No nézd csak, pedagógiai küldetés! Ilyet se sok fantasyben lehet látni. 

Most először sajnálom igazán, hogy gyerekként nem jutottak el hozzám Ursula K. Le Guin regényei. Kaptam gyerekként is elegendő olvasmányt az elmém építgetéséhez, még ehhez hasonlót is, és egyáltalán nem baj, hogy felnőttként pótolgatom őket. Azért sajnálom, mert már sohasem fogom megtudni, rájöttem volna-e akkoriban, hogy miről is szól ez a regény voltaképpen. Ma ugyanis már olyan öreg vagyok, hogy az ötödik oldalon rájöttem, mi a küldetés tétje valójában, és mi lesz a regény vége. Érdekes érzés lett volna úgy olvasni, hogy egyiket se tudom előre.

Aki szeretne ebben az állapotában maradni, ne olvassa tovább az értékelést. Előre megmondom, hogy most is, így is, felnőttként is nagyon izgalmas szövegnek találtam, tehát érdemes tovább olvasni.

Nem is feltétlenül nevezném ifjúságinak már a sorozatnak ezt a kötetét, annyira nyomasztó tud lenni – de attól nem baj, ha gyerek kezébe kerül. Csak nem biztos, hogy annyira leköti majd, mint, mondjuk, most engem. 

Az alapprobléma: a mágia eltűnőben van a világból. A probléma megoldása rendkívül egyszerű: megkeresni és kiiktatni az okot. Szabvány küldetéstörténet a főmágusról és az ő kiscselédjéről, aki nyilván majd felnőtté válik közben. 

Hát a fenét. 

Én már arra felkaptam a fejem, hogy a tekintélyszemély az elején közli: a baj legalább egyik oka az, hogy nincs a Szigetvilágnak rátermett, valóban irányítani képes, hatalmát helyes célokra használó uralkodója. Akkorára nyílt a szemem, mint a csészealj. Ezt a tradicionalista szöveget tényleg A kisemmizettek írója találta ki?! Nem mintha nem volna abszolút rendjén való mint gondolatkísérlet, főleg a továbbiak ismeretében, csak Le Guinből nem néztem volna ki. Aztán bólogatnak az okosok, hogy igen, természetesen az is szükséges, hogy megkeressék és kiiktassák az okot, ó, ti ketten, induljatok útnak – de addigra én már szagot fogtam, és nem eresztettem. Mint említettem, öreg vagyok. Igazam lett. 

A középpontban álló nagy-nagy utazás célja igaziból nem is az, amit az elején kijelentenek. Sőt, még a fő- és a mellékszemély sem az, akit az elején annak gondolhatna bárki. Beleértve a mellékszemélyt, azaz Arrent. Tetszik, hogy a fiú folyamatosan kapja a jelzéseket arról, hogy itt tulajdonképpen nem ő követi útján a főmágust, hanem fordítva, a főmágus követi őt – de ahhoz eléggé gyerek még, hogy ettől legfeljebb csalódott és dühös legyen, ahelyett, hogy rájönne, hogy a küldetés tétje tényleg ő maga. Hogy itt őbelőle nevelnek éppen uralkodót napi huszonnégy órában, személyre szabott oktatás keretében, akkor is, ha éppen hétfőtől vasárnapig egy szót se szólnak hozzá. Azt se fogja fel soha, hogy vizsgáztatják is: türelemből, hűségből, felelősségérzetből és hasonlókból. Akkor se fogja fel, amikor egyszer Sparrowhawk arcán ugyanazt a kifejezést látja, amit a gyerekkori vívómestere arcán látott: annak az örömét, hogy a tanítványban egyenrangú félre talál. Kicsit lassú eszű uralkodó, no. Nem baj az. Legalább nem lesz elszállva saját magától. 

Hogy nem mérgező személyiség ez az Arren, az holtbiztos. 

Szóval ahogyan a sorozat második részében, úgy itt is az történik, hogy Sparrowhawk a háttérbe lép, és hagyja kibontakozni a másikat. Mint a jó pedagógus, tudomásul veszi, hogy ez nem az ő története, neki már volt, ahhoz senkinek semmi köze, most koncentráljunk a fiatalságra. Csak itt ez nem olyan szembetűnő, hiszen közben folyamatosan azt kommunikálja mindenki, hogy hiányzik a mágia, csinálj már valamit, te küldetéses. Sőt, még ki is nyomozzák azt a konkrét személyt, aki a bajt okozza, és le is zajlik a nagy-nagy küzdelem. Amelynek tétje és helyszíne szintén nevelődő uralkodónak való, szó szerint az „érett”-ség mérésére. 

Csak éppen közben (a megcélzott korosztálynak) érthetetlenül sok lehet az üresjárat, a sehová nem haladás, a hiábavalónak tűnő elmélkedés. Utóbbi ráadásul elég pesszimista fajta, és rendszeresen arra fut ki, hogy a főmágus makacsul nem azt csinálja, amit várnak tőle. Nemhogy nem tud (vagy akar) minden problémát a mágiájával megoldani, hanem gyakran még ő kerül bajba, amiből rosszabb esetben még Arren se tudja kihúzni, hanem szerencsés véletlenekre van szükség hozzá. Más kérdés, hogy amikor tényleg, de tényleg csak a mágia segíthet, akkor abszolút hatékonyan használja azt – amíg tart, hiszen, mint mondtam, a küldetés látni való célja éppen az, hogy a mágia eltűnt, és vissza kellene hozni. 

Mert lehet, hogy a korábbi részekben a mágusokat a Szigetvilág társadalmainak többsége illuzionistának, hasznos csodabogárnak, megrendelésre érkező védelmezőnek és hasonlónak tekintette, míg kicsit félt tőle, kicsit meg lenézte, de azért most hirtelen mindenkinek meggyőződésévé válik, hogy egyedül a mágus tudja megakadályozni az emberi elmék veszélyes átalakulását, az őrület terjedését. És tényleg. Csak nem tudják, hogy a mágus és a mágia nem egészen az, aminek ők gondolták. 

Az, hogy éppen oda kell eljutni a végső küzdelem érdekében, ahová eljutnak – és az, hogy a leendő uralkodót keményen szembesítik azzal, milyen rossz döntésekhez vezethet a hatalom, és hogyan kell azokat elkerülni – az egyszerűen tökéletes. 

Érdekes érzés volt Szepes Mária szintén tradicionalista szemléletű sci-fijével együtt olvasni Le Guint, annál is inkább, mert a maga sajátos módján mindkettő a nárcisztikus személyiségzavart jeleníti meg elkerülendő zsákutcaként. Az egyiket papírkönyvként, a másikat hangoskönyvként, mikor mire volt időm. Rob Inglis olvassa fel ezt is, mint az első részt, változatlanul jólesik a hangját hallgatni, különösen így karácsony előtt szépen hangulatba hozott. Folytatni fogom.

Külön megjegyzendő még, hogy azért jöttem rá olyan könnyen, mi a történet valódi tétje, mert a felütés A Végtelen Történetre emlékeztetett („elküldelek megtalálni a rátermett segítőt, és tudtán kívül magaddal hozod”). A két regény megjelenési ideje sincs messze egymástól, de nem hiszem, hogy ismerték volna egymás művét. Sajnos. Mint ahogy Szepes sem Le Guint vagy Endét. „Csak” ugyanazokat a forrásokat használták. Asszem, újra kéne olvasni a Tao Te Kinget is...

Pontszám: 10/10