Hosszú kihagyás után folytatom a világolvasást, korábban begyűjtött szövegekkel. 

Germano Almeida regényéből pont a Zöld-foki Köztársaságról nem derül ki túl sok minden (azért egynémely információ fellelhető, az is előre kitalálható), de tulajdonképpen nem bántam. Az a fajta irodalom ez, amely a helyiben meg tudja találni az általánosan emberit, vagyis teljesen érthető és rendben van, hogy éppen ezt fordították le az ország irodalmából több idegen nyelvre is. 

A „visszafelé” elmesélt történetek közé tartozik a regény. Főszereplője az első oldalakon már halott; a többi szereplő feladata az, hogy megpróbáljanak kezdeni valamit azzal a Napumoceno úrral, akivel a jelek szerint nyolcvan év alatt még a legközelebbi hozzátartozóinak se sikerült közelebbi ismeretséget kötni. Sőt, nekik a legkevésbé. Amitől az olvasó óhatatlanul azon kezd elmélkedni, hogy egyáltalán elmondhatjuk-e bárkiről, hogy igazán ismerjük. 

Napumoceno úr a problémán a maga fura módján úgy próbál segíteni, ahogy tuti nem lehet, de regényalapnak teljesen rendben van: megír egy 387 oldalas végrendeletet, amelyből természetesen pillanatok alatt inkább memoár lesz, de mivel az ügyeletes hivatalnok szigorú, hagyományelvű alapon működik, felolvassa mind a 387 oldalt, és Napomuceno úr egész környezete kénytelen azt végig is hallgatni. Azaz kénytelen részesülni abból, amit Napomuceno úr a saját nézőpontjának tekint, de úgy, hogy az ebből adódó elkerülhetetlen konfliktushelyzeteket az alany már nem érzi. Mondanám, hogy okos, csak nem volna igazam. 

Úgyhogy az olvasó kap oldalanként minimum két idősíkot, véget nem érő, anekdotamesélős körmondatokkal, ahogyan egyrészt a halott meséli nélkülözéseinek, kockázatos vállalkozásainak, meggazdagodásának történetét, miközben hol bohócként, hol erőszakos alakként, hol kiszolgáltatott, szomorú öregemberként látjuk – másrészt ahogyan az életben maradtak próbálnak kezdeni valamit a saját kifosztottságukkal. Ki a társadalmi helyzetét veszíti el, ki a soha nem ismert apját, és az még csak a látványos rész. Azt pedig csak nagyon halkan jegyzik meg itt-ott, hogy attól, hogy a végrendeletet Napomuceno úr írta saját magáról közvetlenül a halála előtt, még egyáltalán nem biztos, hogy annak minden szava igaz is. Még az is megeshet, hogy az ember saját magának hazudik, éveken át, intenzíven. 

A háttérben alig sejlik fel a Zöld-foki Köztársaság világa, amely elég szabványosan hozza a volt gyarmatok jellegzetes tulajdonságait, szerencsére katonai diktatúra nélkül. Először is attól, hogy a függetlenedéskor meghúztak körülötte egy államhatárt, még egyáltalán nem biztos, hogy a szigetek egységes kultúrát képviselnének, sőt, a jelek szerint nagyon is különbözik egymástól még a társadalmi megítélésük is. Nincs is közöttük feltétlenül állandó közlekedés. Másodszor mindazoknak, akik egy kicsit is tehetségesebbek a környezetüknél, sajnos automatikusan leginkább a haza elhagyásának lehetőségét tudja felmutatni. Minimum Lisszabon irányába, ha már a portugál az anyanyelvük (más helyi nyelvekről nem esik szó), de Amerika persze még annál is vonzóbb. 

Szóval jó szöveg ez, világolvasóknak szívesen ajánlom. Engem sajnos pont nem talált megfelelő hangulatban. Megvallom őszintén, minden kellemes tulajdonsága és rövidsége ellenére untam. De ez nem a szöveg hibája. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/8