A magyar fordítás címe: Angyalszív. Igen, ennek alapján készült a film, de sok mindent megváltoztattak benne.

Az a legfurcsább a szövegben, hogy annyira SZÉP. Könyvklubra olvastam, vonatra való szórakozásnak vittem magammal, és egyébként az első háromnegyede pont elég izgalmasnak is bizonyult ahhoz, hogy bármilyen igény esetén lekösse az embert – de az igazán váratlan, ám folyamatos elragadtatásban tartó tapasztalatom a szövegről még a másodosztályú fülkében is az volt, hogy ritkán látni ennyire szépet, főleg az adott műfajban. 

Az angol nyelvtől, mivel elsősorban a nemzetközi kommunikáció nyelveként használják, viszonylag ritkán várják el, hogy esztétikai élményt nyújtson. Szinte mindig eszköz, nem cél. Arra való, hogy nagyjából középfokig megtanulja az ember, aztán boldoguljon vele. (Ezzel nincs is semmi gond!) Ha véletlenül mégis esztétikusnak bizonyul, akkor azt általában a választékossága adja, a germán nyelvektől örökölt és a latin nyelvektől átvett szókincs váltogatása, az irodalmi nyelvben használt mondatszerkezetek csiszoltsága, az elegancia, a hűvös irónia.  

És akkor jön egy William Hjortsberg a félig svéd, félig svájci, egészen New York-i származásával, hozza a piaci kofa, a sarki rendőr, a kikötői csomaghordó, a bárzongorista meg a zsebtolvaj egyszavas nyögésekből álló szókészletét, és csinál belőle valami olyan gyönyörűt, hogy féloldalanként meg kell álni az embernek összeszedni a porból az állkapcsát. Ez tényleg művészet. Ha kell, keserű, ha kell, vicces, ha kell, komor, ha kell, érzelmes. Végtelenül kevés elemből építkezve is végtelenül hajlékony és változatos. Igazából nem is kéne szólnia semmiről. Tudok is példát hasonló regényre. 

De Hjortsberg regénye azért mégiscsak szól valamiről, ha nem is mindig van benne köszönet. Ahogy írtam, a regény első háromnegyede minden értelemben véve nagyon izgalmas. A nyomozás hálás téma, még akkor is, ha a noir / kemény krimi nem a kedvenc műfajom, az pedig külön nagy ötlet, hogy még csak azt se lehet tudni, él-e vagy meghalt az alany, akit keresnek. A fordulatok többnyire jól ki vannak találva (bár kétszer is előfordult, hogy hamarabb jöttem rá egy összefüggésre, mint a detektív, és az ilyet nem szeretem), a nyomok ügyesen elhelyezve, a szereplők szépen felskiccelve. Megjegyzendő, hogy a regény többnyire szépen öregedett, kevés sztereotípiát alkalmaz, szinte mindenkiből sikerült egyéniséget csinálni. Az okkultizmus/ezoterizmus bevonása szintén kiválóan működik. Nem is értem, hogy nem jutott hamarabb valakinek az eszébe, hogy a kemény krimik bűnbe merült, minden ízében gonosz, sötét és sáros nagyvárosát szó szerint is lehet a pokollal azonosítani. Mert az egész város az, a felhőkarcolók legfelső emeletéig.* Az, hogy lezajlik a történetben egy embertelenül szörnyű szertartás, piskóta ahhoz képest, ahogyan tömegközlekedő emberek fáradtan és közömbösen néznek keresztül bármely gyilkosságon. Ijesztőbbek, mint akármelyik gazember. Azért, mert olyan ismerős, amit csinálnak. Minden sarkon szembejöhetnek. 

Úgyhogy igen, ehhez a háttérhez kiválóan passzol a természetfölötti jelenléte. Túlságosan is kiválóan. A vége felé már annyira minden a sátáni jelenlétre mutat, és ezzel párhuzamosan olyan kellemetlenül beleesik a kemény krimik gyakori hibájába, azaz abba, hogy ötven oldalnyi szöveg teljes megfejtését fél oldalba zsúfolná bele – hogy attól nem pörgősre, hanem homályos-zavarosra sikeredik. Ráadásul a szerelmi szál bevonása, bár van értelme a végkifejlet szempontjából, mégiscsak fölösleges, és nem is túl hiteles.** A nagy leszámolás meg még értelmetlen is. Ha ördögi szereplőket akarok, Bulgakovot veszem elő. 

Szóval háromnegyed részben nagyszerű élmény, negyedrészben „ezmiafene”, és stílusában mindvégig csodálatosan szép. (Sajnos ezt a fordítás nem adja vissza.) Összességében nagyon megérte elolvasni. 

* SPOILER: Az egy dolog, hogy a sátánista szertartást a metróaluljáróban tartják. Az alvilágban, stílszerűen. Az meg egy másik, hogy az egész produkció az összes gonoszságával együtt annyira lapos és ostoba. Ettől nem kevésbé kegyetlen; képes pótolhatatlan veszteséget okozni. De a résztvevői csak azt hiszik magukról, hogy ők valami nagystílű dolgot cselekszenek. Voltaképpen végtelenül unalmasak. 

** Hogy a férfi beleesik a nőbe, azt értem. Hogy a nő mit eszik a férfin, arról dunsztom sincs. Az a gyanúm, hogy a kemény krimik kötelező jelleggel kiégett, ám hősies nyomozófiguráját a korszak férfi írói és olvasói automatikusan vonzónak tekintették, a nőket meg vagy megkérdezték róla, vagy nem. 

Pontszám: 10/8