Hamis vízköpő, kalapácsos harangozó, oktatási célú méhkaptár, búzavirág és kőpad a határban, apró szobrok gótikus sarkokban, a háború géniuszának eredetije – és sajt és mézestészta és marhahúsos ragu. Dijonba szívesen visszamennék. 

Miután tavaly decemberre összehoztam egy párizsi csavargást, és nem adtak el, idén utánanéztem, mire lenne szükség egy hasonló csavargáshoz valamelyik kisebb francia városban. Mások beszámolóiból is, saját tapasztalataimból kiindulva is arra jutottam, hogy a kevesebb látnivalóért cserébe jóval több kedvességet és türelmet kapnék a lakosoktól. És valóban. 

Dijonról elsőre mindenkinek a mustár ugrik be. Egy kis kézműves boltban találtam is sok helyi változatot, de szomorú szívvel jelentem, hogy képtelen vagyok őket megkülönböztetni. Aki esetleg szeretné kipróbálni: a bolt a dijoni Notre-Dame melletti kis utcában található, családi vállalkozás, a mellékelt fotó csak egyetlen polc a sokból, és ropinak sütött kenyértésztával többféle ízesítés ki is próbálható, az pedig az én hősöm, aki meg tudja mondani, mi a különbség a bazsalikomos, a tárkonyos és a Pinot Noir-os verzió között, a színükön kívül. Szerintem mindnek dijonimustár-íze van. Úgyhogy nem vettem meg egyiket se. De nem is a mustárért jöttem. Továbbá nem is csak a mustárért tették meg a környék gasztrokultúráját is az UNESCO Világörökség részévé, a történelmi óváros mellett. 

Dijon Bourgogne (magyarul Burgundia) tartomány székhelye volt sok száz évig – amíg azt össze nem vonták a szomszéd tartománnyal, és lett belőle Bourgogne-Franche-Comté, de ezt csak a pontosság kedvéért teszem hozzá –, most is a legnépesebb városa. Innen valók a burgundi borok, jellegzetes sajtfajták (mint az én kedvenc francia sajtom, a Brillat Savarin), mézes-fűszeres tészták és olyan tájjellegűből nemzeti jelentőségűvé nőtt ételek, mint a marharagu, a boeuf bourguignon.

Szükségetek is lesz rá egy-egy nagyobb gyalogtúra után. Kipróbált éttermek: L'Édito és Le Rabelais. Utóbbi kisebb, nem olyan csillogó-villogó, cserébe a helyiekből telik ki a közönség nagy része, ami nekem igen imponált, főleg, amikor a pincér úgy vitte ki az ablaknál ülő középkorú úrnak a rendelést, hogy „voilà, Monsieur Georges”. Ja, és a piacot se hagyjátok ki, legalább akkora élmény, mint az étterem. 

Azért, bevallom, volt egy pont, ahol távol a belvárostól éheztem meg nagyon (Toison d'Or nevű bevásárlóközpont), és ez alkalomból megkóstoltam a francia menzakaját is. Hát arra nem adhattak volna be pályázatot, de azért egyáltalán nem bántam meg. Most már tudom, hogy olcsó és tápláló ebédet is tudnak készíteni, viszonylag kevés fehérjével és jó sok zöldséggel, amiket a vendég válogathat össze (zöldbab kötelező), és még desszertet is választhat mellé (részemről îles flottantes, azaz karamellás madártej).

Ahogy fentebb írtam, Notre-Dame nemcsak Párizsban létezik, sőt. Nem is kevés francia városban található belőle egy-egy példány. A dijoninak az a nevezetessége, hogy látható rajta több mint ötven hamis vízköpő, két harangozó figura meg egy agyonkoptatott bagoly. A vízköpők attól hamisak, hogy eleve dísznek készültek, már a gótikus korban, sose köptek vizet, ellenben akármeddig el lehet álldogálni a templom előtt, és bámulni őket, mert mind különböző, és akadnak közöttük olyan kis groteszkek is, mint a yorki székesegyházban. Az egyik sarkán pedig egy bagolyszobor ül, senki nem tudja, miért, de mindenki megsimogatja, mert a babona szerint szerencsét hoz. Attól kopott el teljesen. Meg attól vált a város jelképévé, úgy, hogy a nevezetes turistaútvonalakat is a macskakövek közé illesztett bagolyfigurával jelzik. Ha lenézel, és a bagoly felé mutató nyilakat látod, akkor jó helyen jársz. 

A székesegyház tornyán pedig a Jacquemart és Jacqueline nevű figurapár üti kalapáccsal a harangot minden órában. Az idegenvezető magyarázta el, hogy a jacquemart, amely ma már köznév, és az ilyen kalapácsos kis mechanikus harangozó bábukat jelenti, a Jacques és a marteau szavak összetételéből ered, ahol a Jacques mint jellegzetes népi név a parasztra utal, a marteau meg (rövidített formájában is) a kalapácsra. Csak megjegyzem, hogy a magyar irodalom (valószínűleg) első tricksterét, egy franciául is tudó világcsavargót Jaquemárnak (sic!) hívják, és ennek a regénynek nagyjából az egyetlen normálisan értékelhető szereplője. 

A város legrégibb épületénél szeretnek történelmi filmet forgatni, szerintem jó pár embernek ismerős lehet. A történelmi óváros tele van hasonló gerendás házakkal, amelyekkel inkább a német területeket szokás asszociálni, pedig itt is akad belőlük. A múzeumok mind ingyenesek, csak be kell mondani a statisztika kedvéért, hogy honnan jöttél. 

Hermész és Szent Johanna természetesen egyikből sem maradhat ki. Feltétlenül be akartam mutatni a Rude házaspárt is: François Rude arcképét a felesége, Sophie Frémiet Rude festette, a férj pedig a Marseillaise című szoborcsoport főalakjaként örökítette meg az asszonyt. Nagyon furcsa arc, de több mint érdekes: eltorzultságában is tiszteletre méltó, hiszen ő a háború géniusza, aki az önkénteseket a dicsőség felé vezeti. Én nem így gondolok a háborúra (sőt), de az adott kor másképpen működött.

Továbbá ne feledjük azt a flamand iskolától tanuló mestert, aki úgy jelenítette meg Jézus születését, hogy a háttérben nagyítóval is megfigyelhető apró alakokkal népesítette be az egész tájat. Szóval mindenki telefonnal áll oda a festmény elé, és zoomol lelkesen, bámulva, hogy a tojásárus kosarában meg lehet számolni a tojásokat, a lovat patkolják, a szomszéd fogadón meg a festmény megrendelőjének címere lóg.

Dijonban rengeteg a közpark, még egy botanikus kert is van köztük, ahová szintén nincs belépődíj. Utóbbi érdekelt a legjobban: sose láttam még botanikus kertet, ahol ennyi szőlőfajta kapott volna helyet. Nyilván a borkultúra miatt. A képen látható félgömb alakú szerkezet egy fölül nyitott, oldalról átlátható üvegház, az átlátszatlan sejteken ismeretterjesztő szöveggel. Belül vadvirágok között méhkaptárok láthatók, a szöveg pedig arra figyelmeztet, hogyan kell a saját érdekünkben okosan vigyázni a méhekre. Fölül tudnak közlekedni is a rácson át, de elsősorban benn gyűjtik a nektárt, és nem bántanak senkit.

Túrázóknak: 

Igazából azért is utaztam a városba, hogy a környékbeli túraútvonalakat kipróbáljam. Az volt a kérdésem, léteznek-e Franciaországban is egyszerűen csak gyalogtúrázók számára készült ösvények, ahogy Magyarországon vagy Yorkshire-ben. Nos, bár nem kifejezetten turistáknak, de léteznek, még sárga jelzéssel is ellátták őket, csak elég nehéz megtalálni a jelzést. Általában előbb az útvonalat választottam ki, és két-háromszáz méter után voltak hajlandók a jelzést is felfesteni. Turistatérképet se lehetett kapni az információnál a városban. Asszem, piaci rést találtam.

Cserébe az utak kezdőpontja egyszerűen megközelíthető a tömegközlekedés segítségével, a helyiek pedig többnyire boldogan segítenek. („Amíg a templomtornyot látja, addig mehet.” Megjegyzem, hegytetőn állt a templom.) Ugyanitt megemlíteném a fák között a hegyoldalba mélyedő mini-Lourdes kápolnát, amelyet három szokatlanul nehezen kezelhető idős helybeli (két nő és egy férfi) nem hagyott megnézni, értsd: olyan vasvilla-tekintettel meredtek rám meg egy másik sétálóra, hogy kedvem lett volna bocsánatot kérni azért, hogy megszülettem. Azt hittem, imádkoznak, de a testtartásukból ítélve inkább a legutóbbi sorozatgyilkosságot tárgyalhatták meg. Vagy a következőt. 

Ugyanitt megtaláltam viszont Szent Bernát születési helyét, és a közvetlenül mellette levő kicsike Szent Bernát-templomot, amely tudatos vegyüléke román és gótikus stílusnak, az egyik oszlopfője pedig azt a fajta groteszket képviseli, amit mindig izgalmasnak találok. Sajnos az eredeti freskók lefotózásához túl sötét volt, így csak a templomot rendezgető idős hölgy készséges bemutatójára tudok szorítkozni. Neki is csak annyit kellett mondani, hogy „jaj, de szép templom”, és mindent megtudtam. Nagyjából minden környékbeli kis településen van hasonló. 

Jelzem, aki esetleg magányra vágyik (én nem), ne ezeket az ösvényeket keresse, mert rendesen be vannak lakva. Itt futnak, kutyát sétáltatnak, permetezik a szőlőt, ápolják a telken a szamócát. Mindenki szépen köszön a szembejövőnek. Ami pedig egészen bámulatos: a pipacs nemcsak piros, hanem rózsaszín és fehér is lehet, mellette pedig búzavirág nő. Itthon ilyet gyerekkorom óta nem láttam, és nem azért, mintha nem jártam volna azóta a határban. Sajnos az ott töltött kevés idő nagy részében esett, úgyhogy sokkal több túraútvonalat nem tudtam felfedezni, és üldögélni se maradt időm a kőpadon. Pedig az lett volna az egyik fő cél. 

Valóban nagyságrenddel türelmesebbek és kedvesebbek az emberek, mint Párizsban. Párizsban az a ritka, ha valaki veszi a fáradságot és végighallgat, vagy megpróbál másképp fogalmazni, ha nem érted. Dijon se kis hely, és rengeteg a turista, de azért annyi időt a legelfoglaltabb ember is talál, hogy ne megszabadulni akarjon a külfölditől, hanem értelmesen elmondani neki, amire szüksége van. Nyilván a falusi templomba virágokat hozó néni más kategória, tőle el is várható, hogy türelmesen kommunikáljon. De a bevásárlóközpont eladója is hasonlóképpen viszonyult hozzám. Maximum a tájszólással lehet baja annak, aki hallgatja, de azzal se sok. Itt történt velem először, hogy utcán vagy tömegközlekedésen elkapott mondatokat is értettem, nem csak összefüggő, hosszú szövegeket. 

Az egyik oka annak, hogy Dijont választottam úti célnak, az volt, hogy repülő nélkül is könnyen elérhető. Utálok repülni, vonatozni szeretek. Zürichbe éjszakai vonat megy Budapestről, Zürichből Dijonba pedig közvetlen vonat, TGV, amivel három óra alatt oda lehet érni. Nem egyszer utaztam már éjszakai vonattal, tudom ajánlani, egy szállást megspórol vele az ember, és nem kell hajnali négykor rohanni keresztül a városon, mint a repülőhöz kellene. Fekvőkocsiba vettem jegyet (az osztrák vasúton létezik női fülke, a németen érthetetlen okból nem), maximum négy fős fülke felső fekvőhelyére érdemes, aztán legfeljebb szükség esetén leköltözik az ember. Az értékeidet tedd övtáskába, arra gombold rá a mellényt, akkor azért jó eséllyel nem tudja bántani senki. Egyébként éjszakai vonatokon az utazóközönség normális szokott lenni, legalábbis eddigi tapasztalataim alapján, de azért nem árt az óvatosság. Ez meg itt egy kiváló riport az éjszakai vonatokról, videóval.

Magában a városban a tömegközlekedés tökéletes lenne, egy kivétellel: általam érthetetlen módon két alkalmazást is kitaláltak rá, de jegyet egyikkel se lehet venni, azt vedd meg a villamosmegálló végében. Fűcsomó legyek, ha értem. Viszont létezik turistáknak való egy-, két-, három- és hétnapos jegy az összes buszra és villamosra, vagyis ebből a szempontból emberbaráti. 

Általában azért nem egymagam megyek kirándulni (most inkább a nyelvgyakorlás miatt mentem egyedül, meg mert senki se tudta ugyanúgy számolni a kiveendő szabadságát, mint én), már csak azért sem, mert a szálláshelyek szinte kivétel nélkül párban utazókra vannak kitalálva. Egyágyas szobát sok helyen mutatóba se lehet találni. Na, Dijonban azt is lehet, bár reggeli nélkül. De ez már a második eset, hogy Franciaországban reggeli nélküli magánszállást találok úgy, hogy van benne hűtő, teafőző és főzőlap, külön fürdőszoba, és még mosási lehetőség is, mindezt ha nem is a legolcsóbban, de azért nem is egy ökör áráért. 

Annyit hozzáteszek, hogy az ilyen olcsó és jó szállások többnyire nem a legjobb minőségű épületekben találhatók, ami azt jelenti, hogy fázni ugyan télen se fázom, de ha a szomszéd zárja az ajtót, az pont úgy hallatszik, mintha az én ajtómat nyitná. Úgyhogy aludni leginkább füldugóval. 

Szóval Dijonba visszamegyek. Mert igaz, hogy végigjártam majd minden múzeumot (esőben nagyon mást nem is lehet), de sokkal jobban szeretném azokat a túraútvonalakat a határban, ahol minden falu lazán elvan legalább egy kis román vagy gótikus templommal, szőlőt gondoznak, és nő a búzavirág. Mint fent. 

Ugyanitt keresném útitársamat Budapesttől Zürichig, akinek voltam botor el nem kérni az elérhetőségét. Ha ezt látod, feltétlenül írj! Nyugi, nem randit akarok, hanem információt. :) Egy ugyanilyen kirándulóval osztottam meg ugyanis a fekvőfülkét, mint én vagyok, csak ő még nagyobb fába vágta a fejszéjét, és svájci körutat tervezett, kb. az én költségvetésemből, folyamatos vonatutakkal, hostelekkel és kapszulahotelekkel. Kérem szépen a listát, mi érte meg, mit kerüljek, ilyesmik. Cserébe fogadd a fentieket.