Ezzel nem leszek népszerű. 

Én ezen a könyvön nem tudtam nevetni. 

Nem, nem azért, mintha nem ismertem volna fel a figurákat. Nem, nem azért, mintha nem látnám a jellemek és helyzetek komikus voltát. Nem, még csak nem is azért, mintha kínosnak, erőltetettnek vagy egyenesen rossznak tartanám a humorát. Jó könyvnek tartom a Tizenkét széket, és értem, miért lett belőle klasszikus. 

Azt sem mondanám, hogy általában a szovjet korszak jellegzetességeinek parodizálását ne értékelném: hiszen Bulgakovon vagy a Sztrugackij fivérek produkcióin fülig érő szájjal szoktam vigyorogni – vagy éppen szomorúan, de akkor is vigyorgok. Ezt meg, ha nem tudnám, hogy 1. mekkora klasszikus és hogy 2. Rejtő egyik regényének alapötletét adta, én a hatodánál a sutba vágom. 

A komikumról eleve nehéz beszélni. Közhit szerint gyakorlatilag bármilyen esztétikai minőség viseli az értelmezést, még a szétszedést és összerakást is, csak a komikum nem. Itt azonban nem valamiféle viccmagyarázásról van szó, ami megölné a viccet. Hanem arról, hogy a komikumnak megvannak a maga (nagyrészt több ezer éves) eszközei, amelyeket már számtalan helyen leírtak, elemeztek, kategorizáltak; ráadásul egy bizonyos mennyiségű komikus mű (regény, film, színpadi jelenet stb.) ismeretében már szakirodalom nélkül is bárhol felismerhetők. Ott van mindjárt a kontraszt: amikor egymást a társadalmi elvárások alapján kizáró elemek magától értetődő módon kapcsolódnak össze; vagy a hiba: amikor hiányzik valami, ami az elvárások szerint ott kellene, hogy legyen, vagy éppen jelen van valami, aminek nem kellene ott lennie. Egy konkrét példa:

Izmos nyakán régi gyapjúsálat tekert körül többszörösen, lábán narancsszínű, antilop betétes lakkcipő volt. Zokni a cipőből hiányzott. Kezében barométert tartott.

(A barométer azért poén, mert per pillanat semmi értelme, hogy a kezében legyen.)

A fenti kategóriáknak rengeteg alfaja van, pl. klisék megbontása úgy, hogy szó szerinti értelme legyen annak, ami egyébkét metaforikus; stílusrétegek keveredése, leggyakrabban a hivatali és a társalgási stílust szeretik poénból keverni; a nyelvben mindenfajta hangtani, alaktani, jelentéstani torzulás, és még lehetne sorolni napestig. Tényleg lehetne. Egyetemista koromban záródolgozatot írtam belőle, most is megvan, most is vállalnám. 

Mielőtt bárki meggyanúsítana azzal, hogy „persze, biztos túl sokat elemezted meg kategorizáltad, biztos azért nem tudsz rajta nevetni, rosszul csinálod, a viccet csak élvezni szabad!”, leszögezem, hogy a záródolgozat Az ellopott futárról szól, amin azóta is, ötvenedjére is röhögök. Kívülről tudom, de akkor is végigröhögöm. Fentebb említettem két (három) orosz klasszikust, akiket szintén, meg itt meg még álljon egy cseh, nyomatéknak. Azt már huszonévesen észrevettem, hogy ha mélyebben értek meg egy-egy komikus szövegrészt, akkor adott esetben nemhogy nem megy el a kedvem a nevetéstől, hanem gyakran éppen attól jön meg még jobban. Éppen ezért tudok gátlás nélkül beszélni a komikumról. Nem félek attól, hogy tönkretenném. Leszögezem azonban azt is, hogy ha egy komikus(nak szánt) szövegen mélyebb megértés után nincs kedvem nevetni, akkor azon jellemzően felületes olvasás után se lenne. 

Ennyi tiszteletkör után már, remélem, egyértelmű, hogy ha megismétlem, hogy a Tizenkét széket komikus műnek tekintem, de nem tudtam rajta nevetni, akkor az nem attól van, mintha „nem érteném a viccet”.

Látom, ahogyan a szerzőpáros sorra előveszi a komikum eszközeit, és látom, milyen ügyesen használják őket. Kritikusként is, íróként is felismerem, milyen eszközökkel szokott dolgozni a komédia, éppen úgy, ahogyan pl. a verslábakat, a metaforákat vagy a misztikus út elemeit. A Tizenkét szék minden jelenetét végig lehetne vadászni a humor legkülönbözőbb fajtái után, és minden szószerkezetről egyenként bebizonyítani, hogy milyen jól sikerült. És nem nevetek.

Inkább elszomorít az egész, még jobban, mintha tragédia volna. Igen, szomorú nevetés is létezik. Nem, itt még azt se produkálom. Az is Sztrugackij. Például. 

Az a bajom, hogy Ilf és Petrov arra használják a komikumot, hogy megsemmisítsék vele azt, akiről éppen szó van. Nem pusztítják el; az illető továbbra is létezni fog. De közben, mivel a komikum egyik definíciója az, hogy az értékhiány leleplezése, minden poén azt bizonyítja be, hogy léte üres és alantas, hogy vágyai hiábavalóak, és hogy bármi, ami reményei szerint értelmet adhatna neki, csak még több veszteséget okoz számára. Az idézett definíció szerint ez a leleplezés fájdalmat nem okoz. Hát nekem igen. Én ezeket az embereket, ezeket a helyzeteket akkor is sajnálom, ha jó részük vastagon megérdemli, amit kap.* 

Persze pontosan tudom, hogy mindaz, amit itt felsoroltam, szintén komikus. Az alantasság, a hiábavalóság, az értelmetlenség ugyanúgy klasszikus komikumforrások, mint a kontraszt vagy a hiba. Elég elolvasni Dürrenmatt Fizikusokját, az ő fura komédia-definíciójával együtt. Annak a végkifejletén persze senki nem nevet, hiszen túlságosan nagy a tét, és túlságosan könnyű azonosulni a szereplők súlyos veszteségérzetével. A Tizenkét szék sok-sok kárvallottja kisszerű és komolytalan, tehát mindenkit megértek, aki mulatságosnak tartja lelepleződésüket. Csak éppen én nem tartozom közéjük. 

Ahogy fentebb írtam, azért olvastam a regényt, mert tudtam, hogy Rejtő innen vette A szőke ciklon alapötletét. Sőt, még az egyik cselekményszálat elindító ok is stimmel. Közben azon gondolkodtam, mi az a különbség a két regény között, amitől az egyiken tudok nevetni, a másikon nem. Azt hiszem, mindkét regényben a második (Rejtőnél a pluszban beletett harmadik) cselekményszálat elindító korrupt kishivatalnok jelenete lehet ehhez a kulcs. A Tizenkét székben ő is csak egy marionettfigura, olyan, mint a többiek. Tettének oka a puszta kapzsiság, és ennél többet nem tudunk meg róla. A szőke ciklonban megjelenő megfelelője komplett személyiség, és minden torzságával együtt nemcsak ellenszenvesnek, hanem magányosnak, sőt, a végén tragikusan kifosztottnak is lehet őt látni. Ettől nem válik se szerethetővé, se kevésbé nevetségessé, de az, hogy egy pillanatra a szereplővel való azonosulásra szólítja az elbeszélő az olvasót, sokkal komplexebbé teszi az élményt. Nem eltávolítja, nem megsemmisíti a szereplőt, hanem éppen ellenkezőleg, közelebb hozza. Együttérzést tesz lehetővé. Nem minden esetben, és nem minden szereplővel teszi ezt; de éppen A szőke ciklonban elegendő alkalommal sikerül neki az együttérzéssel „együtt nevetést” párosítani ahhoz, hogy a szöveg 90%-át felszabadultan élvezni tudjam. 

Én még azt is megkockáztatom, hogy Rejtő jobb író. De tudom, itt már nagyon veszélyes talajra tévedtem, úgyhogy befogom. 

* SPOILER Legfeljebb nem értek egyet a regénykoncepcióval abban, hogy miért érdemlik meg. A regényt valószínűleg azért engedhették népszerűvé, majd kanonikussá válni a Szovjetunióban, mert azokat teszi a leginkább nevetségessé, akik vagyont akarnak. Hogy közben karikírozza a rendszer fenntartóit is, azt tolerálták. Ebből a szempontból a végkifejlet bizony nagyon is logikus, attól függetlenül, hogy a felét a szerzők sorshúzással találták ki. 

Pontszám: 10/6