Szakmai olvasás volt (hasonló műfajban fordítok); ritkán olvasok romantikust, erotikust meg pláne. Ráadásul közben jöttem rá, hogy ez egy sorozat harmadik része, aminek az első két részéről lövésem sincs. 

Végül egyik se zavart. Csúnya kötözködős hangulatomban maximum az zavart, hogy a XIV. századi Oxfordshire-ben ennyi látványosan XXI. századi szereplőt azért még egy erotikus regényben is túlzásnak tartok. Hibátlan önismeret, asszertív kommunikáció, kizárólag beleegyezéses szexuális kapcsolatok, azannya. Éljen mindenki, csak nem a késő középkorban. De közben meg pont ettől kap valami olyan bájt a szöveg (komolyan!), hogy még én is csak legyintettem az anomáliákra. Végül is nagyon sok történeti adaléknak tényleg jó alaposan utánanézett a szerző. 

Úgyhogy a XXI. századi szereplőkért nem vonok le sokat. Továbbá azért is alig pontozom le, mert egy kizárólag érzelmi vonulatokról szóló regény számomra egy idő után akkor is unalmas, ha egyébként rendszeresen szexelnek benne. Konkrétan unalmas szexjelenet is található a szövegben, ami azért már tényleg művészet. De tudomásul veszem, hogy millenniál vagyok, ezt a regényt nem nekem írták. 

Amiért mindenképpen alaposan körbe akarom járni a regény által választott témát, az először is az,* hogy valóban nagyon jólesik olvasni egy regényt, amelyikben a szerelmesek megerőltetik magukat annyira, hogy beszéljenek egymással. Itt nincs olyan, hogy egy létfontosságú információt nem kérdeznek meg, vagy nem megy át, mert csak. De igen, megkérdezik, válaszolnak rá, meghallgatják a választ, megpróbálják megérteni, és közben senkit se szúrnak le. Ha esetleg mégse akarja az illető meghallgatni a másikat, mert csak, akkor pedig mindjárt jön valaki, aki megfogja a grabancánál, hogy gyere csak vissza, azt a kettő mondatot kibírod, aztán mehetsz Isten hírével. Felüdülés. Ha a romantikus regények kedvelői ilyenekhez jutnak hozzá, hát én nem bánom. 

Azon tűnődtem olvasás közben, hogy mennyiben lehet köze a fenti mintázatnak ahhoz, hogy ennek a regénynek nem szerelmespár, hanem egy poliamor hármas áll a középpontjában. A magam részéről egyikük helyzete sem érint, azaz nem vagyok se biszexuális, se nembináris, de ahogyan a (fentiek szerint túlságosan is) profi párbeszédeiket olvastam, végig az járt a fejemben, amit már nem is tudom, melyik szociográfiában olvastam: hogy azt mindenki tudja, mennyire szüksége van bármely kisebbség létezéséhez a többség toleranciájára,** de arról már kevesebben beszélnek, hogy ez a tolerancia a többség érdeke is, például azért, mert adott esetben a kisebbségtől tanulni lehet. Arról vannak ismereteim, hogy a poliamor kapcsolatokban hatványozottan fontos a szerepe a teljes bizalomnak, amely a tiszta, pontos, nyílt kommunikáción alapul. Mit mondjak, tudok olyan monogám kapcsolatot mondani, amelyiknek tagjaira ráférne a fentiek oktatása. Attól nem válnának poliamorrá. 

Ráadásul, ahogy fentebb írtam, ez a regény, bár az explicit szexjeleneteivel időnként határozottan kibillent a komfortzónámból, ugyanakkor határozottan vissza is billent bele. Egyfelől azt a fajta kiszámíthatóságot meg én se bánom, ha azt lehet rögtön az elején látni, hogy ki jön össze kivel, és kit fognak a végén úgy ülepen rúgni, hogy hét falut átrepüljön. Van, hogy pont ez a biztonságérzet esik jól olvasáskor. Egyébként is, amennyire tudom, általában azok szoktak poliamor románcot olvasni, akik már torkig vannak azzal a mintával, hogy „X vonzódik Y-hoz is, Z-hez is, aztán tuti valaki(k)nek vagy elvágják a torkát a végén, vagy öngyilkos lesz”. Ne má'. Legyenek jóban. (Ez egy nagyon aranyos, klasszikus és amúgy szexjelenetmentes ellenpélda.)

Másfelől valami olyan jellegzetes bájt tud adni a szövegnek az a bizonyos tiszta, pontos, nyílt kommunikáció, hogy, komolyan mondom, az „ártatlanság” volt a leggyakoribb szó, ami közben eszembe jutott. Folyamatosan hatékonyan tudatosítja az olvasóban, hogy „igen, az embereknek nemi szerveik vannak, igen, szokták őket örömszerzésre használni, igen, gyomruk is van, fülük is van, ujjaik is vannak, igen, mindegyik körül nagyjából ugyanakkora felhajtást érdemes csinálni, azaz semekkorát”. Már amennyiben mindaz, ami az adott szervekkel történik, tudatos és kölcsönös beleegyezésen alapul, ugye. Ez a báj aztán még humort is eredményez, a derűs és felszabadult fajtából. 

Mellesleg az nagyon szép megoldás, hogy az egyik szereplő pontosan attól válik képessé a többségi társadalom által elvárt szerepe betöltésére, hogy mindenféle értelemben (tárgyi értelemben is) megerősítést kap a partnereitől arról, hogy mindenestül elfogadják olyannak, amilyen. Onnantól kezdve, hogy önmagával azonos lehet, már nem kényszerből, hanem önként azonosul a szereppel is. 

És akkor itt jönnek a regény hibái. Először is, ahogy írtam, a szereplők túlságosan XXI. századiak. Az rendben van, hogy a korszak szexualitása jóval sokszínűbb volt, mint azt mi ma gondolnánk (igen, a mainál sokkal szigorúbb egyházi tiltásokkal együtt is az), és külön tetszik, ahogyan az utószó részletezi a regényhez végzett kutatásokat. Az már annyira nincs rendben, hogy nagyságrenddel izgalmasabbá vált volna a regény, ha ezzel együtt sikerül a korszak gondolkodását is reprodukálni. A főszereplőkön kívül a többiek végletesen elnagyoltak, sokszor karikatúraszerűek vagy idealizáltak. De a főszereplőket is hitelesebbé tette volna, ha, teszem azt, hiányzik belőlük az, ami a kor gondolkodásából hiányzott.*** 

Az, mondjuk, elég realisztikus, hogy a főszereplők (meg a legfontosabb mellékszereplők) rendhagyó szövetsége kizárólag egy elzárt, kicsi közösségben lehetséges, és ott is leginkább azért maradhat következmények nélkül, mert az egyikük történetesen a többiek hűbérura. Ettől még egyenrangú félként kezelik egymást, de kimondatlanul is egyértelmű, hogy a kívülállók nem így látják a helyzetet: számukra a szereplő nem normális, de mivel a hierarchiában magasan áll, elviselik, a többieket pedig az ő felelősségének tekintik. Azt meg most hagyjuk, hogy meddig tudott volna az adott korban az adott közösség ténylegesen elszigetelt maradni. 

Az viszont, hogy az összes főszereplő maximum kettő perc gondolkodás után rögtön tisztában van a saját identitásával és érzéseivel, majd nagyjából ugyanannyi mondatra van szükség ahhoz, hogy a többiek is felfogják – hát, tisztelettel, olyan csak a mesében van. Gondolom, ezért is rakta tele mind a hármat az író olyan súlyos traumákkal, hogy csak győzzék kezelni a szövődményeiket. Azok nélkül rózsaszín vattacukorfelhő volna az egész. Az eleje így is tömény giccs. Tétje pedig így sincs sok a történetnek. Azért (is) unalmas. Egy kétbalkezes, idióta főgonosz gyilkossági kísérletének meghiúsítása? Teremtő. Sünik trenírozását nem vállaljátok? Érdekesebb lenne. 

Oké, abbahagyom a morgást. Felfogom, hogy nem én vagyok a célcsoport, illetőleg ismét hangsúlyozom, hogy az üdítő kommunikáció és az ártatlanság bája komoly ellensúlyt adott a kifogásaimnak. Szép kis biztonságos sztori, a maga módján vicces is, jólesett. 

Megjegyzendő, hogy az előzmények hiánya tényleg semmilyen szinten nem zavaró. Mindenkit biztosíthatok arról, hogy a sorozat részei, bár lazán összefüggenek, egymás nélkül is érthetők. Nem is érzem úgy, hogy szeretném beszerezni a korábbi részeket. Ahogy az értékeléseiket elnézem, azok ahhoz kellettek, hogy a szerző belejöjjön az írásba. A harmadikra sikerült. Részemről elégedett vagyok. 

Külön kiemelendő továbbá, hogy amilyen felemás módra oldották meg az ember- és világábrázolást, olyan profin választottak a három nézőpontszereplőhöz színészt a hangoskönyvbe. Nemcsak illik a hangjuk a szöveghez, hanem még érzékelhetően mindent bele is adnak a pontos megjelenítésbe. Odavagyok, hogy a skót szereplőt tényleg skót kiejtéssel olvassák fel. A hangok legalább egy pontot adtak hozzá a regény megítéléséhez részemről. 

* Amiben teljesen egyetértek Zalka Csengével. Az ő ajánlására választottam ugyanis éppen ezt a regényt júniusi akciós hangoskönyvnek. 

** Nem, a tolerancia nem azt jelenti, hogy kötelező szeretni is minden kisebbség minden tagját. Nem, azt sem jelenti, hogy bármely tetszőleges cselekedetük következmények nélkül maradjon. Igen, a regénybeli poliamor hármas mindhárom tagja felnőtt, szabad akaratából egyezik bele az együttlétbe, és nem kívánják annak a társaságát, akinek ahhoz nincs kedve. 

*** Pl. egy nem heteroszexuális férfinak nem kellett volna ennyit magyarázni az adott korban, hogy mit jelent nembinárisnak lenni. Azon ő már rég túl volt. 

Pontszám: 10/8