Számtalan témával és műfajjal találkozhatott már az, aki a blogomat olvassa. Tudjátok, hogy egyformán szívesen látok történelmi regényt, tudományos ismeretterjesztést, spekulatív irodalmat, hagyományos történeteket, több száz vagy akár több ezer éves klasszikusokat mindenféle fajtából, kortárs magas irodalmat, ponyvát, verset, drámát, szent könyvet. Évek óta építgetem, az egyes bejegyzéseket egymással gondosan összekötögetve, mint gyerekkoromban a Babylon játék szerkezeteit. (Ezen a blogon mesélnek róla, jó móka, tudtommal a mai napig kapható.) 

Nem vagyok biztos benne, hogy aki a blogomat olvassa, az ezek alapján arra a következtetésre jutna, hogy figyelemmel követem a közélet eseményeit.

Persze az is lehet, hogy már régen rájöttetek. Végül is nem egyszer kaptam már meg azt a véleményt a blogbejegyzéseimről, hogy életre tudom kelteni az irodalmi műveket. Meg tudom oldani, hogy intenzíven részt vegyenek az olvasóik életében. Bár már nem dolgozom pedagógusként, és mostanában az írás is nehezen megy, azért ma is pontosan tudom, hogy ha a szöveget hagyjuk bezárulni, abból legfeljebb nosztalgiának való alapanyag lehet, rosszabb esetben holttetem. Önismeretet, vitakultúrát meg más hasonló hasznosságokat akkor lehet tanulni belőle, ha kinyitjuk. Márpedig én pontosan ezt csinálom: kinyitom a szövegeket. Még szép, hogy én is élni akarom, amit olvasok. Szoktam is. 

Üres, sötét szoba

Kevés dologra van akkora szükség ma a világban, mint önismeretre meg vitakultúrára. Különösen pedig a magyar közéletnek kevés nagyobb baja van, mint az, hogy az emberek egyrészt párhuzamos univerzumokban léteznek, másrészt ezeknek az univerzumoknak még a nyelve is egészen eltér egymástól. Pedig ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a mondatszerkezeteket használják, mégis gyakran képtelenek akár meg is szólítani, pláne megérteni a másikat. Hányszor hallottam olyan beszédeket, amelyekről két mondat után kiderült, hogy már megint csak azokhoz szól, akiket már nem kell meggyőzni.

Persze annak is meg tud lenni a maga haszna, ha valaki a saját univerzumán belül beszél; például bárki bármikor rászorulhat segítségre abban, hogy a saját nyugtalanságait, szorongásait minél hatékonyabban képes legyen megfogalmazni, újfajta megfogalmazásokat pedig mások intenzív meghallgatásából lehet tanulni. Ugyanakkor ha kizárólag olyan beszédek hangzanak el, amelyek csak azokhoz szólnak, akik kezdettől fogva egyetértettek a beszélővel, az – bármilyen jelentős dolgokról szóljon is az adott szöveg – csak éppen olyan, mintha üres és sötét szobában szónokolna az ember. 

Akkor nyissuk ki az ajtót

Ésik Sándor könyvét azért ajánlom, mert azt állítom, hogy nem a fenti retorikát használja. Nem azért, mert tudatosan törekszik arra, hogy egyetlen párt vagy ma élő politikus nevét se írja le (kivéve a bevezetést, ahol bejelenti, hogy a továbbiakban nem fogja leírni). Ezt is jólesik látni, de önmagában semmire nem volna elég, és ezt ő is tudja. Meg nem is azért, mintha tagadná vagy elhallgatná bármelyik időszak bűneit, mulasztásait, ostobaságait. Hanem azért, mert ez a könyv tényleg törekszik arra, hogy párbeszédben létezzen. 

Először is nem egyik vagy másik irányzat helyességéről próbál meggyőzni, hanem elmagyarázza, milyen intézményekre, cselekvési módra, kisemberi hozzáállásra van szükség ahhoz, hogy bármely állam működni tudjon (és milyen körülmények akadályozhatják a működését), függetlenül attól, hogy kik kormányozzák. Nagyon tetszik, ahogyan már a címlapon bevallja, hogy álmokról szól. Ennek a szónak ugyanis többféle értelem is adható. Egyfelől nyilván nem létező, de sokak által vágyott állapotokat mutatnak be az egyes fejezetek. Másfelől – amire ritkán szokás gondolni – az álmodás nagyon is az embert körülvevő valóság lenyomata és feldolgozása, vagyis létező és szükséges jelenség, csak (legalábbis nappali életünkben) nem feltűnő, nem látványos.

Mazochisták kíméljenek

A könyv fejezetei szintén nem arról szólnak, ami látványos lenne (vagyis nem aktuálpolitikáról vagy konkrét személyekről), hanem arra törekednek, hogy ha létezik bármiféle struktúrája a valóságnak, akkor azt ragadják meg.* Például a kormányzás és a hatalomgyakorlás különbségét, az államigazgatás felépítését és működését, vagy hogy milyen fajtái lehetnek a külpolitika gyakorlásának. 

Nem mellesleg ennek szolgálatában áll a jól sikerült cím és borító is, amennyiben helyből olyan időszakba pozicionálja „vissza” a szöveget, amikor a jelenlegi aktuálpolitika irányítói még petesejt állapotban sem léteztek, a szöveg íróját pedig a történelemkönyvek klasszikus tanácsadóival azonosítja. Nincs itt semmi konkrétum, kérem, olyan általánosságokban beszélünk, mint amilyen általános, mondjuk, a latin nyelv használata volt az intelmek korában.

Ráadásul azzal, hogy a címlapra kiírja az álmok szót is, Ésik azoknak is gyorsan kifogja a szelet a vitorlájából, akik akármilyen valószerű narratívába képesek csak azért belekötni, mert az olyan jelenségeket merészel kívánatosnak beállítani, amiket ők még nem láttak. Vagyis ha arról mer beszélni valaki, hogy hogyan kellene működnie a világnak, azt végig se olvassák, hanem (komolyan mondom, látható mazochista élvezettel) azonnal közbevágnak, hogy az úgy soha nem fog működni, nem érdemes hozzá se fogni. Összefoglalva: azokéból, akiket agyonnyom a tanult tehetetlenség. Itt viszont rögtön az előszó, az első mondatok, sőt, a borító felmutatja a tehetetlenek szokásos ellenérvét, tehát nekik már nincs mit felmutatniuk. Nem mintha ettől mindjárt olvasni kezdenének, de legalább engem nem esz meg tőlük az unalom. 

Merjünk unalmasak lenni!

Másodszor, ez a könyv, mint minden normális közéletről szóló párbeszéd, mer – ha már ezt a szót használtam fentebb – unalmas lenni. Éppen azért, mert függetleníti magát attól, milyen oldali a kormány, amelyről beszél, nagyon sok indulatot eleve kikapcsol. Cserébe oldalakon keresztül, terjengősen, ám jól strukturáltan, hétköznapi vagy népszerű történelmi példákat hozva fejteget közismert, egyenként apró, összességükben az életet megkönnyítő vagy tönkretevő jelenségeket. Olyanokat, amikről mindenkinek van véleménye, és konszenzus van vagy legalább létesíthető arról, hogy mikor működnek rendesen; mint például a tömegközlekedés vagy a közhivatalok.

Nem biztos, hogy mindenki egyetért a szerzővel abban, hogy hogyan kell őket rendbe tenni (többek között én sem mindig), de nem is azért írták a könyvet, hogy maradéktalan egyetértést váltson ki.** Hanem hogy vitát, amelyben – ha már álmodunk – a felek nem megsemmisíteni akarják egymást, hanem közösen valamilyen megoldásra jutni. Amikor pedig ezt a könyvet olvassa az ember, akkor elég gyakran az az érzése, hogy a megoldás... nos, legalább elképzelhető. Már csak azért is, mert még véletlenül sem látványos és gyors cselekvésre van szükség hozzá, hanem jó sok lassú, elmélyült, idegőrlő munkára. 

No meg bátorságra. Mert a maga lassú, elmélyült, idegőrlő módján ez nagyon bátor könyv. 

A boldogító fölösleges

Amit még meg kell említenem: Azért is tartoztam ezzel az értékeléssel, mert a választás előtti egészen másfajta idegölést (ld. még bolondokháza címszó alatt) nagyrészt azáltal éltem túl, hogy minden héten meghallgattam a szerző aktuális podcastjét, akár érdekelt a téma, akár nem, akár egyetértettem a beszélőkkel, akár nem, akár tetszett éppen a humoruk, akár nagyon nem. Pusztán az a tény, hogy volt podcast, amiben minden apró részletre kiterjedő, racionális magyarázatokat adtak a világ jelenségeire, megadta azt a boldogító tudatot, hogy a világ jelenségeinek talán tényleg, de tényleg van valami értelmük. 

Ahogy egy másik értékelő, úgy én is azt kívánom, hogy ez a könyv (meg a podcastsorozat is) váljon minél hamarabb fölöslegessé és puszta kordokumentummá.

* Érdekesség, hogy az előszóban egy helyütt ugyanabban a jelentésben használja az álom szót, amiben a spekulatív műfajok szokták. Azoknak a szakirodalmában (például ebben) szokott az ember azzal az okfejtéssel találkozni, hogy ahhoz, hogy valami megvalósulhasson, először el kell tudni képzelni, így válhat egy fantasy vagy egy sci-fi adott esetben nem a valóságtól eltávolító, hanem annak soha el nem gondolt, de létező lehetőségeit megragadó és kifejező alkotássá. 

** Sőt, kimondottan megjelenik az igény az előszóban, hogy az olvasó írjon hozzá még ugyanennyi fejezetet, az élet olyan területeiről, amelyek kimaradtak a könyvből. Egyáltalán nem merít ki mindent a tizenöt fejezet, sőt. 

Pontszám: 10/10