Irgalmatlan nehéz erről a kötetről írni. Amilyen kicsi és vékony, akkora súlya van. Miután megvettem, hónapokig hozzá se mertem nyúlni, hagytam érni a polcon. A fokozatosság elvének megfelelően aztán először a nagyobbik komód tetején tároltam, mielőtt kézbe mertem volna venni.

Megvallom őszintén, ha nem ismerném (legalábbis kritikáiról, mert beszélni soha nem beszéltünk) a szerzőt, valószínűleg nem vettem volna meg. Nem érdektelenségből, hanem mert valamiért soha nem vonzott a vallomásköltészet. Csúnya szóval élve, kicsit mindig „gyanús” nekem. Bármely személyiséget bonyolultabbnak tudok annál, mint hogy kétdimenziós sorokban beszélni lehetne róla, a nyelvet pedig sokkal megbízhatatlanabbnak, mint hogy képes legyen megragadni akár csak egyetlen pillanatot is úgy, hogy minden értelmezéstől függetlenül, szó szerint „egy”-értelmű legyen. Jobban szeretem azt a fajta irodalmat, amelyik látványosan meg se próbál „vallani”. Ha úgy tetszik, ez a hiányosságom.

Bak Róbert versei nem ezt az utat választják. Eleve olyan tapasztalattal kell megküzdeniük, ami, bár egyáltalán nem ritka, de definíció szerint kifejezhetetlen. Az embernek a halálról, főleg a saját közelgő haláláról érdemben mondani semmit nem lehet, maximum körbebeszélni a megfogalmazhatatlant. Itt is ez történik. Amikor az ember azt akarja, hogy ne legyen csönd, akkor fecseg, amikor pedig arról van szó, hogy a halállal összehasonlítva gyakorlatilag bármi szívderítőbb élmény, amiről fecsegni lehet, akkor a fecsegésnek is jelentősége és esztétikája lesz. Ettől válik egyenrangúvá az ősidők óta lírai témának számító hulló falevél, a szétrohadó Dacia, sőt, Isten. Az ember hol azonosul a képpel, amit lát, hol távolról nézi, hol keresi, és nem találja.

Aztán érdekes-váratlan módon egy ciklus erejéig még társadalmi üzenetté is tágul a fecsegés:* ha minden téma ugyanannyi joggal van jelen a beszédben, akkor magától értetődő módon érkezhet el emberek, embercsoportok egyenrangúságának gondolatához is a versek beszélője. Az átvezetést Radnóti Miklós utolsó verseinek felidézése adja meg. A halott költő sorsával való párhuzamot pedig nyilván az, hogy az ő költészete a leglátványosabb és valóban egyedülálló példa arra, hogy az ember esztétikumot csináljon a saját halálba vezető útjából. Hogy elvégezze a vallomás (majdnem) mindennél nehezebb feladatát. 

Amiben ezek a versek szándékoltan (is) különböznek a Radnóti-életmű végétől, az nyilván a formájuk. Tudnak ők is szabályosságot produkálni, rímekkel, szótagszámmal, sőt a betűk elrendezésével játszani, de nem ez az elsődleges cél. Nem játékosság és nem szigorúság van bennük, hanem töredezettség, mégsem keltenek olyan benyomást, mintha prózát tördeltek volna verssorokba. Ez talán a szabadvers legnehezebben megugorható akadálya; Bak Róbert megugorja.

Egyfelől botrány, hogy a tárgyak túlélhetik az őket létrehozó embert, másfelől csak ők tudják biztosítani, hogy az ember valami kézzelfogható formában is tovább éljen. Ez a továbbélés aztán az adott kötet esetében lehet egyfajta reményforrás éppen úgy, mint szánalmas pótlék.

Az olvasó számára pedig a túlélők bűntudatának eredője, minden egyes olvasás alkalmával.

(Biró Norbert illusztrációi külön megérdemlik az értékelést, ha csak említés szintjén is, mivel a képzőművészethez kevésbé értek, mint az irodalomhoz. De azt látom, hogy az a töredezettség, amit mutatnak, kiegészíti a versformát, az írásképet.)

* Most már, remélem, egyértelmű, hogy távolról sem lekezelő értelemben használom a szót; a fecsegés minden további nélkül lehet értékközvetítő, itt is az.

Pontszám: 10/10