Jó volna erről a fura, hektikus, egyszerre kedves és rémisztő utazásról részletes útirajzot írni, de hát azt éppen erről a városról oly sokan megtették már. Ami újat én ahhoz hozzá tudok tenni, az néhány pillanatkép, benyomás, jó tanács. Na, azt meg is kapjátok. 

Előrebocsátom, én évek óta tanulok franciául, és a hallásértésem B2+ szinten van (klasszikus irodalmat C1-es szinten olvasok), de a beszéd még mindig nehezen megy. Nem azért, mintha ne tudnék fogalmazni, hanem mert olyan sebességgel és hibamentesen reagálni még nem tudok, ahogy az általam ismert franciák általában elvárnák. Ezért az utazás előtti hetekben párszor konkrétan felváltva voltam gyomorgörcsös és lelki beteg. De most nem is ezt kell hangsúlyozni, hanem azt, hogy – bár határozottan el lehet boldogulni Párizsban angol nyelvtudással is – az alábbi programok közül jó néhányban sajnos semmiképpen nem lehet része annak, aki nem érti a nyelvet. De azért az utóbbiak számára is akad az alábbiakban látnivaló. 

1. Flaszterkoptatás

Aminél kevés jobb dolgot lehet csinálni Párizsban. Ezt ők is tudják, hiszen gyakorlatilag ők találták ki, figyelmeztetik is rá sokféle módon a látogatót. (Kivételesen nem csak franciául.) Ez az a sajátos lelkiállapot, amelyikben az ember csak tekereg és bámészkodik a városban zsebre dugott kézzel. Amikor egy történelmi jelentőségű műremeket éppen annyira talál érdemesnek a megbámulásra, mint egy reneszánsz fal sarkát, egy cserép leandert, egy zenélő kirakatot, egy macskát, esetleg a fentiek tetszőleges kombinációját. Amikor az embernek jobb dolga nincs, ám ha volna is, az kit érdekel. Szóval erre a francia nyelvben még külön ige is létezik, a flâner. 

Az épület helye: 29 avenue Rapp, 75007. A macskás kirakat a Saint-Paul nevű csodálatos városrészben található, ahol több kis belső udvart meghagytak legalább kétszáz évvel ezelőtti állapotában, itt egy manzárd, ott egy cserép leander, amott egy vászon napellenző. Ja, és az egyik udvart úgy hívják, hogy Cour Rabelais.

A mai párizsiakat egyáltalán nem mindig találtam rokonszenvesnek. A többségüknek eszében sincs sétálni, inkább türelmetlen, inkább rohan. De az látszik, hogy a város erre a fajta sétára (is) van kitalálva. Hogy a kirakatok arra (is) valók, hogy ne csak az érezze jól magát a közelükben, aki be tud térni a boltba, hanem az is, aki csak sétál, nézi nappal a galambokat, este a fényeket. És a Dior kirakata adventkor forog meg zenél. Irtó giccses, és az ékszert, bármilyen szép, történetesen akkor se venném meg, ha megtehetném, de olyan kedves. Olyan jólesik nézni.

Venni egészen mást vettem, erről lentebb. Nyilván könyvesboltba is bementem, de erről most csak annyit, hogy egy egész polcnyi Krasznahorkai-regényt találtam benne. Stílszerűen december 10-én kellett volna kiraknom ezt a bejegyzést, amikor átvette a Nobel-díjat, de hát arra esély nem mutatkozott. Egyébként is volt a boltban bőven magyar irodalom, sok lengyel és cseh író társaságában, de Krasznahorkait természetesen fő helyre tették. 

Mellé Franz Kafkát és Ingeborg Bachmannt. Azok is jó helyen vannak ott.

De céltalan séták nélkül az se jutott volna eszembe, hogy egy este csak úgy betérjek a Szent Magdolna-templomba (amelyik egyébként kívülről inkább múzeumnak tűnik), ahol életemben először láttam olyan Szent Johanna-szobrot, ami nem köztéri, hanem ténylegesen arra való, hogy gyertyát gyújtsanak a lábánál. Páncél-szoknya-kard-glória. Nem mondom, hogy nem gondolkodtatott el, de azt se, hogy kellemetlenül érintett volna. Klasszicista templom egyébként, abból a monumentális fajtából, amelyik nem annyira a részleteivel, mint inkább a méreteivel és az akusztikájával hat – nos, ami azt illeti, rám sokkal jobban, mint a Notre Dame. Mivel pedig éppen mise kezdődött, rendes turista módjára a háttérbe kotródtam, de nem távoztam, hanem végigcsináltam a gyülekezettel együtt, szép csöndben magyarul. Nyilván érdekelt, hogy franciául hogy hangzik, figyeltem is, csak utánuk mondani nem tudtam volna. 

Ahol tuti nincs tömeg, viszont kiváló és érdekes sétaterep, az a Père-Lachaise temető. Hétköznapi családok és világhírű művészek emlékhelye, bármikor ingyen bebolyongható. Előbb csak véletlenszerűen kóboroltam a sírok között (így lett meg Miguel Ángel Asturias maja motívumokkal telefaragott sírköve), aztán szándékosan kezdtem keresgélni. És lőn Gertrude Stein, akinek a sírja nagyon helyesen kis kövekkel van körberakva, no meg Marcel Proust, akinek a sírjára egy kortárs portugál regényíró egy virágcsokor társaságában lerakta a prousti ihletésre született első regényét. Szétázni, de az mindegy.

(Rákerestem a Manuel Avís nevére a neten, attól vagyok ilyen okos. Reklámnak sem utolsó ez a gesztus, lám, nálam működött is, de az ilyen meg is érdemli.)

Amire nem számítottam volna: a Père-Lachaise-ben van muszlim szakasz. Nyilván kell lennie, ha egyszer muszlim vallású művészek is meg találtak halni Párizsban – csak én nem gondoltam rá. Pár száz év óta elég sok helyről mennek oda akár száműzetésbe is művészek. Mint az általam is olvasott Szádeq Hedájat, akinek fő művéből jó nagy botrány lett Teheránban, aztán megalapozta a modern perzsa prózát. Poe, Ezeregyéjszaka, szürrealizmus. Mint látható, ezt a sírt is megbecsülik. 

Másik megjegyzés ehhez: két olyan párizsi közparkban is sétáltam, amelyet az iszlám terrorcselekményeinek áldozatairól neveztek el. Kinn az emléktáblájuk, jól látható helyen.

Tanács: Ha egy módod van rá, túracipőben, ne pedig városi cipőben menj Párizsban sétálni. Utóbbi nemcsak a flasztert koptatja, hanem a bokádat is, továbbá jó eséllyel a talpát se erre találták ki. Én már jártam cipő talpába lyukat. Nem most, korábban. De szó szerint. 

Másik tanács: Tömegközlekedés helyett (is) sétát választani bölcs dolog. Autózás helyett még bölcsebb. A metró tényleg nagyon hatékony, de borzasztó zsúfolt, könnyű benne eltévedni, és mindenki rohan. A felszín fölötti közlekedés viszont pillanatok alatt dugóba vezet. Ettől függetlenül legyen heti bérletetek, mert bármikor hasznát vehetitek, de aki teheti, szálljon ki két megállóval előbb. 

Ja, a Krasznahorkai-polc:

2. A legnagyobbakról sajnos csak futtában

Aztán ha eleget tekereg az ember, nem is tudna nem belebotlani a város szimbólumaivá vált nevezetességekbe.

Bevallom töredelmesen, nekem meg se fordult a fejemben, hogy felliftezzek az Eiffel-toronyba, a Louvre-t pedig messze elkerültem. Utóbbit főleg azért, mert tudom, hogy az én múzeumlátogatási szokásaimmal egy hét, mire rendesen végignézem, közben napi kétszer kultúrsokkot kapok, és akkor még a városból nem is láttam semmit. 

De nyilván én se akartam egészen kihagyni a nagyokat. Ha nem is száll be az ember a liftbe, azért a tornyot körbesétálni még lehet. A Pont Neufön végiggyalogolni nemkülönben. Megnézni, hol égették meg a templomosok nagymesterét. Aztán odaállni a sorba a Notre Dame elé. A székesegyházon még mindig dolgoznak a nagy tűzvész után, de már látszik, honnan öntötte le Quasimodo az ostromlók fejére az áldást.

A belseje már látogatható, ha nem is adhatja ugyanazt az élményt, amit talán korábban. Bár nekem valószínűleg akkor sem adta volna. Ez a templom pont a fordítottja a Szent Magdolnának: belülről ugyanúgy inkább múzeum, mint a Szent Péter-bazilika Rómában, a külseje viszont sokkal „templomabb”. Ahogy fentebb is utaltam rá, nem sok áhítatot érzek benne, kívül viszont, hiába a sok állvány, kopácsolás, kötözés, jobban leköt. A kapu sok-sok gótikus figuráját órákig elnézegetném. Annak a vízköpőnek meg fáj a foga, nem?

A Pantheonban a Foucault-ingán kívül a Szent Genovéva legendájának a vége a legjobb, mert tényleg ritkán látni olyan ábrázolást, amelyiken bármely szent öregasszony korában látható. Roskatag és csúnya, de átszellemült és áldást adó. Bele is tették a képleírásba, hogy formabontó festménynek számított a maga korában, mert egy darab angyal nem sok, annyi sincs rajta, csak sok-sok közember között a vénséges szent.

A Montmartre-t bejárni pedig a sétálni szeretőknek is érdemes. Bár lehet rá számítani, hogy turistát nagyságrendekkel többet fognak látni, mint helybelit.

De azért mégiscsak az a legjobb, ha az ember az utolsó párizsi estéjén a Notre Dame előtt a kordonra támaszkodva bámulja a sötét és párás ég alatt a világos gótikus tornyokat, a háta mögött autók dudálnak, emberek mászkálnak, az orra előtt nyolcszáz év, és a szomszéd Mária-szobor körül egy szerzetest körülvevő csapat civil ruhás kórusban mondja latinul az Üdvözlégyet.

3. Na jó, egy nagy múzeum legyen

Kiválasztottam a Musée d'Orsay-t, ne mondhassa senki, hogy még egy Rodint se láttam. Sajnos a nagy klasszikusok esetében körülbelül azt kaptam, amit vártam: darabonként ötven embert a festmények/szobrok körül. De ilyenkor nem is feltétlenül rájuk vagyok kíváncsi, hanem arra, ami még a leghíresebb műveken kívül elfér egy pályaudvarnyi helyen. Mert abból építették át az intézményt múzeummá, és ez látszik is. Jól is áll neki, főleg a rózsaablak méretű óra a kapu fölött. 

És lőn még egy roppant szimpatikus, egyszerű, ám határozott tekintetű Jeanne d'Arc Domrémynél (Henri Chapu, 1872), amint éppen a szentek hangjára figyel, hogy aztán majd felkeljen, és kardot ragadjon. Ebből a lányból ki is nézem. Hozzá többször is visszatértem, újra meg újra körbejártam. 

Lőn egy sor fotó Gabrielle Hébert-től, aki egy festő felesége volt, és miután az 1880-as években beszerzett egy fényképezőgépet, mindent fotózott, naponta. Beállított képek, pillanatképek, művészek portréi, alkotások megszületésének folyamata, ami belefér. A legtöbb fotó eredeti kicsi méretében lóg a falakon, de a legjobbakat kinagyították, és rányomtatták a falburkolatra. Például amelyiken Sarah Bernhardt vidáman nevetve pózol egy székben.

Lőn egy sor festmény és szobor európai művészektől, akik megörökítették a Közel-Keletet és Észak-Afrikát, és én ezt sose tudtam. Pedig a művészek nevét nagyrészt ismertem, de ezeket a műveiket nem, főleg így összegyűjtve a gyarmatosítás idejéből való festményeket, szobrokat. Ez például nagyon tetszett (Théodore Rivière: Tunéziai hímzőnő, 1898), egyrészt a többféle alkalmazott technika összekapcsolásáért, másrészt azért a látható figyelemért, amivel a művész a másik művészt nehéz, de szép mindennapi munkájában kíséri.  

Lőn egy kiállítás a szimbolizmus kevésbé ismert művészeiből (nálunk legalábbis kevésbé ismertek, de valószínűleg ott is, mert gyanúsan sokáig álldogálhattam a Dűne-díszletre emlékeztető François Garas-kép előtt (A Gondolat temploma holdfénynél, Beethovennek ajánlva, 1900 – bocs a gyarló fotóért, a neten van róla reprodukció, ott jobb a megvilágítás). 

Továbbá lőn egy nagyon félreeső kiállítás sok-sok különböző ország szecessziós bútoraiból, kerámiáiból, szobabelsőiből, ahol alig jár ember, úgyhogy mindent meg lehet nézni rendesen. Még hogy finn meg holland meg norvég szecesszió, életemben nem láttam olyat, pedig mekkora. Mikor a saját népi mintáikból modern alkotást csinálnak. 

Hát azért a Musée d'Orsay még úgy is hat óra hossza, hogy a nagy klasszikusokat nem igazán hagyja megnézni a tömeg. Minden tiszteletem azoké, akik még a délutáni turistaroham közepén is képesek azért ott ülni órákat, hogy lerajzolják a caduceust feltaláló Hermészt. Mert ilyet is láttam, nem egyet.

Ja, és plusz egy pont a múzeumnak azért is, mert itt találkoztam azon kevés párizsiak egyikével, akiknek türelmük van! Hogy amikor kiderül, hogy nehezen szólalok meg franciául, és gyakran keresem a szavakat, akkor ne nézzen csúnyán, ne látszódjon rajta, hogy a háta közepére kíván, hanem várja ki a mondatom végét, és komolyan próbáljon segíteni. Nem tudott, de az nem az ő hibája volt. 

Ezzel kapcsolatos tanácsom: semmilyen múzeumi bérletet ne vegyetek meg, hacsak nem akartok a városba költözni! Akkor se, ha nagyon úgy tűnik, hogy megéri! Nem éri meg! Először is azért, mert bár a város drága, de speciel a kultúra dicséretesen olcsó, mármint helyi mércével mérve. A jegyeket külön-külön megvéve sem költötök túl sokat. Másodszor azért, mert még a kicsi múzeumok anyaga is olyan óriási és/vagy olyan sokféle, hogy aki kettőt megnéz egy nap, már egy hétre valót művelődött. Több csak akkor fér be, ha végigrohantok rajta, úgy meg minek. Ráadásul akkor a városban sétálni se marad idő. 

Ha valaki Párizsba költözik, az más. Az vegyen olyat, amivel egy évig minden este beülhet nézni a Pokol kapuját Rodintől. Hát azon van mit nézni akármeddig. 

4. Minél félreesőbb, annál jobb

Na de azok a „kicsi” múzeumok! 

Ebből a szempontból érdemes volt, ha nem is megvenni a múzeumi bérletet, csak megnézni a hozzá tartozó listát. Azon olyan intézmények is vannak, amikről az ember akkor se feltétlenül hall, ha helyben lakik, nemhogy innen. 

Victor Hugo lakása a „szokásos”: sok-sok kuriózum néhány száz éves szobákban, egy enyhén szólva eléggé ellentmondásos élettörténet, arcképek, bútorok, regényillusztrációk – na meg rengeteg lakásdekoráció, amiket az író a legkülönbözőbb helyekről vásárolt össze. Egyrészt ezzel kárpótoltam magam azért, hogy A nyomorultakról szóló szervezett sétán decemberben nem, csak januárban lehetett volna részt venni.

Másrészt... nos, másrészt lementem a csatornába. Mert Párizsban csatornamúzeum is van, és, tudjátok mit, marha jó. Ott nemcsak vitrin van (az is érdekes), hanem többszörösen bejárható terek, eszközök, térképek. Utána nem tud az ember egy városra se úgy nézni már, hogy bele ne gondoljon: ennek hogy át van furkálva az alja keresztül-kasul! Nemcsak a metróval, amiről majd mesélek még – hanem hány ember hányféle munkájával, ami mind szükséges ahhoz, hogy normálisan le lehessen húzni a vécét, és ne otthon legyen pont ilyen büdös. 

Ami meg A nyomorultakat illeti, lásd a mellékelt ábrát. Igen, ott a lyuk a falban, ott a rács rajta, és a falra szépen fölfestették kedvenc szuperhősömet. Meg van mondva az is, hogy melyik járat mekkora, melyiken fér át egy ember, melyiken nem stb. 

A Conciergerie nem mondható éppen kicsinek, de a múzeumnak való tere annál problémásabb. Azt az alcímet lehetne adni a látogatásnak, hogy „hogyan hozzuk ki három majdnem üres gótikus teremből a maximumot”. Hát úgy, hogy a látogató kezébe odanyomunk egy tabletet, amivel be lehet szkennelni a gótikus termek állomásait, hogy aztán aki maga elé tartja a tabletet, az azt lássa-hallja, mit látott-hallott volna hétszáz, ötszáz, háromszáz évvel korábban. Nyilván magyarázatokkal, több nyelvre átkapcsolhatóan. Nem mondom, hogy órákig elnézegetném, de tényleg nem semmi. A külső falán pedig megtekinthető Párizs legrégebben üzemelő kültéri órája. 

A legjobbat a végére hagytam. Musée de la Magie, kicsiknek és nagyoknak. Legalább száz klasszikus vásári automata, a nagyját csak képen láttam életemben, vagy ott se, gyerekek megbámulhatják, felnőttek elolvashatják, mi mindent árulnak el ezek a mozgó figurák a kor mindennapi életéről.

Aztán sok-sok vitrin következik mindazokról, akik meghatározták a bűvészet történetét: régi névtelen mutatványosokról, és az ő eszközeikről, majd a hőskorról, benne Robert Houdin (a bűvészet atyja), az őiránti tiszteletből nevet választó Harry Houdini (azt se hagyják ki, hogy ő magyar volt), Chung Ling Soo (ő meg amerikai, és elég hátborzongató a története, szerintem A tökéletes trükk című film egyik ihletője volt)...

...végül pedig, akire nem gondolnánk, Georges Méliès. Igen, a filmes. Hiszen az ő művészete is mágiának számított a XIX-XX. század fordulóján, amikor a filmezést még éppen hogy csak feltalálták. Annál is inkább, mert ő alkotta meg az első fantasyfilmeket, például azt a leghíresebbet, amelyikben a Hold szemébe űrlövedék fúródik. Itt megnézhető. 

A Houdini-féle vitrinben kiemelt hely jut mindazoknak az eszközöknek, amivel a kor spiritiszta csalói dolgoztak. Houdini ugyanis nemcsak szabadulóművészetéről volt híres, hanem arról is, hogy egész életében igen energikusan küzdött azok ellen, akik az illúziót nem szórakoztatásra, hanem mások becsapására és kifosztására használták. Erről bővebben ezt a podcastot ajánlom. 

Amíg a nagyok ezt a sok okosságot végigolvassák (a vitrinek feliratai kétnyelvűek), a kicsik görbe tükrökkel és forgó képekkel szórakozhatnak. De akad itt ennél még sokkal jobb szórakozás is, az viszont tényleg kizárólag a franciául tudóknak. Én magam se tudtam, mikor bementem, hogy a belépőben egy végtelenül kedves, vicces, jó hangulatú bűvészelőadás és egy nemkülönben szórakoztató, sztorimesélős tárlatvezetés is benne foglaltatik. 

A kirándulás egyik csúcspontja volt, különös tekintettel arra, hogy a hallottak legalább 90%-át értettem a kis B2-es hallásértésemmel. Bevallom, én legalább annyira féltem ettől a kirándulástól, mint amennyire vártam. Mit mondjak, angolul jól beszélő személyként voltak korábban rossz tapasztalataim francia nyelvet beszélőkkel (nem kinn élőkkel, de Magyarország is elég). Meg nyilván az előítéleteim is működtek, részben be is igazolódtak. De ez a két meglepetés-előadás, ez tényleg mindent vitt. Nemcsak a tartalmukkal, hanem azzal a jókora önbizalom-lökettel is, ami megjött annak ellenére, hogy az utca-tempójú mondatokat most se feltétlenül értem. 

5. Szervezett séták – a tökéletes szórakozás

Ó, azok a szervezett séták, önbizalmam angyali kedves rendbe tevői. Aki teheti, feltétlenül vegyen részt legalább egyen, ha Párizsba látogat. Előre rá kell keresni, általában előre ki is kell fizetni. Ha csak angol nyelvű felel meg neki, akkor jóval kevesebbet talál; ez esetben szervezze legalább egy ilyen sétához az egész útját. Komolyan. Minimum arra alkalmasak, hogy olyan helyeket is megmutassanak a látogatónak, ahová turistát egyébként nem visz senki. 

Háromra fizettem be végül. Az első a Sorbonne legrégebbi épületének körbejárása, egy óra hossza, szó szerint gyorstalpaló az egyetem alapításáról, felépítéséről, nevezetes oktatóiról és tanítványairól, sőt, az újkori olimpiák megalapításáról is. A korábbi múzeumlátogatás már feljogosított a reményre, hogy ezt az előadót is érteni fogom; nem is csalódtam. Az épület pedig tényleg érdekes vegyüléke klasszikusnak és modernnek.

A második egészen meglepő találkozásokra adott alkalmat. Mint kiderült, nem is nyilvános sétának szánták, hanem egy sorozat részének, amelyen egy főleg idős emberekből álló társaság tagjai szoktak részt venni, hogy jobban megismerjék a saját városukat. Csak mivel kirakták a netre, én is jelentkezhettem. Egy fél szombat délelőttöt szántak arra, hogy bejárják a város fedett átjáróházait, amelyekről a budapesti Gozsdu udvart is mintázták.

Sajnos Párizsban a legtöbbet át- vagy beépítették, de azért ami maradt, az abszolút megtekintésre érdemes. És nemhogy nem megy oda a turista, de nagyrészt észre se veszi, hogy ott van. Pedig némelyikben még a korabeli faoszlopokat és feliratokat is megőrizték, és ugyanazok előtt a tükrök előtt lehet ma is sétálni, ahol annak idején a nagy kalapos hölgyek vásároltak, csak akkor még gázlámpák világították meg őket. Máshol meg azt mutatták meg nekem, hogy hol volt Vidocq első detektívirodája, ahonnan figyelte a párizsiakat. 

Ami pedig a találkozásokat illeti: a társaság aktuális idegenvezetője történetesen magyar kultúrával foglalkozik Párizsban. Egyébként francia, a férje magyar, aki valószínűleg '56-ban emigrálhatott. A társaság egy másik tagjának pedig a legjobb barátnője volt magyar, zongoraművésznő és Bartók-tanítvány (már nem él). Szóval kicsi a világ. 

A harmadik sétát vártam a legjobban. Fel vagyok háborodva, hogy Prágában van alkimista múzeum, Párizsban meg nincs, pedig volna mire. Hál'Istennek legalább szervezett séta van, ahol megmutatják, hol dolgozott Albertus Magnus, mesélnek a város templomainak alkimista szimbólumairól, no meg Nicolas és Perenelle Flamelről, akik talán nem is tudtak aranyat csinálni (de az kit érdekel, jó a sztori). Itt már magabiztosan mertem mondani, hogy ne tessék a kiejtésemmel foglalkozni, tudom, kedves türelmetlen idegenvezető úr, hogy nem tudok kettő másodperc alatt hibátlan szórendet produkálni, de attól még érteni fogok mindent, amit mondani tetszik. Hamarabb tudtam, hogy van franciául a só, a kén és a higany, mint azt, hogy jó estét kívánok. 

No, itt történt meg még az is, hogy nemcsak végigmagyarázták öt templomablak egész jelképi nyelvét, hanem még egy függőfolyosós lakóház belső udvarára is beosontak velünk, csak azért, hogy megtekintsük a belső homlokzaton a tűzben meghitten üldögélő szalamandrát. A külső látványosabb, ezért azt teszem ide.

Ez óriási volt, még akkor is, ha a vezetőnek nem minden állításával értettem egyet. Láthatóan nagyon értett a témához, úgyhogy a könyvét is megvettem (Légendes de Paris), és a Sous les pavés sétáit minden franciául tudónak ajánlom. 

Albertus Magnus műhelyének épülete, ha minden igaz, ma is megvan, de ma más jellegű alkímiát űznek benne. Azért abban teljesen egyetértek az üzemeltetőkkel, hogy ez is abszolút érvényes alkimista tevékenység. Megj.: jó pár, ma főzésre használt eszközt alkimisták találtak fel, erről itt írtam. 

6. Gasztronómia és egyéb vásárlások

A szállásom olcsó volt, Airbnb, tökéletes ötlet. Csak éppen reggelit nem adnak. Igaz, hogy a franciák általában nem igazán reggeliznek. Találtam olyan helyet, ahol lehetett kapni reggel is croissant-t és tejeskávét, sőt, láthatóan a helybeliek (biztos deviánsok) is látogatták. De mégis inkább azt tanácsolom, hogy keressetek olyan szállást, ahol van ízlés szerint vízforraló/kávéfőző és hűtőszekrény (én ilyen helyen laktam), továbbá hely a városban bárhol fellelhető pékségekben vásárolt kis kalácsoknak. Így a reggeli megoldva, sőt, részemről a vacsora is. 

Ebédelni olcsón is lehet, drágán is lehet, igény szerint, de mindkettő laktató. Létezik francia gyorskaja, nem kötelező mekis sült krumplit enni, amikor akármelyik bisztróban van édes és/vagy sós quiche lorraine. Vagy palacsinta magában. Egyes napokon ehhez volt kedvem, más napokon azt mondtam, hogy most kipróbálunk valamit az étlapról. A Saint-Paul városrész hangulatos kis udvaraiban éttermet is lehetett találni, olcsót is, drágát is. A hét fénypontja viszont több szempontból is kétségtelenül a Les Deux Magots.

Hát ne ájuljon el az ember, amikor a kedvenc francia vígjátékának, a Jákob rabbi kalandjainak egyik helyszínére talál rá. Ha esetleg valaki nem látta volna huszonötször: ide tér be Slimane a film elején limonádét inni, voltaképpen (ő úgy tudja) titkos találkozóra. Magától értetődő, hogy be KELLETT ülnöm ide egy limonádéra. A kirakott étlapon ráadásul íróknak való saláta is szerepelt, bármit is jelentsen ez. Oké, mondtam, akkor ma itt ebédelek. Megjegyzem, ebédidőben itt semmilyen titkos küldetést nem lehetne lebonyolítani. Gombostű leejtése is nehézségekbe ütközne.

Amikor pedig beültem, és kinyitottam az étlapot, akkor ájultam el másodszor. Lehet, hogy a filmben is kulturális utalásként szerepelt éppen ez a műintézmény? Hát ide ilyenek jártak, hogy Hemingway meg Picasso meg Sartre meg de Beauvoir. (Utóbbi kettőről van ma elnevezve az étterem melletti tér.) Hát ezért lehet itt író-salátát kapni. Na, ide nekem akkor a háromfogásost (előételnek salátával), je suis snob, nem érdekel, mibe kerül. Az se, ha nem bírom végigenni. 

Nem is bírtam. 

De azért nem sok maradt meg belőle, és határozottan megérte. Nagyon csinos hely egyébként, kedves bohém, sok tükörrel és ránézésre százéves festett faoszlopokkal.

Könyvesboltba igazából csak nézelődni mentem be, végül is minek cipeljek haza papírkönyveket, amikor e-könyvként ugyanazokat praktikusabban és olcsóbban megkapom. (Igen, számít a könyvillat, de ennyire azért nem.) Aztán mégiscsak találtam valami nagyon fontosat. A fent már emlegetett Rabelais könyveiről írtam itt a blogon öt bejegyzést; ezeket adták ki néhány éve úgy, hogy az egyik oldalon a reneszánsz francia szöveg, a szemköztin meg az, ahogyan mai nyelven hangzana. Na, amit nem tudtam, az az, hogy ezt nem egy klasszikussal csinálták meg, hanem az utóbbi időben egyre többel. Egész középkori szakaszt találtam a meglátogatott könyvesboltokban.

Ott meg se próbáltam megállni, hogy ne vásároljak, csak az állított meg, hogy ezeket azért időbe telik majd elolvasni, a bolt meg nyitva lesz jövőre is. Christine de Pizan egyik fő művével lettem gazdagabb (1364–1431, ő volt az első női író, aki a műveiből élt), és Marie de France (XII. század) verses novelláival, amelyeket magyar fordításban már régóta ismerek és szeretek, írtam is róluk.

Ha pedig már irodalmi utazás, bár nem vásárlás, de azért iderakom: utolsó este nemcsak a Notre Dame-mal búcsúzott tőlem a város, hanem azzal is, hogy spontán fölnéztem, és mit láttam? A halászó macska uccáját. Igenis, két c-vel. 

Egyvalamit voltam kénytelen kihagyni: a színházat. Szomorú, pedig éppen az Őrült nők ketrecével volt teleplakátolva a Szajna-part. De egyrészt késő éjjel azért nem mertem volna egyedül mászkálni, másrészt kitalálható, hogy ennyi esemény után este inkább aludni volt kedvem. Így se tudom, hogy bírtam. 

Na de a legnevezetesebb párizsi vásárlásomat hagytam a legvégére. 

Azóta is mindenkinek ezzel dicsekszem. 

Volt egy határozott szándékom, hogy be kellene szerezni egyet Párizs valamelyik előkelő negyedében, mert Budapest megfelelő helyein régóta nem találok hasonlót. Most végre az enyém. Mégpedig nem is akárhol, hanem Victor Hugo lakásától egy saroknyira vásároltam.

Egy villát. 

.

.

.

.

.

Ezüstből van. 

Már azért a tekintetért megérte megvenni, ahogy ismerőseim rám néznek, ha megmutatom nekik.

Valaki megkérdezte, hogy de hát minek ez nekem. Minek, minek, hát a PERFORMANCE kedvéért! 

Amúgy meg sztorija is van. Mivel féltem a zsebtolvajoktól, először is a kabátom alá vett övtáskában tartottam az értékeimet, másodszor a legkopottabb táskámmal mentem. A bolt pedig, ahol a villát árulták, tényleg csak ezüstneművel foglalkozik, és a környék is nevezetes. Nyelvi készségeim ismertek. Szóval annyira nem bíztam magamban, ahogy kerülgettem azt a helyet, és nem mertem volna megesküdni rá, hogy nem dobnak ki. De kérdezni nem kerül semmibe. 

Hát ha a tizenkét személyes étkészletet rendeltem volna meg, Louis Vuittonnal a kezemben, nem lehetett volna velem előzékenyebb és kedvesebb az eladó. Persze, hogy lehet egyetlen villát is vásárolni. Jöjjön, megmutatom, ez megfelel, nagyon jó, tíz euróba kerül, becsomagolom selyempapírba, kérem, köszönöm, szép napot kívánok. Úgy érezhettem magam, mint Audrey Hepburn a Tiffanynál, de komolyan. Még a B2-es szintű mondatkáimat is végigvárták türelmesen.

Ha bármelyik ismerősömnek bármikor ezüstneműre lenne szüksége, menjen a párizsi Argenterie d'Antanba, még a linkjüket is iderakom. 

Na, hányan mondhatják el magukról, hogy párizsi villájuk van?!