Vacilláltam az öt és a hat pont között, aztán úgy döntöttem, hogy ha Földi Mihálynak hatot adtam, akkor annyit Szepes Mária akkor is megérdemel, ha pont ezt a szöveget nem tudta rendesen megírni. Mivel Szepes legalább tényleg értett ahhoz, amiről írt. 

Nem is tudom, hol kezdjem, mi a baj ezzel a regénnyel. Én BÁRMILYEN mennyiségben és minőségben képes vagyok ezoterikus kalandregényt olvasni, úgyis ki fogom belőle mazsolázni azt, ami nekem pont kell, erről a szövegről pedig a korábbi kritikákból pontosan tudtam, hogy sok mazsolát ne várjak. Szóval nem vagyok csalódott, még a maga érdekessége is megvolt a számomra, de másnak nem ajánlom. 

Először az volt a benyomásom, hogy az a baja, hogy túl rövid. Akkora témát akar megírni, hogy ahhoz a Raguel két kötete kellene, nem kétszázhúsz oldal. Egyébként amikor a tudósok csapatát bemutatja, éreztem is olyat, hogy most mintha a Raguel utolsó, együttműködős fejezetét olvasnám újra, azt, amelyikben a különböző hátterű, különböző traumáktól szenvedő szereplők már felismerték egymást, és most hozzálátnak a küldetésükhöz. (Nem spoiler, már az elején kiderül.) De ehhez nem dolgozta ki eléggé a csapatot a szerző. Pár fejezetben nem is tudta volna. Egyedül Felicia sikerült érdekesre, még ha túlságosan alá is rendeli magát az apjának. Olyan erők működnek benne, amelyek az európai kulturális hagyományban erősen a gonoszhoz kötődnek, ő maga mégsem az, és pontosan lehet tudni, hogy miért nem. 

Utána azt gondoltam, olyasfajta pszichológiai kísérleti sci-fi lesz ez, mint Ariadna Gromova ritka elborult, időnként túlírt, de nagyon ötletes regényei (ez vagy ez). '87-ben tudtommal még mindig nem jelenhetett meg ezoterikus/okkult téma a magyar könyvpiacon, de már nem volt szükség rá, hogy a szerző annyira látványosan elrejtse, illetve megpróbálja rendkívül kreatívan a természettudomány nyelvére lefordítani, mint ebben vagy ebben. Viszont addigra elég megfoghatatlan irányokba fejlődött már a természettudomány ahhoz, hogy Szepes bízhasson benne, hogy ha megpróbálja összeegyeztetni a természettudományi ismereteit a szintén „megfoghatatlan” okkult nézetekkel, akkor a kettő szépen egymásba simul majd. 

Nem simult. 

Nagyon-nagyon tisztelem érte, hogy megpróbálta. De tényleg senkinek nem ajánlom a regényt, aki korábban nem foglalkozott ezotériával, és még abban se vagyok biztos, hogy nekik tetszene. Ahogy a molyos értékeléseket elnézem, tetszeni azoknak szokott, akiknek nemcsak volt közük a témához, hanem még eleve egyet is értenek a főszereplők gondolkodásmódjával. Amivel nincs semmi gond, csak ha egy szöveg kizárólag azoknak szól, akik már olvasás előtt minden elemét ismerték, és egyet is értettek vele, akkor az a szöveg nagyon-nagyon könnyen átmegy giccsbe. 

Közben elkezdtem olvasni a szerző testvérének, Scherbak Viktornak a Wictor Charon írói álnéven megjelent, posztumusz mágiakönyvét. Megütött annak a tartalomjegyzékében „A tibeti orgona” cím. Igazam volt, amikor kapcsolatot kerestem: a testvérével bizonyára ezerszer megbeszélt mágiatannak kellett volna kalandregényformát kapnia a jelen szövegben. Csak talán ez a felemás helyzet, hogy a szerző se szabad kezet nem kapott az íráshoz, se annyira meg nem volt kötve a keze, hogy az kihozta volna belőle a fordítói kreativitását. Ez pedig nagyon nem használt a végeredménynek. Ehhez még vegyük hozzá a bombasztikus stílust, no meg a (tér híján) karikatúraszerűen elrajzolt szereplőket – és már látszik is, hogy lehetett egy ennyire jó alapanyagból készült regényt egy egyébként kiváló írónak így elrontani. 

Ráadásul még egy ősi írói probléma megoldására is kísérletet tett a szerző (nem tudom ellenőrizni, hogy szándékosan-e), ami önmagában feladná bárkinek a leckét: hogy hogyan találjunk ki az érdekes főgonosszal való megküzdéshez érdekes főjót. Hát nem így. De nem baj, hogy létezik ez a kísérlet is. Legalább látszik, milyen, ha a főjó gyakorlatilag ugyanakkora hübriszt követ el munka közben, mint a főgonosz, csak ő a közösség érdekében használja a többiek elméjébe való belenyúlást és manipulációt.

Csak azért nem mondom azt, hogy ekkorát nem kellene hazudni, mert a regénybeli emberek leginkább saját maguknak hazudnak. 

De hát ki ne hazudna saját magának, amikor gyászol. 

Mert ez a regény egy ponton túl a szereplők számára is gyászmunka, és, bár nyilván lehetetlen már kideríteni, jó eséllyel a szerző számára is annak a része volt. Azaz egy majdnem nyolcvanéves ember próbálta a halott testvérének a korban kiadhatatlan mágikus tanulmányait regényben megírni, amely regénynek a szereplői nem tudnak megküzdeni egy Victor nevű halott zseni hagyatékával, a tibeti orgonával.* Úgy, hogy a regénybeli Victornak a halála, akárhonnan nézem, mérhetetlen és szomorú kudarc. Hogy Victor a saját tévedésének köszönhetően hal meg, ráadásul úgy, hogy ha rajta múlik, a munkásságának eredménye a legrosszabb kezekbe is eljut – az valami olyan keserű pesszimizmust ad a szövegnek, amit semmilyen végkifejlet nem tud feloldani. Ez az értékvesztés feldolgozatlan marad. Mert azt nem nevezném feldolgozásnak, hogy egy, a főgonoszhoz olyannyira hasonló főjó – balról be – közli, hogy mostantól minden rendben. Az ponyvamegoldás. 

Talán éppen ettől olyan szívfacsaró ez a fajta emlékállítás. Aminek a legjobban fel kellene oldódnia, pont az nem oldódik. 

Ezt becsülöm a leginkább a regényben.

* Nem mellesleg nem csak ilyen áttételes formában említi a regény a testvért, hanem a Surayanához hasonlóan mint W. Charon XX. századi filozófusra, saját történelmük részére is utalnak rá a szereplők. 

Pontszám: 10/6