Gustav Meyrink életműve (is) jóval több figyelmet érdemelne, mint amennyit kap. Ugyanakkor sajnos nem csoda, hogy bekerült az elfeledett klasszikusok közé. A mai olvasónak ritkán van kódja ahhoz, amit ő csinált – és ha van is, gyakran inkább szent szövegként tekint rá, amit nem tud, nem akar eltávolítani magától. Rengeteg (bár korántsem elegendő) misztikus szöveg ismeretében úgy gondolom, nekem van kódom hozzá, és mindenekelőtt értelmezőként tekintek rá. Vonzanak azok a történetek, amelyek a misztikus beavatást kalandcselekményben jelenítik meg. Olyan összeszikrázások vagy olyan termékeny ellentmondások tudnak keletkezni a kettő (mármint a beavatás meg a kaland) között, hogy évtizedek, évszázadok múlva is inspirálnak.
Meyrinktől először a Gólemet olvastam, amely megalapozta az életmű iránti megbecsülésemet. Aztán A zöld arcot (azt azóta se überelte semmi, sajnos még a saját magyar fordítása se), majd a csalódást okozó Nyugati Ablak Angyalát. A fehér dominikánust már hallottam legjobb műveként emlegetni, ezzel nem értek egyet, de tárgyilagosan nézve is, személyes okból is* nagyon becsülöm.
Mint minden Meyrink-regényben, ebben is a korábbi életekre való visszaemlékezés segíti a főhős beavattatását: vissza is kell tudni nézni annak, aki előre akar menni. A regény specialitása, hogy az összes korábbi élet a főhős családjában található. Volt első, és ő lesz az utolsó. Ami ebben az esetben nem terméketlenséget jelent, ellenkezőleg: azt, hogy amit a család alapítója elkezdett, azt ő fogja befejezni. Számomra azt a legérdekesebb végigkövetni, milyen módszerekkel teszi (természetesen a regényvilágon belül) hihetővé az író azt, hogy hogyan öröklődik a lélek és az emlékezet nemzedékeken keresztül, akár úgy, hogy adott esetben az örökhagyó még él. Elég vicces helyzet, de Meyrink megoldja, hogy komolyan lehessen venni. Az pedig, ahogy az örökbefogadás, illetve az elveszett-megkerült családi kapcsolatok gondolatával játszik, még akkor is nagyon szép, ha a regénybeli nők helyzete a XXI. századdal... hm... nem mindig kompatibilis. (Amúgy sokszor viszont meglepően az.)
Egyébként a regény legemlékezetesebb elemei talán a különféle furcsa terek, főleg a család egyre feljebb épülő, folyton öregedő és újuló háza. A tükörkép-szobák, tükörkép-testekkel. Vagy az általam igen kedvelt meyrinki groteszk, amely a szent bolond egyszerre nevetséges és magasztos ősi figuráját is fel tudja idézni. De nehezen felejthető az is, ahogyan a kísértetiességet használja, amely (pl. Hoffmann-nal ellentétben) itt nemcsak hátborzongatással társul, hanem a megújulás és megbékélés lehetőségével is. Az alkímiai átváltozás pedig szintén kötelező elem Meyrinknél, és annak is érdekes példáját adja A fehér dominikánus.
Nem ajánlom mindenkinek, mert elég elborult, de sajnos háttérismeretek nélkül időnként az értelmetlenségig kusza regény. Én sem vagyok biztos benne, hogy eleget tudok a megértéséhez. Arról nem beszélve, hogy rég ideje volna újrafordítani, még ha nem is tartozik a divatos írók közé. A kilencvenes években újra kiadott fordításnak megvan a maga ódon bája, de sajnos a hibái is, és az ódonsága nem kéne, hogy avíttsággal is párosuljon.
Aki azonban már ismeri és kedveli Meyrink életművét, annak feltétlenül, többszöri olvasásra is. Elég rövid hozzá. Mellesleg tömegközlekedés-kompatibilis.
* Köszönöm szépen a Szepes Mária Alapítványnak, hogy bejuthattam Szepes Mária egykori lakásába, ahol a hagyaték részeként a könyvtára is megmaradt. (Mármint ami a halálakor még megvolt belőle, mert nagy részét ő maga ajándékozta el.) Így válhatott lehetővé például az is, hogy felfedeztem egy könyvszekrényben A fehér dominikánus húszas évekbeli kiadását, és igen nagy megelégedéssel konstatálhattam, hogy igazam volt, olvasott Meyrinket! Mondjuk, nehezen tudta volna megkerülni pont ő pont ezt az életművet, de azért nem baj, hogy bizonyítékom is van.
Pontszám: 10/8
Kiadási adatok: Hermit, Onga, 2021. 128 oldal, Moly Tamás fordítása
