Kevéssé ismert regénye a szerzőnek, és bár határozottan megvan a maga jelentősége, azért túlzás a másik két nagyregénnyel egy lapon említeni.* Leginkább gondolatkísérletnek tűnik ez is, ahogyan a sci-fik, csak azok (az általam ismertek legalábbis: ez és ez) sokkal érdekesebbek. Megkockáztatom, hogy a Varázstükör nem is biztos, hogy kiadásra való. Mármint nem úgy értem, hogy nem lett volna szabad megjelentetni, mert azoknak, akik az életművel foglalkoznak, minden érdekes, még a bevásárlólista is. Hanem úgy értem, hogy ha ezt nem Szepes Mária írta volna, nem igazán kellene vele foglalkozni. Én például most biztos nem írnék róla blogot, bármit is jelentsen ez. 

Cselekményében nem folytatja A Vörös Oroszlánt, de abban az értelemben igen, hogy ennek a főszereplője, Gábor is Vízöntő, elég jelentős mágikus képességekkel, és ott kezdi, ahol A Vörös Oroszlán Adam Cadmonja abbahagyja: a II. világháború végén. Mottója az lehetne, hogy „oké, túléltük, de most mi lesz?” Az tetszik, ahogyan a regény eleje felmutatja a különböző személyiségű túlélők különböző stratégiáit, de utána gyorsan átlépünk a főszereplő emlékezetébe, és onnantól sajnos egyfelől szétesik a szerkezet, másfelől (még sajnosabb) a főszereplőről kiderül, hogy meg nem közelíti akár a korábbi, akár a későbbi nagyregény személyiségeinek összetettségét – röviden összefoglalva: elég unalmas figura szegény.

Kísérletnek nem rossz, csak mivel sikerült egy tényleg vegytiszta Vízöntőt összerakni (de minden stimmel, még az aszexualitása is), úgy néz ki, mint aki most lépett ki az asztrológia tankönyvből. Nagyjából úgy is viselkedik. Ráadásul gyerekkorától makulátlan az önismerete, ettlő pedig feljogosítvan érzi magát arra, hogy mindenkire, akinek nincs ugyanilyenje, szomorú mosollyal tekintsen le magasról. (Ez már A Vörös Oroszlán főszereplőjének se állt jól, de ő legalább csak az utolsó fejezetekben csinálja, és ott se végig ő áll a középpontban.) Pedig egyébként olyan szép dilemmát sikerült neki kitalálni, a mindent látó varázstükörrel, amitől még neki is krónikus, kétoldali hübrisze lesz. Teljesen rendben volna. Csak ehhez túl sok a háromnegyed kötetnyi felvezető, utána viszont túl kevés a néhány oldalnyi kidolgozás. Hát igen, a bőbeszédű stílusnak akkor van helye, ha annyi mondanivaló van hozzá, mint a Raguel hét tanítványában. 

Kísérletnek viszont a fenti dilemma sem utolsó. Mint ahogy nem érdektelen az a jelenet sem, amelyikben Gábor jungi módra alászáll a másik tudattalanjába, és visszaköveti az illető álmaiban szereplő alakokat az illető korábbi életeibe, hogy a jelenlegi élet traumáit feltárja. Sok lehetőség rejlik egy modern mágusban, ezt készséggel elismerem, ettől lett akkora könyv a következő Szepes-regény. De az a következő. Nem ez. Ez csak kísérletnek jó, gyakorlásnak, előzménynek.

Kutatóknak külön jelzem, hogy érdemes a Varázstükör szövegét az Emberek és jelmezek című önéletírással együtt olvasni, mert az előbbiben szokatlanul sok az önéletrajzi elem. Nemcsak a szerző saját életéből, hanem a barátai életéből is vett bele különböző élményeket. Nyilván át vannak alakítva úgy, hogy a regénykoncepcióba illeszkedjenek, tehát nem érdemes fetisizálni egyiket sem, csak érdekességekként lehet őket számon tartani. 

* A Vörös Oroszlán és a Raguel hét tanítványa között írta a szerző, de már abban az időszakban, amikor tudta, hogy ez akár évtizedekig nem jelenhet meg. Cselekményükben nem függenek össze, világképükben igen, ez utóbbiért szokás a három regényt trilógiaként kezelni. 

Pontszám: 10/6