Rendhagyó poszt következik.

Az egyik barátnőm alkotói válságba került, mikor új szereplőt kellett behoznia a készülő regényébe. (Én aztán tudom, milyen az. Egyébként az engedélyével, sőt, kifejezett bátorítására osztom meg az alábbiakat.)

Éppen portálfantasyt ír, és a küldetésben járó két főszereplő (egy fiú, egy lány) mellé kellett neki egy szintén fiú „sidekick”, aki egy időre csatlakozik hozzájuk, és segíti őket. A sidekick a fiúval jóban van, valami régi harcostárs-szerűség, viszont nem lehet gyerekkori barát, mert a „másik” világból érkezett évekkel korábban, csak ezt egyik főszereplő sem tudja. Ez a koncepció része, ezen variálni nem lehet. A gond ott kezdődik, hogy mi legyen a háttértörténete a két fiúnak: hogy ismerkedtek meg, mi a kapcsolatuk jellege/alapja, hogy lehetnek ekkora barátok, miközben ott húzódik közöttük ez a titok? Így kezdődnek az alkotói blokkok... 

(A képen látható a világirodalom legkorábbi sidekickje. Jelen kérdésre nem ad releváns választ, mivel egy két köteten keresztül kialakuló barátság sok minden, de nem spontán.)

DISCLAIMER: Igen, rendkívül fontos az is, hogy női barátságokról szóljanak történetek. Igen, ezt mindketten tudjuk. Nem, ilyen feladattól egyikünk se kerülne alkotói válságba, mindkettőnknek megbízhatóan megy.

Amikor tőlem ilyesmit kérdeznek, az első reakcióm nyilván az, hogy hol olvastam vagy hallottam hasonlót, abból lesz a sablon, aztán a sablont lehet magában is használni, meg lehet összevissza át is alakítgatni. Szóval a következők jutottak eszembe.

Instant férfibarátság úgy szokott létrejönni, mármint fikciós alkotásokban, hogy a leendő barátoknak meg kell küzdeniük egymással, és egyik se tudja legyőzni a másikat. Ha van egy fiú (hívjuk „X”-nek), aki az adott világ része, ott született, ott lakik, akkor mindenképpen ő van előnyben, privilegizált helyzetben ahhoz képest, akiről senki nem tudja, honnan jött (őt hívjuk „Y”-nak). Ezzel a képlettel így a Gilgames-eposz Enkiduja óta (a képen látható) jól elvan a kalandirodalom. 

Nem is csoda, lássuk az

1. ötletet:

...amelyben „X” megtudja, hogy a környékbeli emberek fenyegetve érzik magukat, mert érkezett egy fura ruhás, ismeretlen eszközöket használó emberszabású lény, akinek ráadásul még van is pofája visszaütni, ha nekimennek vasvillával. Akár véletlenül vagy önvédelemből meg is ölhet közülük egyet-kettőt, mert neki hatékonyabb a fegyvere. Vagy csak súlyosan megsebesíti, ha nem akar vérengzeni az író. „X” elindul vadászni rá, meg is találja, össze is verekednek, aztán földhöz vágják egymást, aztán ülnek vérző szájjal a fa alatt, és néznek egymásra, hogy amúgy te ki vagy, és miért is verekedtünk tulajdonképpen? Vagy „X” mondhatja, hogy hallod, pont jól jönne nekem egy ilyen erős ember behordani a tűzifát. Aztán dolgoznak együtt egy jót, aztán „Y” halálba dicséri „X” anyjának levesét, vagy kedvesen eljátszik a kistestvéreivel, mittudom, már „X” családjával is jóban lesz, örök barátság következik.

Most nem azért, de ez amúgy a Süsü, a sárkány cselekményére is illik, csak egy kicsit kellett megvariálni. 

De aki nem akar Csukás István nyomdokaiba lépni, annak itt a

2. ötlet:

A púpos című regény 1997-es filmváltozatában (főszerepben Daniel Auteuil) – sajnos a regényt nem olvastam – a semmiből jött utcagyerek-múltú közrendűt (Lagardère) felbérelik az előkelő és gazdag herceg (Nevers) ellen bérgyilkosnak, és Lagardère-nek fogalma nincs, hogy ki bérelte fel, meg ki ellen, csak utólag jön rá.

Amikor rájön, hogy Nevers-t kellene megölni, akkor nem hajlandó bántani, mert tiszteli. (Meg azért elég látványos, hogy a herceg addigra a speciális kardvívó módszerével Lagardère szeme láttára négyből négy statisztát leszúrt.) Csak azért megy neki, mert 1. a többiek elszaladtak, de ő oly bátor, és 2. még mindig nem akarja bántani, viszont meg akarja tanulni a Nevers-vágást, mer az menő. Nevers nyilván lekardozza, utána megfenyegeti, hogy megöli, ha nem árulja el, ki bérelte fel. Mire Lagardère kijelenti, hogy ő még akkor se lenne áruló, ha leszúrnák, majd elájul. Mire Nevers azt mondja, hogy oké, nekem olyan ember kell, aki nem áruló, akkor innentől az én szolgálatomban állsz. Aztán kb. tíz perc játékidő után Lagardère már lovaggá is van ütve, nem szolga, hanem bajtárs. 

Jó, ez elég bonyolult barátság-alapnak, bár tagadhatatlanul izgalmas. Egyszerűbb a

3. ötlet:

A púpos 1959-es filmváltozatában (főszerepben Jean Marais, a regényt még mindig nem olvastam) Lagardère véletlenül jár arra, amikor Nevers-t pont hat-hét bérgyilkos támadja az utcán. Nyilván rögtön felháborodik, hogy hatan mennek egyre, plusz fölismeri a herceget, akinek a speciális vívásmódszerét már rég meg akarja tanulni. Hát gyorsan beáll mellé leszurkálni egy-két bérgyilkost, közben nagyon figyelve rá, hogy a herceg hogyan kardozik, a gyakorlatban el is sajátítja a módszert, borzasztó boldog tőle, a herceg pedig nyilván a továbbiakban megbecsüli őt.

Persze nem tudom, van-e bárkinek oka rá, hogy „X”-re hat-hét embert küldjön (A púposban tetemes örökség az oka), de ha igen, akkor elég jó barátkozási alap, ha hirtelen beáll valaki a háta mögé megvédeni.

De mivel tudtam, hogy a barátnőm nem szeret harci jelenetet írni, ajánlottam neki a

4. ötletet is: 

...mely szerint „X” spontán versengésre hívja „Y”-t. 

Kiindulópont: Minden lében két kanál c. retró sorozat, a hetvenes évek legelejéről.

Úgy kezdődik, hogy a két leendő főszereplő (Brett és Danny, az előbbi angol arisztokrata, az utóbbi szegény amerikai családból származó self-made man), akik ekkor még nem ismerik egymást, egy irányba mennek, mindketten menő kocsival. Spontán hozzáfognak versenyezni, „kié nagyobb” jelleggel, és hol az egyik előzi meg a másikat, hol a másik az egyiket. Látványosan mind a kettő élvezni kezdi a versenyt, aztán nyilván egyszerre érnek be, és ezt kölcsönösen el is ismerik, bár még szavak nélkül. Utána együtt kell teljesíteniük egy fontos feladatot, úgyhogy már csak a pilot-rész második feléig kell várni az örök barátságra. 

Szóval lehet ilyet is: kívülről jött, híd alatt lakó, rongyos „Y”-nak (oké, most ne legyen milliárdos) megtetszik egy verseny, amin amúgy évek óta a helybeli, mindenki által irigyelt „X” lenne a befutó, és soha nincs igazi ellenfele. „Y” is csatlakozik, és sehogy nem bírnak egymással, ezen egy darabig dühöngenek, aztán a végén mind a kettő röhög, aztán együtt isznak reggelig. 

Végül ezt a legutóbbit választotta.

Nyilván sok-sok hasonló történet létezik még. Nyilván napestig lehetne sorolni a férfiak közötti barátságokat irodalomból, filmből, sorozatokból. Itt az elsődleges szempont az volt, hogy a „spontán kialakuló, de tartós barátság, amelyben az egyiknek stabil társadalmi pozíciója van, a másik kívülálló” képletnek megfeleljen. Még egyet kilökött magából az agyam, de az legfeljebb az emberábrázolás szempontjából lényeges, mert pont a barátság születésének körülményeit nem tudjuk meg belőle:

Kakukktojás:

Dashiell Hammett: The Glass Key (itt írtam róla)

Engem nagyon meglepett, hogy a férfi főszereplő és a legjobb barátja gyakorlatilag testvérekként viselkednek, úgy, hogy alig másfél éve ismerik egymást. Az elején azt hittem, minimum együtt jártak óvodába, aztán kiderült, hogy dehogyis.

Az tudható, hogy az egyik a helyi elit tagja, a másik a semmiből jött. Valahogy úgy ábrázolja a szöveg a mozdulataikat, az összenézéseiket, a nyegle megjegyzéseiket, hogy ebből a néhány dologból nagyon pontosan kiderül, mennyire szoros a barátságuk. Ja, és az egyik a másiknak az anyját úgy hívja, hogy mama, és a mama is úgy ebédelteti meg, mint a sajátját. Van egy jelenet, amikor nagyon csúnyán összevesznek (mert az egyik kételkedni kezd a másikban, egyébként igazságtalanul), ez egy csukott ajtajú szobában történik, de hallatszik az ajtón át, és odakinn megfagy a levegő, meg se mernek mozdulni addig az emberek, ameddig van rá valami esély, hogy benn verekedni fognak. Annyira természetellenes, hogy ezek ketten rosszban legyenek.

És akkor még egyet hadd rakjak ide a végére, ami még kakukktojásnak se jó, mert nem spontán kialakuló barátságokról szól, és nem is fiatalok a szereplők...

...viszont pont azon a héten láttam a Francia Intézetben, amikor a barátnőm a kérdést feltette nekem. És annyira szép.

Bónusz:

Szabadúszók c. francia film, 2018-ból:

Kevés ilyen szép férfibarátság-történet létezik. Akik nem látták, azok számára összefoglalom: egy csapat idióta lúzerről szól, akiknek van egy náluk is idiótább ötlete, amivel ki akar törni ki-ki a saját bezárt kis életéből – és rá tudják venni az egész közönséget, hogy nekik szurkoljon. Persze végigbénázzák, de azért csak működni fog az ötlet, én is kibőgtem a szememet a végén. Egyikük se mondható mérgező személyiségnek, sőt. Amiért különösen szerettem volna iderakni, az a jelenet, az a képkocka, ahogy egyik a másikra néz, miközben a másik nem tudja, hogy őt nézik, de a közönség látja, és azt is, hogy abban a tekintetben mennyi megértés és gyengédség van. Annyira jólesik látni, hogy létezik reprezentációja a férfiak közötti barátságban megjelenő gyengédségnek is. 

Egyébként a filmről nem hallottam korábban, de a leírásban olvastam, hogy az Alul semmi című színdarab ihlette, azt meg láttam egyszer színpadon. Na, arra is el lehet mondani a fentieket, a maga polgárpukkasztó módján nagyon szép és vidám darab. 

Nyilván a fenti lista semmilyen értelemben nem teljes. Ti milyen történeteket ajánlottatok volna mintának? Ami a „spontán kialakuló, de tartós barátság, amelyben az egyiknek stabil társadalmi pozíciója van, a másik kívülálló” képletnek megfelel? 

1. válasz (Facebook-hozzászólásban jött): És amikor mindkettő áldozat? Pl. összezárják őket (Faria és Edmond Dantès? Ahmed és a bagdadi tolvaj?), és csak közös erővel szabadulhatnak ki? És maradnak is együtt. Mondjuk, pont ebben a két esetben nem maradnak...

A képek forrásai: Wikipedia először, másodszor, harmadszor, negyedszer, ötödször, hatodszor, továbbá a Radiotimes.