Újraolvasás vége. 

Hogy némi képzavarral éljek, kamaszkoromhoz képest nem öregedett jól. Érdekes, és nem először érzek így: mintha most fiatalabb lennék, mint tizennégy évesen. Most állok értetlenül az előtt, ami annak idején elementáris erővel hatott rám, holott fordítva kellene lennie. 

Ez a regény továbbra is okos, szellemes, többféle értelemben is izgalmas, nagy műveltséggel és nem kevés humorral megírva. Egyszerre működik kalandregényként, krimiként, beavatástörténet-paródiaként és kultúrtörténeti ismeretterjesztő szövegként. Utóbbi minőségében egyszerre mutatja be az alkímia történetét és a melankolikus vérmérséklet működését, félig komolyan, félig keserű mosollyal. Közben pedig...

...nos, közben egyáltalán nem szórakoztató. Pedig életem első felében az volt. Általában az a helyzet, hogy minél többet tudok a világról, annál jobban értem egy-egy szöveg humorát, és annál jobbakat kacagok rajta.* Ezzel a regénnyel meg az, hogy tizen- és huszonévesen majd lefordultam a székről olvasás közben, ma viszont – legfeljebb mosolygok, azt is ritkán. Félreértés ne essék: nem azért, mintha kínosnak vagy idegennek érezném a szöveg humorát, sőt. 90%-ban ugyanolyan hatásosnak, ügyesen megalkotottnak látom ma is. Nem egy ponton még jobban is értékelem, mint azelőtt. 

Nem A Pendragon legenda, hanem A pergamen titka volt az első alkímiával/okkultizmussal kapcsolatos olvasmányom, de nem sok idő választja el egymástól a kettőt, és a hatásuk nagyjából egyezett. Megismertem a fenti műveltségterületek számos alapfogalmát és a kultúrtörténet olyan érdekes figuráit, mint Cagliostro vagy Saint Germain grófja. Megtudtam, hogy a tudománytörténet állati izgalmas dolog, ügyes, ravasz és rémisztő figurákkal tele, továbbá hogy a régi idők tudósai akkor is megérdemlik a tiszteletet, ha állításaik már nem állják meg a helyüket. Ami a legfontosabb – és innentől csak A Pendragon legendáról beszélek – hogy lehet valamit egyszerre komolyan venni, és mókázni vele. Egy életre meghatározta az érdeklődésemet, erről például itt is írtam. Külön örülök annak, hogy egyúttal a kétely iránti igényemet is meghatározta. Hogy a mai napig képes vagyok egyfelől erős rokonszenvvel, másfelől két lépés távolságról szemlélni az ábrázolt gondolkodásmódokat. 

Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor néhány hónappal ezelőtt megtudtam, hogy a regény 1944-es kiadása (amely egyébként érdekes módon más címen futott) Szepes Mária könyvtárában is megvolt. Konkrétan tartottam a kezemben a példányát. 

Valószínűleg A Pendragon legenda volt az első olyan olvasmányom, amelyiknek a főszereplője definíció szerinti antihős. Nem is igazán főszereplő, csak próbál jelen lenni, ám leginkább csetlik-botlik-sodródik, és ennek nemcsak tudatában van, hanem még az identitása részének is tekinti. Így aztán még a nagyon rosszul öregedő megjegyzéseit is könnyebb kezelni. Bár viszonylag könnyű vele azonosulni (mint a nézőpontszereplőkkel általában), még saját magához is folyamatos iróniával viszonyul, így aztán elidegenedni tőle sem nehéz. Egy olvasónak sem árt ezt a stratégiát korán megtanulni becsülni. Egyébként meg, bár a szakirodalom szerint Bátky János a szerző alteregója, és lehet is, hogy hasonlít rá, de azért nem volt és nem lesz a földön élő ember, aki ily mértékig a melankólia megtestesítője volna:** egyszerre gyanakvó és naiv, humora sötét és időnként (általában okkal) rosszindulatú, elvont dolgokban éleslátás jellemzi, gyakorlati dolgokban viszont ijesztő ügyetlenség, emberi kapcsolataiban pedig (különösen, ami a szerelmet illeti) a tartós ragaszkodás és a saját értékébe vetett hit szomorú hiánya. Nem csoda, hogy annyi nőellenes kijelentést tesz. Főleg azt tekintve, hogy még a regény legtörékenyebb női szereplője is bármikor megeszi reggelire, nemhogy a legerősebb.*** 

Emlékezetes szereplőkkel tele a szöveg, női és férfi részről egyaránt, ami a korszak irodalmában, ebben a mértékben legalábbis, ritkaság. Bár a legtöbbjüket csak néhány vonása határozza meg (a zárkózott, előkelő, eszes, fanyar humorú brit arisztokrata, a rámenős, fürge, dicsekvő, kicsit bolond ír bűnöző, a nagyszájú, nagyevő, minden férfit elcsábító, anyáskodó német történész – igen, ő nőnemű), azért a legtöbbjük mégis olyan elevennek hat, mint egy személyes ismerős. Egy kivétel van, a femme fatale, róla messzire lerí, hogy micsoda sablon, talán ezt ellensúlyozandó beszél róla Bátky rendszerint úgy, mint egy gépről vagy egy szoborról. Felnőttként olvasva elég unalmas figura. Szerencsére bőven vannak, akik helyette is tudnak érdekesek lenni. Egy rég letűnt világ képviselői, a két világháború közötti időszak felső középosztályának és arisztokráciájának tagjai, Rejtő hőseinek közeli rokonai, kutatók, csavargók, átváltozók, világpolgárok. A háttérben meg a harmincas évek erősen sötétülő világa. Valószínűleg ezért is hat olyan erővel Lene Kretzsch, a bizonyos német történész, akiről ordít, hogy „tiszta fajú árja”, a születő hitleri Németország képviselője – és nagyon is aktív, izmos, sőt erőszakos jóságával nem is állhatna távolabb a nácizmustól. A regény 1934-ben jelent meg. ****

Azt nem tudom, hogy a krimi-szál mennyire izgalmas egy felnőttnek. Kamaszként teljesen bele tudtam élni magam, most inkább szórakoztatónak találtam, mint körömlerágósnak, de hát már legalább ötször olvastam korábban. Az biztos, hogy klasszikus kalandregénysablonokkal dolgozik, és aki ezt a régimódi stílust szereti, csalódni nem fog. Az is biztos, hogy a kultúrtörténeti elemek nagyon szépen összesimulnak a kalandcselekménnyel, ahogy azt kell. Aki életében nem olvasott még mélyebben alkímiáról, az sem marad le semmiről, mindig akad benne valaki, aki mindent megmagyaráz. Arra tessék számítani, hogy vannak pontok, ahol átmegy kísértetiesbe, hátborzongatóba, sőt akár horrorba is, függetlenül attól, hogy pont onnantól nem lehet tudni, mi igaz és mi nem. A halál biztosan az. 

A humor, nos, ez érzékeny pont. Szándékosan hagytam a végére. Jól látszik, hogy min alapul: a szent, a tudományos és a hétköznapi összeütközésein. Egyszerre tud nevetni és tiszteletben tartani, talán éppen azért, mert gyakran szereti is azt, amin nevet. Ráadásul, ahogy az melankolikushoz illik, van benne bőven önirónia, sőt öngúny. Ami azt illeti, Bátky mintha a regény elejétől a végéig azon igyekezne, hogy megsemmisítse saját magát. 

Hm. Talán mégsem vagyok fiatalabb, mint tizennégy éves koromban? Talán azért nem szórakoztat többé, mert most jobban értem ennek a humornak a szomorúságát? 

Mindenesetre ha más is így viszonyul a regény humorához, attól még talál benne bőven elismerésre méltót. Annyi minden belefér ebbe a kis történetbe, hogy nehezen lehet csalódni benne. 

Utóirat: A filmes borítójú kiadást olvastam, de megjegyzendő, hogy lehetett abban a filmben akárki, én soha nem bírtam tíz percnél többet megnézni belőle, olyan borzasztóan elrontották. 

* Nyilván vannak kivételek. Ha például a humort arra használják, hogy kiszolgáltatott helyzetben levőkbe rúgjanak bele, akkor annál kevésbé szórakoztató, minél jobban érti az ember. De itt nem erről van szó. 

** Ami szintén borzasztó érdekes jelenség, könyvtárnyi szakirodalommal, az egyik szövegről itt írtam.

*** SPOILER: Valószínűleg azért is jön rá mindenki olyan végzetesen későn a grófkisasszony hálátlan szerepére, mert tudatosan és tudattalanul is annyira lenézik. Pedig ez legfeljebb gyerekként nem volt egyértelmű, de így felnőttként már kiszúrja az ember szemét, hogy mit csinál Cynthia. Mondjuk, elég hiteltelen is, hogy ő maga, aki amúgy néprajzkutató, nem fogja fel. Holott gyakorlati dolgokban egyáltalán nem olyan ügyetlen ő, amilyennek Bátky szeretné látni. Ez bizony a megírás hibája, nem is kicsi, nincs rajta mit szépíteni. 

**** SPOILER: Az egy másik kérdés, hogy az ő cselekedetei sem mind öregedtek szépen. Valószínűleg ez volt az első olyan olvasmányom, amelyben szó esik nő által férfin elkövetett nemi erőszakról, amely – harmincas évek! – nyilván nincs a helyén kezelve. Sőt. Az igaz viszont, hogy egy apró cselekményelem rámutat, hogy legalább a narrátor legalább sejti az esemény jelentőségét a férfi részéről. Megjegyzendő, hogy van olyan magyar dokumentumregény, amely ugyanerről az időszakról szól, csak cseppet más kultúrkörben, és ugyanúgy felbukkan benne a jelenség, és nagyon is a helyén kezelik, még néven is nevezik. Az is megjegyzendő, hogy A Pendragon legendában szembesültem életemben először olyan mondattal (hallani sem hallottam korábban), amely magától értetődőként kezeli az azonos nemű személyek közötti szerelem lehetőségét. Poénnak szánja, aki mondja, de ez nem változtat a megfogalmazás módján. 

Pontszám: 10/9