyel, hogy a mai angolban nem vagy nem ebben az alakban/jelentésben létező szavakat külön kiemelje, úgy, hogy közben a megértést ne akadályozza. 

Ahogy befejeztem a regényt, már mentem is tovább a folytatására (Menewood). Nagyon fogok örülni, ha a szerzőnek sikerül a szándékát valóra váltania, és tetralógiává bővíteni a sorozatot. 

* Szurkolok, hogy a (négykötetesre tervezett) sorozat későbbi köteteiben, amikor Hild szentté válik, ezt a minőségét megőrizze. Ha az az írói koncepció, hogy ez a jelenlét, ez a mágikus világértés alakul majd át Hildben valamiféle nagyon evilági, nagyon földközeli vallásossággá, ami minden különösebb elvontság nélkül is életszentséget eredményez, akkor én rendkívül hálás közönség leszek. Olyan szépen, olyan rendhagyóan alakította ki a főszereplő hozzáállását az első kötet. Ugye nem szúrja el a többit. Ugye.

griffith_hild_a.jpg** SPOILER: Idekapcsolódik Hildnek az élete szerelmével való viszonya, amely nagyon fura, ellentmondásos véget ér. Onnantól kezdve, hogy az olvasó számára már egyértelmű, kicsoda valójában Cian, egy kicsit Hild magányának kivetüléseként is lehet őt látni. Vagyis szerintem azért szeret bele Hild éppen ebbe a fiúba, mert félig-meddig önmagát látja benne, és tudat alatt reméli, hogy általa feloldhatja az egész életét végigkísérő egyedüllétet. Paulinus szempontjából értem, miért ér véget a regény úgy, ahogy véget ér. Edwin részéről viszont egyáltalán nem logikus a lépés. Ezt pedig elég komoly írói hibának látom, amely sajnos a második részben (igen, már belekezdtem a Menewoodba) is folytatódik. A cselekedet indoklása meggyőző, mégis hiteltelenné teszi, hogy nem számol a kapcsolatnak a királyra nézve elég hátrányos következményekkel járó eredményével. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: 

e-könyv: Farrar, Straus and Giroux, New York, 2013. 716 oldal

hangoskönyv: Macmillan Audio, New York, 2013. Pearl Hewitt felolvasása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr2919150181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása