Egyszer kispekuláltam magamban, hogy ha létezik a Roxfort közép- és kelet-európai változata, akkor Várkonyi Nándor, Hamvas Béla és Weöres Sándor valószínű ott végzett, a Hollóhát helyi megfelelőjében. Szepes Máriából inkább kinézem a Griffendélt. Hogy a testvére, Wictor Charon* mardekáros volt, az viszont hétszentség. 

Nagyon jólelkű, bátor és okos mardekáros. 

Azt is leírtam már itt a blogon, hogy fantasyíráshoz Picatrix nélkül nem érdemes hozzáfogni. Azóta is lelkesen fogadom meg a saját tanácsomat. Nos, jelzem, Charont olvasni is rendkívül hasznos tanulmány. Csak még összetettebb és furcsább élmény, mint a Picatrix. Utóbbi mégiscsak több száz éves, ráadásul nagy része valószínűleg kódolt szöveg, szóval a szárított medveepét meg a kiszikkasztott és porított denevérvért nem biztos, hogy komolyan gondolták. Na de hogy az Atlantiszi mágiát az utolsó betűig komolyan gondolták, az ultrarövidhullámú mágikus kolloiddal és a mágikus erjedésben preparált asztrálmágnessel együtt, arra mérget vehet mindenki. És ettől ezt a könyvet olvasni valami elképesztő, kísértetiesen izgalmas élmény. Egy percig nem éreztem úgy, hogy én bármelyik mondatán mulatni szeretnék. Inkább arra gondoltam néha sóvárogva, hogy bár hihetném én az egészet mindenestül.**

Hogy a szakmaiságnál maradjak: Azért kezdett érdekelni a szöveg, mert egyrészt Szepes egyik sci-fije tartalmaz egy rejtett hivatkozást a Charon-könyvre, másrészt tudtam, hogy a Charon-könyv nagyon sok olyan más mágikus műre utal, amelyet mindketten olvastak és használtak. Valóban nagyon nagy segítség is a Szepes-életművel foglalkozóknak, különösen a bibliográfiája. De hát ne csapjak be senkit: az Atlantiszi mágia úgy, ahogy van, óriási mű, csodálatos, hogy éppen magyarul született meg, és 1. azonnal adjanak oda minden létező támogatást az alapítványnak, hogy a szerző még kiadatlan műveit is sajtó alá rendezhessék, 2. minimum húsz éve sci-fik és fantasyk tömegét kellene építeni erre az irdatlan művelődéstörténeti komplexumra. Különösen az előbbi műfajhoz rendkívül érdekes alapanyag. A testvére helyében én is megpróbáltam volna sci-fit írni belőle – sajnos nem jött neki össze, amint a fentebb linkelt blogbejegyzésem mutatja, de annyira szokatlan és újszerű volt a feladat, amit maga elé tűzött, annyira eltért korának minden irányzatától, hogy abban kudarcot vallani se szégyen. (Véletlenül se gondolom, hogy jobban csinálnám, azért is nem sci-fit írok, hanem fantasyt. Hasonló előtanulmányokkal készülhetett viszont az Alekszandra, ami zseniálisra sikerült.) Vallástörténészeknek talán kevésbé hasznos a Charon-könyv, mivel rendszerezését tekintve határozottan nem az ő igényeikhez van szabva, de érdekességként mindenképpen ajánlom. 

Hogy eltérjek a szakmaiságtól: Ez, kérem, egy modern varázskönyv, amelynek ráadásul az a különlegessége, hogy átvezet a Halak korából a Vízöntő korába. Az, hogy a természettel összhangban működő, abban akár fel is oldódó mágust ábrázol (Halak), egyáltalán nem jelenti azt, hogy elítélné vagy elidegenítő hatásúnak tartaná korának technikai eszközeit (Vízöntő). Sőt, a könyv második felében magától értetődő módon összeegyeztethetőként is kezeli a kétféle mágiát. Sehol nem mondja ki a két korszak nevét, de abból, ahogyan Szepes a műveiben a korszakváltást ábrázolja, meg abból, amit kettejük együttműködéséről tudok, biztosra veszem, hogy a szembeállítás tudatos. Azt a fajta mágikus gondolkodást követni, ahogyan ő a világra nézett, akkor is szép, akkor is felemelő, ha az ember (sajnos) ezt a gondolkodást egyáltalán nem vallja magáénak. Mert ha a fentiekből meg a lentiekből nem lenne egyértelmű: nem, én nem gondolom mindezt igaznak, de azt sem gondolom, hogy ha nem igaz, akkor már nem is érdemes foglalkozni vele. 

Az más kérdés, hogy a fekete mágiára utaló szakaszok nagyja túlságosan erősre sikerült, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy a szöveg sajtó alá rendezésekor (amikor a szerző már nem élt) jól tették, hogy ezeket benne hagyták. De tény, hogy az efféle mágia gyakorlásának veszélyeire is figyelmeztet – imádom, amikor a magyar ezoterikus írók műveiben felbukkan Goethe bűvészinasa –, csak nem feltétlenül a megfelelő helyen. 

Összefoglalva: Ha vannak az embernek korábbi mélyebb ismeretei a mágikus gondolkodásról (mondjuk, Várkonyi Nándor sorozata), akkor nagyon ajánlom ezt is. Érdekes összegzés, sok-sok olyan elemmel, ami (tudtommal) semmilyen más hasonló műben nem lelhető fel. Az viszont, aki most akar elkezdeni foglalkozni a témával, inkább hozzá se fogjon, egy merő katyvasz lesz az egész. 

A borító pedig rettentő hatásvadász, de az illusztrációkat mindenképp kiemelem. Kolonics István munkája mind a kettő, márpedig neki tudtommal elég kevés hasonló művet köszönhetünk. Nem mondom, hogy tetszenek, de azt hiszem, a 90-es évek legelején nagyon egyedi, érdekes új stílus lehetett ez, és ne tévesszen meg senkit, hogy később mennyire leértékelődött. Az az érzésem, túl sokat utánozták, az vitte át a giccs határán. 

* Ez az írói álneve, egyelőre nem sikerült egyértelműen kiderítenem, hogy miért pont így használta, csak sejtéseim vannak. Egyébként a jelek szerint Scherbak Tibornak született, de a testvére összes életrajzi jegyzetében Viktornak emlegetik. Nekem is Gáspárnak keresztelték a nagyapámat, aztán egész életében mindenki Pistának szólította. 

** Nem szkeptikus vagyok, hanem kívülről nézem a mágikus világképet, és pont úgy olvasom az annak jegyében született szövegeket, mint ahogyan a sajátomtól eltérő vallások szent könyveit is szoktam. Vagy úgy, mint sajátos szimbólumnyelvet, amelyen kiválóan el lehet beszélgetni a világ folyásáról, de sose fogom anyanyelvként használni. Mindig is borzasztóan érdekelt, és mindig is (na jó, nagyjából azóta, hogy kiskamaszként csalódtam a Fekete gyémántok Delejországában) kívülről néztem. 

Pontszám: 10/9