A magyar fordítás címe: Őrült nők bálja. 

Nagyon akartam szeretni, a regényt is, a filmet is. Volna is rajtuk mit, mégse jött össze. Igaz, szigorú is voltam mindkettőhöz. Az Őrült nők bálja sokat méltatott, több kiadást megért, nagy jelentőségűnek tekintett regény; abszolút egyetértek abban, hogy fontos célt tűz ki maga elé, és szövegként sem rossz. A film pedig méltó adaptáció. De azért ekkora hírnevet és ennyi dicséretet messze nem érdemel egyik se. 

Ugyanakkor feledést sem. Úgyhogy most megpróbálom egyszerre kritizálni és ajánlani. 

Miért érdemli meg, hogy olvassák? 

Mert a történelem egy viszonylag ritkán látható szeletéről mesél, olvasmányos stílusban, átélhető, mégis nagyon különböző nézőpontokból. 1885-ben járunk, Párizsban, ahol javában zajlik a Belle Époque, intenzív szellemi élet (pun intended) pezseg a városban, miközben a spiritizmusnak francia verziója születik, Victor Hugo békésen haldoklik, Jane Avril táncol, és úgy általában mintha kezdenék keresni a hangjukat a nők. Össze is fossa magát a társadalom kollektíve, és elkezdik becsukogatni a kényelmetlenné vált személyeket az elmegyógyintézetbe. Ha betegek, ha nem. Ha addig nem volt veszélyes az illető, majd odabenn úgyis az lesz. Nem mellesleg érdekes módon ezzel más nőknek viszont óhatatlanul segítenek a hangjukat keresni, mert a női ápoltak mellé muszáj lesz női ápolókat beosztaniuk, akik így munkához és némelyes függetlenséghez jutnak. 

A szerző gondosan utánajárt a háttérnek, tanulmányozta a helyszínt, elolvasta a regényben idézett műveket, azok a párbeszédek és események akkor és ott valóban megtörténhettek (volna). A címben említett bál létezett, bár – első apró hiba – nem válik egyértelművé a regényből, minek találták ki. Mert nem az őrültek iránti jóságból.* Sajnos szomorú realitása van annak is, ahogy a regénybeli tekintélyes hozzátartozók tényleg mondvacsinált okból bármikor dönthetnek úgy, hogy a „felügyeletük” alá tartozó nőket őrültnek nyilváníttatják, ebben pedig az elmegyógyintézet orvosai és ápolói készséges partnerek. Szó szerint senkinek, még a legnyitottabb szereplőknek se tűnik fel, hogy az orvosok olyan viselkedésmódokat minősítenek az őrület jeleinek, amelyeket bárki produkálhat, aki szabadon járkál utcán, templomban, piacon. Mai értelemben vett elmebeteg voltaképpen alig akad a regényben.** 

Nagyon szépen, empátiával ábrázolja a középpontban álló női közösséget, ápoltakat és ápolókat. Annak számára, aki védett közegből kerül bele, nyilvánvalóan rettentő nyomasztó közöttük élni, és az is nyilvánvaló, hogy a közösségért elvileg felelősséget vállaló személyek valójában mekkora veszélyt jelenthetnek a bennlakókra. Azt viszont, ahogy a szereplők odaállnak egymás mellé, figyelnek és vigyáznak egymásra a közös keserves sorsban, miközben a „kinti” világban családtagok bántalmazzák és árulják el egymást, nagyon jól megragadja a szöveg. Egyáltalán nem meglepő, hogy van szereplő, akinek számára az elmegyógyintézet a biztonságos közeg, ahol otthont teremt magának. Továbbá megalkot a regény legalább egy igazán érdekes, összetett jellemet, Geneviève-et, akinek állandóságait és változásait egyaránt érdemes figyelemmel kísérni.

Nem áll a regénynek rosszul a fantasztikus vonulat sem (az egyik szereplő valóban látja a halottak szellemeit), amelyet szimbólumként is jól használ a szöveg: ahogyan Eugénie megérti a szellemeket, úgy érti meg saját magát, úgy szabadulnak fel az elfojtott indulatai, és képes ő maga is az elnyomástól szabadulni. Jól kitalált ív lenne, kár, hogy... de erről lentebb, a negatívumoknál.

Nyelvtanulóknak nem mellesleg azért ajánlom, mert jó középfokú tudással már érthető a szöveg. Választékos, de nem kell sokat szótározni, és a csak az adott korban használt szavak jelentése vagy könnyen kitalálható, vagy el is magyarázza az elbeszélő. A hangoskönyv felolvasója, Audrey Sourdive szépen, tisztán, érthetően olvas, úgyhogy hallott szöveg értésének gyakorlására is alkalmas a regény. 

(A filmről: Naturalisztikusabb, mint a regény, és mivel szándékosan a thriller műfaj irányába viszi el a történetet, sokkal több részletet tartalmaz a korabeli, kínzással felérő orvosi módszerekről. Az intézetbeli közösséget hasonlóképpen támogató közegként ábrázolja, még radikálisabb módokon, mint a regény. Ugyanakkor mivel a filmben elsősorban nem az évek óta ápolónőként élő, az élete értelmét az intézményben megtaláló Geneviève szemével látjuk az eseményeket, hanem azéval, akinek közben az elidegenedését nézzük végig, sokkal nyomasztóbbá is válik az élet ebben a közösségben.)

Miért érdemel erős kritikát? 

Amikor ennyire megosztó gondolkodásmód(ok)ról ír valaki, alternatív képet adva egy ennyire ismert és népszerű, ugyanakkor ennyire összetett történelmi korról, akkor szigorúan tilos(nak kéne lennie) mindezt fekete-fehér jellemekkel ábrázolni. Itt nem szabadna lenni olyannak, hogy „aki a főszereplők barátja, az értékes ember”, „aki viszont ártalmukra van, az feltétlenül kártékony, nárcisztikus, erőszakos, áruló”.

Félreértés ne essék, tudom, hogy léteznek, és az adott korba jól bele is illenek a fenti embertípusok. Továbbá fontos hangsúlyozni, hogy akiket a saját koruk (akár még méltán is) a tudomány megújítójaként, az emberek megmentőjeként ünnepelt, azoknak nagyon is meglehetett a maga kártékony oldaluk. De egy saját magát realisztikusként pozicionáló regényben nem szerepelhetnek „jók” és „rosszak”.

Némelyik hibásan ábrázolt jellemet ráadásul olyan könnyen helyre lehetett volna tenni, ha mással nem, azzal, hogy megmutatjuk, mennyire nehéz nekik viselni annak a világnak a terhét, amit pont ők tartanak fenn. Mert az ilyen embereknek, akik ennyire merev keretek között élik az életüket, és ennyire képtelenek a kiváltságaikon túlra látni, a valóságban rohadt nehéz, csak éppen ez semmilyen bűnük alól nem menti fel őket.***

A fenti éles szembenállás már csak azért sem hasznos ötlet, mert azonnal elidegenít a regénytől minden olvasót, aki nem ért egyet kezdettől fogva a főszereplőkkel. Ha pedig egy szöveg csak azokhoz szól, akik eleve egyetértenek vele, abból szerző legyen a talpán, aki nem csinál giccset. Akkor is, ha egyébként minden részletében pontosan ábrázolja az adott korszakot. Ráadásul így azt a lehetőséget is elveti magától, hogy azoknak közvetítse a valóban hiteles információt, akiknek arra szükségük volna. Mondjuk, mivel egyáltalán nem minden információ hiteles, amit a regény fel tud mutatni, nem is biztos, hogy ez minden esetben kár.

Félreértés ne essék: azokkal a részletekkel nincs baj, amik bekerültek a regénybe. Sajátos módon azzal van baj, ami hiányzik, pedig ott kellene lennie. Nem térek magamhoz, hogy mekkora marhaságok következnek ebből a hiányból. 

Arra, ahogyan a spiritizmust mint irányzatot és a róla való gondolkodást kezeli a regény, egyszerűen nincs mentség. A szerző láthatóan foglalkozott a témával, és sikerült is neki eltalálni – a szarva közt a tőgyét. Azaz visszavetíteni az ábrázolt korra a XXI. század gondolkodását. Való igaz, hogy a regényben ábrázolt korban nagyjából bármilyen okból őrültnek tekinthettek valakit, úgyhogy ebből a szempontból akár a szellemekben való hit is képbe jöhet, mert miért pont az ne. De az, ahogyan rácsodálkoznak a szereplők, hogy „jé, halottlátás is létezik a világon, hát ilyet még sose láttunk, fujj, rács mögé vele”: ez speciel pont a XIX. század végén elképzelhetetlen volt. 

Először is egyáltalán nem Kardec könyvével kezdődött a spiritizmus. Mondjuk, ez részletkérdés, Franciaországban akár lehetett is az ő könyve első. Azt viszont ettől még mindenképpen tudniuk kellene a tájékozottabb szereplőknek, hogy az 1880-as évek közepére angol nyelvterületen már nemhogy nagyban művelték a szellemekkel való kommunikációt, hanem befolyásos pártfogói is akadtak a jelenségnek, még tudósok között is. Ennek alapján maximum hóbortként kellene kezelniük, és legfeljebb azon az alapon tekinteni betegségnek, amilyen alapon például azt is, hogy az illető gyakran hány, furán néz az emberekre az utcán, vagy megcsalta a férje. Nem ő a férjét, hanem őt a férje. (Ezek valid okok lehettek arra, hogy valakit őrültnek nyilvánítsanak, de tényleg. Annak ugyanis nem feltétlenül az illető elmeállapotához volt köze, hanem a hatalmi hierarchiában elfoglalt helyéhez.)

Eleve még a XIX. század második felében sem vált szét úgy természettudomány és paratudomány, mint ma. Sőt. Akkoriban már javában kísérleteztek például az elektromossággal – ami gyakran éppen olyan megfoghatatlannak tűnt, mint akár a szellemek, tehát simán számíthatott haladó gondolkodásúnak az, aki az utóbbiakat is kísérleti alanynak tekintette. Paradox módon annak a szereplőnek a reakciója a leghitelesebb, aki a legtávolabb áll a regényben a tudománytól: ő ugyanis ördögök által megszállottnak tekinti a halottlátót. Na, az tényleg stimmelne. De így, hogy a többiek tudományos alapon mind őrültnek tekintik az illetőt, az egész koncepció egy kalap híg excrementum.**** 

(Megjegyzendő, hogy a filmbeli szellemjelenések sokkal plasztikusabbak, thrillerszerűbbek, mint a regényben. A regényben azért nem figyelnek fel rájuk évekig, mert a halottlátó viselkedése majdnem teljesen normális. Ha viszont azt látnám valakin, amit a filmben látunk, hát én is a pszichiátriára utalnám az illetőt. Ezt kár volt megváltoztatni a regényhez képest, bármilyen látványos.)

A cselekményben tátongó számos lyukat szinte már szégyellem is kiemelni. Különösen a vége felé zsúfolódnak össze fájdalmas mennyiségben. A legdurvábbat a film kiküszöbölte (mellesleg pont úgy, ahogy én oldottam volna meg, és nemhogy a szerzőnek, a szerkesztőnek sincs mentsége arra, hogy a regényben miért nem tették helyre), de maradt a filmben is elég. 

Végszó

Azt hiszem, az, hogy ekkora teret szenteltem a könyvnek, nagyon jól mutatja, hogy mennyire akartam szeretni, mennyire fontosnak tartom, és mekkorát csalódtam az elvárásaimban. Ugyanakkor az is látszik, hogy képes voltam a filmváltozatot is végignézni. Azt is elárulom, hogy (egyelőre szigorúan gyakorlási célból) egyes részeit akár újra is hallgatnám. Szóval nem mondanám rossz szövegnek. „Csak” olyannak, ami messze nem hozza ki magából a legjobb lehetőségeit. Én nem adtam volna neki díjakat. Viszont nagyon szigorú szerkesztője lettem volna. 

Ha ettől helyrerakta volna a szerző a hibákat, akkor, egye fene, megengedtem volna, hogy valami kisebb díjat azért megkapjon.

Utóirat: Köszönöm szépen Brigitte Schiosernek és laura_t molynak, hogy olvashattam. Az előbbi adta ajándékba, az utóbbi meg lefotózta nekem a saját példányából az enyémből sajnos nyomdailag hiányzó oldalakat. 

* Egyébként a hangoskönyv végén található interjú tartalmazza erre a kérdésre a választ, csak azt nem tudom, lefordították-e. A regénybe sem ártana a szövegátirata, utószónak. 

** Azt most hagyjuk, hogy hány olyan ember járkál manapság utcán, templomban, piacon, akit tényleg gyógykezeltetni kéne. 

*** Egy jó pont a regénynek, és egyúttal egy levonás a filmtől: Azt tényleg piszok jól eltalálja a regény, hogy hogyan ábrázolja azt a férfitípust, akit úgy kell beletörni a kiváltságos helyzetébe. Kár, hogy az illető sok szöveget nem kap, cserébe azt legalább többnyire hitelesen csinálja. A filmben a szenvedéseinek oka meglehetősen olcsó fogással egy tiltott szerelmi kapcsolat. A regény ebben kivételesen ügyesebb, mert általánosíthatóbb, ezért meglepőbb okot ad a szenvedésére. Ezzel pedig egyúttal odarak egy aknát az ábrázolt társadalmi rend alá. Mert amibe az embert bele kell törni, az talán mégse akkora kiváltság. 

**** A spiritizmus történetéről és a vele kapcsolatos számtalan csalásról nagyon tudom ajánlani ezt a magyar nyelvű podcastsorozatot, bár nem időrendben halad, hanem ötletszerűen (ami nekem amúgy bejön), de az egyes jelenségeket, meghatározó személyiségeket nagyon alaposan körüljárja. 

Pontszám: 10/6