Látom, milyen megosztó könyv ez a Goodreadsen, és mindenkit megértek. Azt is, aki eldobja azzal, hogy hülyeség, és azt is, aki díjat ad neki. Bár én az utóbbi kategóriába tartozom, megkockáztatom, hogy az előbbinek is van igaza. Nagyon jó szöveg, de a második felében (amikor már kezdtem felfogni, ki kicsoda és mit akar) többször is az volt a benyomásom, hogy ezt szükségtelenül bonyolították meg ilyen nagyon. Van az a pont, ameddig a többsíkú szerkezet és a késleltető effektusok hozzáadnak a szöveg értékéhez, de van az is, amettől már túlzás. 

Egyébként nagyon szép szöveg, és a hozzá tartozó hangoskönyv felolvasója (Mathilde Rock) is remek munkát végzett. Ráadásul túl sokat szótározni sem kellett, gyakorlott olvasónak legfeljebb a kitalált világ sajátos szavai okozhatnak nehézséget, de azokat az anyanyelvű is lassan bogozza ki. Általánosságban azt tudom tanácsolni a könnyebb befogadáshoz, hogy ha egy szakaszt többször is elolvastál, és még mindig nincs értelme, haladj tovább, gyakran a következő bekezdésben magyarázza meg. Mikroszinten is késleltető effektusok működnek – és, ahogy írtam, ezt már valószínűleg nem kellett volna. 

A díjat viszont kétségtelenül megérdemelte. Már önmagában azért is érdekes, mert a XXI. századi irodalomban (de már a XX. századiban is) utópiát eleve ritkán látni, hitelesen megírt utópiát pedig még ritkábban. A mi fantasztikumunk legalább száz éve csak a disztópiát tartotta meg, lehet rajta elmélkedni, hogy világháborúk és diktatúrák árnyékában ugyan miért. (Itt a blogon is számos disztópiáról írtam, érdemes oldalt rákattintani a címkére.) Sőt, gyakran a korábbi utópiákat is átértelmezzük utólag disztópiának, lásd például Platón Államát. Van valami a tökéletes(nek ábrázolt) világokban, ami ma már ijesztőnek hat. 

Ehhez képest izgalmas látni egy olyan irodalmi vállalkozást, amelynek célja, hogy valóban utópisztikusat hozzon létre. Egy mesterséges bolygót a távoli jövőben, a messzi űrben, amelynek megalkotói (a cselekményhez képest a múltban) eredményéből próbálták kihozni a lehető legjobbat, és bár a létrejövő közösség egyáltalán nem hibátlan vagy konfliktusmentes, sőt, de azért elég hosszú ideig képes az önfenntartásra, más, újabb közösségek számára pedig mintaként szolgál. Ennél jobbat nehezen lehetne mondani, ha a realisztikusság keretein belül akar maradni az ember. 

Egyébként persze, hogy az a háttérvilág alapdilemmája, hogy szigorúan elkülönülnek egymástól a különböző bolygókon honos fajok, vagy megengedik a találkozást, akár a keveredést is. Mi más idegesítené a sci-fi olvasóközönségét, ha nem pont ez a kérdés (csak nyilván nem bolygókkal meg fajokkal)? Az egyetlen működőképes válasz a regényben pedig az, hogy „ha tetszik, ha nem, pár száz év alatt már úgy összekeveredtek, hogy a világon senki nem bírja szétválasztani őket, akkor meg kezdjünk már velük valamit így együtt”. Nem, nem arról van szó, hogy ez a „mondanivaló”, a sci-fi meg rajta a „csomagolás”; hiszen nem lenne jó irodalom az, amelyik ennyire szájbarágósan adna át bármit, főleg ilyen bonyolult üzenetet, mint a fenti. Arról van szó, hogy ez az alapötlet. A fenti dilemmához kapcsolódnak az egyes szereplők álláspontjai, monológjai és párbeszédei (mottó: mindenkinek igaza van, de csak ki kéne találni valami módot, hogy a különböző igazú lények ne öljék már halomra egymást), eközben viszont őket – a fentiekkel összefüggően, vagy attól függetlenül – legalább ennyire érdekli, hogy kibe szerelmesek, és kivel szakítanak éppen, hogy ki vigyáz kinek a gyerekére, ki árulja el a barátját, és ki hűséges hozzá stb. A végkifejlet pedig egyáltalán nem egyszerű és egyértelmű. Ráadásul elég sokan meg is szenvedik. 

A különböző fajok leírása számomra a regény legemlékezetesebb része. Ott valószínűleg az volt a mottó, hogy „próbáljuk már meglátni az idegenben a szépet”. Egy színárnyalatot, egy tetszetős formát, egy kellemes hangot – miközben maga a forma az emberi érzékelés számára torz. Ráadásul nyilván különböző életmódokat és gondolkodásmódokat is ki kellett találni a számukra. Van fantáziája a szerzőnek, az biztos. Ráadásul arra is vigyázott, hogy kerüljenek olyan fajok is a regénybe, amelyek képviselőivel egyszerűen nem lehet együtt élni. Logikus, hogy létezzenek ilyenek. Például mert gyárilag hiányzik belőlük azoknak a fogalmaknak a megértési képessége, amelyek segítségével be tudnák tartani a közösség törvényeit. Vagy – ami gyakoribb – együtt lehet velük élni, csak a barátaidat inkább ne közülük válaszd, mert a társadalmuk bizonyos gondolkodásmódú személyeket kitaszít, akár ki is irt magából. 

Szóval az alapötlet jól ki van találva, a szereplők közötti dinamikák működnek, a cselekmény eljut A-ból B-be... csak éppen olyan kanyarokkal, hogy az az olvasók nagy részének számára megoldhatatlan nehézségeket jelent. Ha az volt a cél, hogy a bonyolult világot annak megfelelő bonyolultsággal is ábrázolják, akkor sikerült. Szerintem fölösleges volt. 

Cserébe rövid kisregény, újraolvasásbarát. Nem bántam meg, hogy ezt választottam aktuális francia sci-finek és júliusi akciós hangoskönyvnek. Egyébként éppen a rövidsége miatt mertem megkockáztatni, a jósolt nehézségek ellenére is. Bevallom töredelmesen, a fülszövegét meg se néztem, annyira tetszett a cím (a rossignol „csalogány”-t jelent) és a sejtelmességében gyönyörű borító. Ehhez képest SEMMI utalás nem történt a regényben egyikre se, illetve kétszer említette a főszereplő, hogy a csalogány szépen énekel. Nem mondod? 

Pontszám: 10/8