Ugye mondtam, hogy újra kell gondolni azt a gyermekek szigetét! 

Mert ez a regény azt teszi. 

Persze működik mint sci-fi: valószínűleg a szerző „legscifibb” műve, ahogy a véleményekben olvasom. Ma leginkább társadalmi sci-fiként emlegetik. Az utószók (Kuczka Péter, Farkas Henrik) bizonygatják is rettentően, jobbról-balról, hogy micsoda fantasztikus irodalom ez, Kuczka valószínűleg főleg azért, mert ő vállalt a kiadással komoly kockázatot.

Ugyanis a regény működik úgy is, mint szocialista disztópia. Mármint olyan regény, amelyikben a szocialista utópiákból ismerős jövőbeli társadalom nagyon csúnya, súlyos tévedésekkel és elfojtásokkal terhelt, törvényszerűen összeomló közösséggé válik, és egész világa disztópiába fordul. Hát ezt '75-ben pont ilyen szépen kellett kimagyarázni, mint a Kuczka-utószóban látjuk, mert annyira hülye azért nem volt a cenzor elvtárs, hogy a polgári-konzervatív (korabeli szitokszóval: reakciós) társadalomkritikát még sci-fiben is észre ne vette volna.

Sőt, működik a szöveg kalandregényként is, de sajnos úgy a legkevésbé, ezért a megjelenés idejében valószínűleg nem találta meg közönségét a Kozmosz Fantasztikus Könyvek vásárlói között. 

De ez bizony leginkább „a gyermekek szigete” allegorikus meséjének újragondolása, A Vörös Oroszlánból. Igen, kérem, ez egy ezoterikus regény, sci-finek megírva, mert ott és akkor máshogyan nem lehetett. Még inkább az, mint a Surayana. Nem véletlenül esik olyan nyögvenyelősen a sci-fi olvasóinak. És a legmélyebb tiszteletem Kuczkáé, hogy ezt bevállalta, mert halálbiztos vagyok benne, hogy tudta, mit csinál. Abból gondolom, hogy még azt is bevállalta, hogy az utószóban említést tegyen A Vörös Oroszlánról, amely ebben az időszakban még bőven be volt tiltva, és maximum egy maroknyi ember tudhatta, milyen könyvről beszél egyáltalán. Mint valami rejtjeles üzenet, olyan ez az utószó. Mintha azt üzenné: te, aki a végére értél a sci-finek, és még emlékszel a szerző húsz évvel ezelőtt bezúzott első regényére, most kapsz valami pluszt. Tetszik. 

A regény, az annyira nem. De hát egy disztópia nem is arra való. Izgalmasnak nem nevezném, abban az értelemben, hogy a cselekménye elég kiszámítható, cserébe a világ- és emberábrázolása irtó nyomasztó, azért olvastam olyan lassan. Időnként muszáj volt leállni vele, hogy el ne hányjam magam. Bocsánat. Az tartotta fenn az érdeklődésemet, hogy kíváncsi voltam, mit hoz ki a gyermekek szigetéből, és hogyan illeszti össze az ezotériát a sci-fi eszközkészletével. Ebben az értelemben viszont nagyon izgalmas. Még a kötelező végkifejletet is át tudta variálni úgy, hogy ne váljon hiteltelenné. 

De térjek rá végre a gyermekek szigetére. A Vörös Oroszlán második felében hangzik el a főszereplő első számú nevelőjének, a tökéletes beavatottnak, Saint Germain grófjának előadásában mint a (jelenlegi) emberiség eredettörténete, minimum két lehetséges olvasattal. Egy világkorszak végén, egy meg nem nevezett kontinens (nyilván Atlantisz) pusztulása után a túlélők azonnal két csoportra hasadnak: akik emlékeznek a korábbi világra, és levonták a tanulságait (felnőttek), meg akik nem (gyerekek). Amíg az előbbiek azzal vannak elfoglalva, hogy átgondolják a világpusztulás okait és következményeit, és újfajta berendezkedést találjanak ki, ami élhetőbb világot eredményezhet, addig utóbbiak felügyelet nélkül, viszont szabadságra vágyva radikálisan szakítanak mindazzal, amit a felnőttek képviselnek, és előbb játszóteret építenek maguknak a szomszéd szigeten, majd nagyon gyorsan átmennek A Legyek Ura diktatúrájába. Leszámítva a korukat, mivelhogy A Vörös Oroszlánban a gyerekkor nem a test, hanem a lélek éretlenségét jelenti. A történet egyik értelmezése szerint a regényidő alkonyodó világkorszakának (vagy egy korábbi világkorszaknak) a kezdetét látjuk, a másik szerint (a gróf hallgatósága kivétel nélkül így értelmezi a mesét) amit látunk, az nem a múlt, hanem a szereplők közeljövője, a Vízöntő korának kezdete, egyébként pedig a francia forradalom és a terror időszaka. 

Olyan van a szereplők között bőven, aki nem hisz a gróf sötét jövendölésének, és nem hallgat az okos szóra. Ők maguk is gyerekek (ahogy írtam, nem testi korukat tekintve), és bár felfogják, hogy mit kellene tenniük, nincs kedvük hozzá. Olyan egy sem akad viszont, aki belegondolna abba, hogy a gyermekek vérengzésére annyi szomorúsággal, megértéssel, szánalommal tekintő bölcs felnőtteknek – azért felelősségük is van a történtekben. De nem is kevés. Szépen kidolgozott társadalom- és jövőképüknek épp csak egy hibája van: hogy pont azoknak képtelenek átadni, akik a jövőjük lennének. Azért, mert kidolgozás közben elfelejtenek a gyerekekre (akik mégiscsak embertársaik, ha tetszik, ha nem) odafigyelni. Ezt pedagógiai kudarcnak hívják, és a felnőtteket is minősíti.

Egyéb anomáliákról (pl. hogy szükségképpen kizárólag a felügyeletnek köszönhetően tudnának-e a gyermekek értéket teremteni, vagy hogy a jelenetben szereplő történelmi alakok megítélése igazságos-e [nem az]) nem itt van a helye szólni. De amikor kb. a Tükörajtó felénél rájöttem, hogy most ennek a jelenetnek a továbbgondolását látom, onnantól kezdett nagyon-nagyon érdekelni a regény, és az húzta fel a pontozását is. No meg a nárcisztikus személyiségzavar roppant ügyes, plasztikus megjelenítése. 

Kezdetben úgy tűnik, a Tükörajtó víz alatti társadalma a továbbfejlesztett platóni (amúgy meg nyilván szocialista) utópia. A XXII. századi Aquapolisban idős tudósok irányítanak („felnőttek”), mindenki megkapja az esélyt a személyisége és tehetsége kibontakoztatására, hogy a társadalom hasznos tagja lehessen, a bűnözőket pedig betegeknek tekintik, akik gyógykezelésre, javításra szorulnak, és azt meg is kapják. Csak aztán a tenger egy pontján a semmiből megjelenik a titokzatos Idegen (mivel neve nincs, ezt írják nagybetűvel), és nagyon rövid idő alatt teljes lesz a felfordulás. Először az derül ki, hogy a legígéretesebb fiatal tudós pillanatok alatt bosszúálló ösztönlénnyé tud alakulni. Azután az, hogy a „gyógykezelt” személyeket voltaképp mindig is nagyjából úgy próbálták javítani, hogy egyúttal az emberségüktől, öntudatuktól, identitásuktól is megfosztották őket, és ezt minden résztvevő pontosan tudta, csak senki nem beszélt róla. (Eleve milyen utópisztikus társadalom az, amelyikben „még” gyakran előfordul erőszak?) Végül pedig az, hogy az irányítók lehetnek idősebbek és tapasztaltabbak a társaiknál, de ez nem teszi őket felnőtté. Még a legjobbjaikat sem. Még ők is legfeljebb arra képesek, hogy szembenézzenek saját gyarlóságaikkal, hibáikkal, bűneikkel – ez pedig csak szenvedést okoz nekik, megoldást nem ad. Pedig nem egyszerűen arról van szó, hogy jó szándékból követtek el rettenetes dolgokat. Arról is, hogy egyes tetteik az adott helyzetben bizony kivédhetetlenek voltak. Ami nem menti fel őket.

Mondom, hogy bátorság volt Kuczkától ezt kiadni. Írt ám ilyet egyébként Marx is, csak arról nem illett beszélni: hogy ha idő előtt próbálják megvalósítani az utópiát, akkor abból piszok nagy baj lesz. (Nyilván más kérdés, hogy létezik-e egyáltalán ebben az értelemben eléggé „érett” társadalom, de azt most hagyjuk.) Mondjuk, van rá ötletem, hogy hogy oldották meg, mármint Szepes és Kuczka. 

Ebben a regényben egyetlen felnőtt létezik: az Idegen. Téved, aki Beljajev kétéltű emberével vagy hasonló figurákkal próbálja összekapcsolni: több köze van neki Adam Cadmonhoz A Vörös Oroszlánból. Azért nem lehet az Idegent a transzcendenssel közvetlen érintkezésben levő, a szellem ereje által érvényesülő mágusnak nevezni, mert azt már biztosan nem adhatták volna ki. Ja, és azért nincsen se anyanyelve, se neve. 

Szepes megoldása kiváló ötlet: az antianyaggal kapcsolja össze az Idegen megjelenését. Az ’75-ben már ismert területnek számított (valószínűleg jól eladta a könyvet), de annyira még nem, hogy fel ne tűnjön, ha a szerző olyan fogalmakat is az antianyaghoz köt, amiknek ahhoz semmi közük. Persze, hogy nincs, mikor az ezoterikus/okkult értelemben vett szellemhez van. Az anyag ellentétpárja A Vörös Oroszlánban a szellem. A Tükörajtóban az antianyag. De – ebben áll a nagy szerzői ötlet – a sci-fiben a kettő gyakorlatilag felcserélhető. Az antianyagot használó másik világ és A Vörös Oroszlánban a szellem által meghatározott lét ugyanúgy működik, ugyanazt eredményezi: kül- és belvilág összhangját, az anyag fölötti tökéletes uralmat, a természettel (világlélekkel/transzcendenssel, csak azt nem lehetett kimondani) való egységet. Sőt, természettudományos és (kimondatlanul) okkult tudományos szemléletmód együttműködését.* 

Na, így oldották meg a fenti problémát. Az a világ, amelyet a regényidő jövőjeként jósolnak meg, eladható volt érettebb, stabilabb szocialista utópiának. Mára már nyilván hiteltelenné vált, de ha egybenézitek A Vörös Oroszlán jövőképével, látni fogjátok, hogy valójában azt emelték át ide, elhallgatva a korral nem kompatibilis részleteket. Viszont azt eredményezi, hogy a regény vége, amikor az ígért jövő még sok-sok nemzedéknyire van a szereplőktől, szokatlanul melankolikusra sikerült.** Kell is oda ellensúlynak a dupla utószó, hogy a társadalmi sci-fi időszerűsége után a tudományos hátteret is megerősíthessék. 

Persze a regénybeli (testben) felnőttek nem törődnek bele olyan könnyen abba, hogy gyerekként kellene kezelniük magukat, abba meg pláne nem, hogy a világuk mennyire törékeny. Ők az elsők, akik a saját felelősségük kérdését boncolgatni kezdik (ami plusz egy adag melankólia a végkifejletbe, hiszen a továbbiakban a visszavonhatatlanul megtörtént szörnyűségek tudatával kell együtt élniük), és ezt nem is hagyják abba még akkor sem, amikor az Idegen saját jelenlétét okolja a káosz elszabadulásáért. Mint ahogyan a gyermekek szigetének meséjében is van a felnőtteknek felelősségük, még akkor is, ha ott egy mukk nincs róla. De azt azért az Idegen is elismeri, hogy az ő megjelenése csak meggyorsította azt a folyamatot, ami egyébként is törvényszerűen lejátszódott volna. Ahogy említettem: nagyon ügyesen, plasztikusan jeleníti meg a regény a nárcisztikus személyiségzavart; nem is emlékszem hasonlóan tömör és filmszerű megoldásra. Elég szájbarágós, de még az se áll neki rosszul.

Egyébként a felelősség kérdése öregedett a legfurcsábban a regényben. Ma is nehéz meggyőzni az emberek nagy részét, hogy az agresszióért az elkövető a felelős, nem a macskája, nem a kanárija, nem a hisztis gyereke, nem a két napja lelépett párja, nem a nemzetközi politikai helyzet, sőt, még csak nem is az, akinek lendületből levágta a fejét. Akkor is, ha az elkövető történetesen hasznos és szükséges munkát végez. Na, ezt emeljétek a köbre, és azt találjátok a hetvenes években. Nyilván nem kérhetem számon a mai gondolkodásunkat egy ötven évvel ezelőtt íródott regényen, de attól én még rendkívül nyomasztónak éreztem, hogy egy sor problémáért mindenki magától értetődő módon azonnal két olyan emberre tol minden felelősséget, akik a legkevésbé tehetnek az egészről. Sőt, hogy az a két ember is folyamatosan felelősnek érzi magát.*** Csak a regény második felében kezdtem megbékülni a helyzettel, amikor a szereplőknek nagyon lassan derengeni kezd, hogy másképpen is lehet értelmezni az eseményeket. Illetve az is kiderül, hogy akinek erre az áldozathibáztató srófra jár az agya, annál ez a gondolkodásmód is a gyerekesség része. A regény végére már egész szépen kialakul a ma is érvényes képlet, hetvenes évek ide vagy oda.

Megjegyzés: Oanna szerintem sem szerelmes. Ő is, az elbeszélő is csak jobb híján használja rá ezt a szót. Amit ő érez, annak éppen úgy nincs emberi nyelven neve, mint a misztikus vágy tárgyának. 

Szóval nagyon szimpatikus lett nekem a végére ez a regény. Továbbra is nyomasztónak találom, de az nem hibája. Hogy egy kicsit túl van írva, az általános jellemzője Szepes Mária életművének. De az, hogy fog egy korábbi, nem túl szerencsésen alakult jelenetet, újra átgondolja, kikísérletez belőle egy másik történetet, más műfajban, más gondolatmenettel, és az ugyanúgy működőképes lesz – ezt nagyon tisztelem benne. 

Utóirat: Érdekes érzés volt Szepes művét Le Guin ugyanabból a korból való fantasyjével együtt olvasni, mert valahogy úgy jött ki a lépés, hogy ez a két szöveg került az év végére. Ezt papírkönyvként olvastam, azt hangoskönyvként hallgattam, mikor melyikre volt időm.

* A Raguelben a Szaturnusz-fejezetet nézze meg, aki kíváncsi rá, miről beszélek. Ott nem kellett ilyen tiszteletköröket tenni, kiadókra tekintettel lenni – az úgy, ahogy volt, nem jelenhetett meg, ez nem volt kérdés. 

** SPOILER: Nem lepődtem volna meg, ha legalább egy főszereplő meghal. Sőt, igazából az lett volna a logikus, nem a kötelező happy end. Tulajdonképpen nem is lehet kizárni, hogy megtörténik. Jó ötlet volt gyásszal fejezni be a történetet, még úgy is, hogy valami csekély esély mutatkozik a folytatásra. 

*** SPOILER: Oké, mivel az egyikük történetesen az Idegen, bizonyos fokig (de csak bizonyos fokig!) illik a helyzethez az, ahogyan saját magát hibáztatja, hiszen ő a felnőtt. 

Pontszám: 10/8