Ne örüljetek, nem bukkantam rá valamiféle elveszett folytatás kéziratára. Mindössze arról van szó, hogy újraolvasás után annyival többet tudok elmondani a szövegről, hogy jobbnak láttam nem a tizenegy évvel korábbi írásomat bővíteni ki, hanem inkább újat írni róla. Hosszú lesz, a könyvajánló műfaját messze elhagyja, úgyhogy aki inkább azt szeretne, forduljon a régebbi bejegyzéshez, nem töröltem.

A Szepes-életművel való behatóbb ismerkedés után (Raguel hét tanítványa, Álomszótár, Surayana élő szobrai), illetve az alkímia/ezotéria/okkultizmus területén való további művelődést követően egyre jobban becsülöm a szerző első regényét is. Továbbá egyre kevésbé értek egyet már az elméleti alapvetésével sem. De ettől nem lesz kevésbé inspiráló. Mert A Vörös Oroszlánnal vitatkozni is jó. 

Nemcsak nagyszerű, hanem egyedi alkotásnak is tartom Szepes első regényét. Ahogyan egymás mellé illesztve szintetizálja a hindu, buddhista, zsidó és keresztény hagyomány elemeit, egységes cselekményszálat és változatos szereplőgárdát hozva létre belőlük, az önmagában is megbecsülni való. Távlati tervem úgy igazán mélyen belemenni ezekbe a gondolatrendszerekbe, hogy jobban érthessem a Szepes-életművet (is), de annyit jelenlegi ismereteim alapján is látok, hogy nemcsak felhasználja és életre kelti, hanem itt-ott még kritizálni is meri őket.

Egyedi alkotás már csak azért is, mert nehezen kategorizálható. Irodalmi előzménye kevés, és azokat sem feltétlenül a magyar irodalomtörténetben kell keresni,* bár nem is túl messze onnan. Az osztrák Meyrink műveivel ellentétben azonban A Vörös Oroszlán úgy alkalmazza a fantasztikum elemeit, hogy azokat véletlenül sem távolítja el az olvasó által ismert tapasztalati világtól.** Sőt, azzal az igénnyel lép fel, hogy tekintsék őt (vagyis inkább: őt tekintsék) öröktől fogva érvényes világ- és történelemmagyarázatnak. Ennek érdekében azt a módszert használja, amit a realista történelmi regények szoktak: Egyfelől megjeleníti egy olyan lélek életrajzát, aki soha nem áll az események középpontjában, ellenben több testen, életen, kultúrán és évszázadon át járja végig a beavatás útját, mivel arra egy élet nem elég. Másfelől megjeleníti körülötte magukat a kultúrákat és évszázadokat is, a maga sajátosan ezoterikus (egyébként pedig polgári-konzervatív) értelmezésében.***

Mindehhez a klasszikus realizmus nyelvi eszközeit használja, szépen illusztrálva, hogy a tévhitekkel ellentétben a realizmus nyelvi eszközei bizony nem csak a tapasztalati világ ábrázolására alkalmazhatók. Adott a (többnyire) tárgyilagos hangnem, a jellegzetes esztétikai minőségek (komikus, groteszk), a mellékszereplők tipizálása, a komoly felnőtt nézőpontjából gyarló serdülőkorára visszatekintő narrátori hang, ezzel együtt pedig nyilván a fejlődésben levő lélek rajza. Mivel az olvasó (különösen a negyvenes évek olvasója) ezeket az eszközöket a realista regényekben szokta meg – ráadásul a narrátor még a vallásos meggyőződés hangján is beszél –, tényleg nagyon könnyű ráállni „a kétely felfüggesztésére”, részt venni a játékban, és elfogadni az olvasottakat igaznak. 

Valószínűleg ezért is megosztó a regény. Úgy veszem észre a mai olvasók esetében is, hogy akik szeretik, azok – érthető módon – gyakran egy örökérvényű igazság lenyomatának tekintik a benne foglaltakat, amelyet követni lehet és szükséges. Akiknek nem tetszik, vagy nem akarják elolvasni, azok – szintén érthető módon – azonosítják mindazzal, amit a köznapi nyelvhasználatban ezoterikának szoktak nevezni, összekapcsolódva mindazzal a csalással, becsapással, hitre sóvárgó, sajnálni való balekok megtévesztésével és kifosztásával, ami a médiából zuhog a fejünkre. Az előbbiek (tisztelet a kivételnek) akár személyes sértésnek is vehetik, ha valaki irodalmi alkotásként, nem pedig iránymutatásként kezeli A Vörös Oroszlánt. Az utóbbiak gyakran a kezükbe se merik venni, nehogy őket is csalóknak/balekoknak tartsa valaki.

Aki egyik irányt sem követi, az szokta kalandregényként olvasni a szöveget, amely tagadhatatlanul ebben a minőségében is működik (méghozzá milyen jól!), aztán vagy érdekli az olvasót, vagy nem. Valószínűleg ez utóbbi olvasóknak van a legnehezebb dolguk: nem könnyű megtalálni a játékosságot és a szórakozást egy olyan szövegben, ami ennyire makacsul erősítgeti, hogy ő bizony nem játék és mese. 

Amúgy lehet. Mármint megtalálni benne a játékosságot és a szórakozást. Nagyon is jó. Csak nem könnyű. Annak, aki az örökkévaló igazság lenyomatát keresi a regényben, akár méltatlannak is tűnhet. Tudom sajnálni.

Én sem „szkeptikus” olvasó vagyok abban az értelemben, hogy a regényben szereplő hitkérdéseket bármilyen értelemben hamisnak, sőt csalásnak, becsapásnak tekinteném. Nem mondom, van egy-két megjegyzése a narrátornak, ami, hogy is mondjam csak, nem öregedett szépen, de nem a vallásos minőségük miatt. Ezekről lentebb. Én csak az az olvasó vagyok, aki látja a mű megalkotottságát és történelmi beágyazottságát. Ez az, ami eltávolít a regény elméleti alapvetésétől. Már bocs, hogy így vulgarizálom, de ami az örökkévalóság igényével lép fel, azon ne látszódjon már ennyire a realista esztétika meg a polgári-konzervatív értékrend, na. Akkor se, ha a polgári-konzervatív értékrend történetesen a regényben megnyilvánuló, örökkévalónak tekintett hierarchikus gondolkodásból lett, szóval nehezen tudna nem hasonlítani rá.

Igen, tudom, abszurd elvárás. Nem is vonok le érte pontot. Csak a távolságot tartom.

Nem mintha nem ismerném el, hogy vannak szövegek, amelyek (esztétikai megalkotottságukban, történelmi meghatározottságukban is) az örökkévalóság részei voltak és maradnak, függetlenül attól, hogy papír, tinta, számítógép-képernyő és nyelv egyaránt folyamatosan keletkező-pusztuló alkotóelemek. Ebben az értelemben Szepes regénye is kultúrkincs, megérdemli a halhatatlanságot, no meg azt, hogy a jelenleginél jóval többet beszéljenek róla. Csak nem feltétlenül mint valamiféle igazság letéteményeseként.

Mert azt mindenkinek el kell ismernie, hogy embert próbáló vállalkozás volt összehozni ezt a regényt, és a maga (nagyon egyedi) módján legalább részben teljesítette is a vállalásait. Szepes itt nem mással küzdött meg, mint azzal, ahogyan két világháború és néhány diktatúra értelmetlen, minden heroizmust nélkülöző pusztítása megrongálta az egy örökkévaló világrendbe vetett hitet. Azt a meggyőződést, hogy van egy egységes, igazságos és gondviselő akarat által meghatározott, szilárd keretrendszer/hierarchia, amelyen belül az ember (szigorúan akkor, ha megtalálja és megtanulja elfogadni a rendszerben kijelölt helyét!) teljes és boldog életet élhet, és méltó halált halhat.

Nem mintha ez a nézet nem létezne ma is, sőt. De valószínűleg soha akkora pofonokat nem kapott, mint a világháborúkban és a diktatúrákban. És akkor jön egy Vörös Oroszlán, amely a realista regények jellemfejlődését egyszerűen átteszi egy olyan síkra, amelyiken az embernek a világba való sikeres beilleszkedése, tehetségeinek kibontakoztatása és testének méltó halála minden egyes esetben lehetséges, ha nem most, akkor néhány száz évnyi kitartó, csöndes, következetes munka eredményeként. Ahogy az rendes, konzervatív polgárhoz illik. Nem csoda, hogy a kommunista diktatúra meg bezúzatta. Ennél nagyságrenddel kevesebb okkult/ezoterikus tartalomért is tiltottak.

Igen, akit a saját hétköznapjaink világában csalónak tartunk (teszem azt, a betelefonálós tévéműsorok jósai), az a regényben is csaló, akit pedig szegény megvezetett baleknak, az a regényben is megvezetett balek. Úgy is nevezik, úgy is kezelik őket. Övék A Vörös Oroszlán – egyébként roppant érzékletesen és hatásosan ábrázolt – karneváli forgataga, ők az EGY szent gondviselő akarat ellentétpárjaként megjelenő SOKaság, a renddel szemben a káosz, a komolysággal szemben a nevetés, a felszín mögött működővel szemben a látványos és a zajos, a szellemmel szemben az anyagi-testi lét képviselői.**** Őket az Egyet, a rendet, a komolyságot, a szellemet képviselő szereplők (akik emlékeznek korábbi életeikre, és használják azok tapasztalatait) úgy tekintik, mint felnőttek a gyerekeket, akiket lehet oktatni (vagyis általában inkább kioktatni, aztán csodálkozni, hogy nem használ), csak nem érdemes, mert úgyis kizárólag a saját kárukon fognak tanulni. Odáig hál'Istennek nem mennek el, hogy akkor zárjuk be az összes iskolát, mert azt azért elismerik, hogy az alacsonyabb (!) fejlődési fokokon szükség van kívülről jövő információkra, amikből mindenki annyit használ fel, amennyit az adott szintjén tud. Oké. Nem öregedett szépen. 

Itt az átalakulás folyamata, az örök élet csakis annak van fenntartva, aki lassan, szívósan dolgozik rajta, sok-sok életen át. Bár a test nem puszta csomagolás, azaz nagyon is hat a lélekre, ettől még a munkát elvégezni csak a léleknek van esélye, amely egy adott fokozat után képes függetleníteni magát a testtől. Önmagában azt is érdekes figyelni, hogyan cserélődik és őrződik meg egyszerre az identitása, azaz mikor mondja azt, hogy „ebben az időben engem X-nek hívtak, én X voltam”, aztán azt, hogy „X teste meghalt, és én eltávolodtam tőle”. Belőle lesz a mágus. Ebben a regényvilágban ugyanis a mágussá válás annyit jelent: uralmat venni az anyagon, átváltozni teljes egészében szellemi lénnyé. Nincs benne semmi látványos, kizárólag akkor, ha a mágus éppen úgy látja jónak, és kizárólag azért, hogy egy másik szereplőnek is megadja a lökést az illető saját útján. 

Ez a legutóbbi jelenség egyébként az egyik (számomra) legizgalmasabb eleme a regénynek, és egyúttal az, ahol tetten lehet érni a szigorú hierarchikus gondolkodás kritikáját is. Mert Szepes itt nem ám azt játssza, amit Meyrink A Nyugati Ablak Angyalában, hogy ráfókuszál egy és csak egy szereplőre a hierarchia jegyében, és az összes többit pusztán az őt segítő vagy akadályozó (fantom)alakként jeleníti meg. A Vörös Oroszlánban senki nem puszta kivetülés, senki nem öröktől fogva örökkétig alárendelt, még csak nem is öröktől fogva örökkétig irányító. Mindenki egyenrangú útitársa a többieknek, legfeljebb nem ugyanazon az állomáson jár, vagy éppen zsákutcába tévedt, de nem baj, majd visszafordul. A legerősebben anyaghoz kötött, testi lét által meghatározott szereplők cselekedetei is igazolást nyernek; nemcsak azért, mert a főszereplőnek akadályokra is szüksége van az útján, hanem azért is, mert nekik maguknak is szükségük van az anyagi-testi lét megélésére az ő saját útjukon. Azazhogy (pardon) az egy örök úton, amelynek a variációit látjuk.

A beavatás ugyanis mindenki számára lehetséges. A munkát mindenki el tudja végezni, legfeljebb nem mindenki ugyanannyi idő és élet alatt. Most újraolvasáskor külön figyeltem, hogyan bánik Szepes a női szereplőkkel, akiket általában – lehet ezt akárhogy körbemagyarázni – bizony alsóbbrendűekként kezel a misztikus irodalom. Nyilván a saját árnyékán ő sem lép át: a használt értékrend zsidó-keresztény változatának megfelelően a női szereplők nagy része akadályozó, bántalmazó és/vagy (!) áldozat, és igazán nagy jót kizárólag anyai minőségében tehet, ha egyáltalán. Időnként elnéző mosolyra is késztetett, például amikor az egyik legrokonszenvesebb nőalak úgy tud a magasabb rendű létbe lépni, ha sikerül férfiként újjászületnie. Egyébként is érdekes, milyen óvatosan bánik a nemváltás kérdésével, pedig ha valahol, hát egy reinkarnációról szóló történetben nem kellene ennyire vigyázni a szétválasztásra, mikor a léleknek nincs is neme. Azért végez egy-két kíváncsi kísérletet férfi testben született nővel és fordítva. Aztán visszakozik is gyorsan. Na, többek között ilyenkor mondtam azt, hogy „ne látszódjon már ennyire”. Annak viszont nagyon örültem, hogy nyomokban fel-felbukkant a gondolat, hogy az anyag, a nagy egészről leszakadt individuum is válhat érték forrásává. Ezért állítom, hogy a regény nemcsak lenyomata egy adott értékrendnek, hanem itt-ott a kritikáját is megfogalmazza. 

Aztán nyilván ott vannak a speciálisan saját korának szánt üzenetek, mint a „senki sem szenved ártatlanul” (mert előző életében követte el a bűnt, amiért most bűnhődik), és „nincs értelmetlen áldozat” (mert a szenvedésből a következő életében új értéket fog teremteni, és egy magasabb rendű, a világlélekhez közelebb álló világ részesévé válik). Az vesse rá az első követ, aki nem ezt mondogatta volna magának egy világégés után, 1946-ban, a polgári-konzervatív értékrend örököseként. Ja, és ettől még az agresszor szereplők nagyon meg tudnak bűnhődni. 

Furcsa lehet, hogy egy ennyire misztikus közegben mozgó történet működik mint kalandregény, sőt, mint pikareszk. Furcsa annak, aki nem tudja, hogy a világirodalom első misztikus regénye (Az aranyszamár) szintén pikareszk. A műfaj kiválóan alkalmas arra, hogy számtalan helyszínen és emberi kapcsolatban bemutassa a kezdetben oktalan, később egyre tapasztaltabbá váló beavatandót, aki számára minden kaland egy-egy próbatétel, amely által egyre közelebb jut az igazsághoz. Sajnálattal közlöm, hogy közben minél okosabbá válik, annál unalmasabbá is, ezt a lécet Szepes nem ugrotta meg, majd esetleg a Raguelben. Ami nem szégyen, mert ezt a lécet évezredek alatt nagyon-nagyon kevés írónak sikerült megugrani. Addig viszont, míg a megokosodásig eljut, annyi és annyiféle kalandon megy keresztül, hogy az embernek szinte olyan eretnek gondolatok jutnak eszébe, miszerint a szerzőt is jobban érdekelte volna a karneváli Sok, mint a szentséges Egy. Ejnye. 

Ha egyéb, a regénnyel időnként kapcsolatba hozott műfajokat veszem sorra, sci-finek szigorúan csak akkor nevezhetem, ha úgy definiáljuk a sci-fit, mint ami az adott korban és/vagy a szerző számára tudományosnak tekintett ismereteket dolgoz fel a fikció eszközeivel. A mágikus realizmus kifejezés egyáltalán nem illik rá, mert ahhoz nem elég annyi, hogy a realizmus eszközeit használja, és legyen benne mágus. Talán az Alekszandra és a Teremtés növendékeire kitalált „mágikus irracionalizmus”-t használnám rá a legszívesebben (bár az nem műfaj), de nem teszem, mert több évtized különbséggel keletkeztek, szerzőik semmit nem tudtak egymásról, bár forrásaikban (pl. mindkét regényben a háttérvilág sajátosságaihoz idomítva alkalmazzák a rádzsa-jógát) és nyelvi megoldásaikban valóban hasonlóak. Ha az Orlandónak volna önálló műfaji kategóriája, ahhoz közel állhatna, de az Orlando (a legnemesebb értelemben vett) játék. Meg sem próbál hiteles világmagyarázatként fellépni, ahogyan A Vörös Oroszlán teszi. Ugyanezért nem címkézném A Vörös Oroszlánt fantasyként sem.

Azt viszont feltétlenül ki kell emelni, hogy a kalandcselekményt Szepes akkora nyelvi erővel és választékos szókinccsel jeleníti meg, hogy az olvasó még arról is megfeledkezhet, hogy a szereplőkről szerzett ismeretei nagy részét egyáltalán nem a kalandregényektől általában elvárt módon, pergő párbeszédekben és intenzív jelenetezésben kapja. A szerző idejében ugyanis még nem számított követelménynek a „mutasd, ne mondd” elv, így a főszereplőn kívül gyakorlatilag az összes figura, még a nagyon fontos mellékalakok motivációit és cselekedeteit is elsősorban leírásokban látjuk. Párbeszédek sokszor hosszú oldalakon át nincsenek is, ha mégis lesznek, akkor pillanatok alatt párhuzamos monológokká vagy elmélkedő platóni dialógusokká alakulnak át. A leírások viszont a nyelv megjelenítő ereje miatt rendkívül elevenek, dinamikusak. Önmagukban is nagyon sokat el tudnak vinni a hátukon.

Időnként túl sokat is. Időnként visszább lehetne venni a túlfűtöttségből és/vagy az elvontságból. Időnként meg kellett volna tanulni húzni a szövegből. De ezért eszem ágában sincs levonni. 

Úgy általában semmiért nem fogok levonni. Azt hiszem, sikerült fentebb összefoglalnom, miért mondom azt, hogy ezzel a regénnyel még vitatkozni is jó, és még vitás pontjaiban is inspirál. Azért is írtam róla ennyit. Közel sem annyit, amennyit érdemelne vagy szeretnék, de a továbbiak kifejtésére nem a blogon fogok vállalkozni. 

* A reinkarnáció gondolata számos magyar írónál és költőnél szerepel, a buddhizmus is megjelenik már a XIX. századi Komjáthy Jenőnél is, de misztikus kalandregényt nálunk korábban sajnos csak elbaltázni sikerült.

** Igaz, hogy Meyrinknél is csak ideiglenes, nem feltétlenül komolyan veendő keret szokott lenni az álom vagy az őrület. 

*** Nemrég olvastam egy folyóiratcikket, amelynek szerzője összegyűjtötte a reinkarnáció megjelenéseit a magyar irodalomban. Óvatosan kezelendő esszé (nem egy olyan szöveget idéz, amely nem felel meg az általa kijelölt szempontnak), ettől függetlenül nagyon jó ötleteket hoz, és láthatóan gondos háttérmunkát végzett. Ő veti fel, hogy Az ember tragédiáját (itt írtam róla) is értelmezhetjük a lélekvándorlás példájaként. Nem értek vele egyet, nem is mennék most bele egy összehasonlításba, mert túl messzire vezetne; csak megemlítem, hogy A Vörös Oroszlánnal való párhuzam lehetősége abszolút figyelemre érdemes. Nem is értem, hogy lehet, hogy pont Szepes Máriát nem említi a cikk. 

**** Ha sehol máshol, hát itt elveszítene engem Szepes Mária, mert a nevetést nagyon máshonnan nézzük. Ismereteim szerint tud értéket teremteni. Más kérdés, hogy későbbi műveiben már ő sem ilyen sarkosan ábrázolja a világot. Most ennél a műnél tartunk. – Továbbá megjegyzendő, hogy az okkultizmus képviselőiről, és elsősorban a hozzá kötődő komédiásokról, csalókról létezik egy nagyon érdekes ismeretterjesztő podcastsorozat magyar nyelven, amely például itt is hallgatható. Fura, de igen kellemes élmény volt úgy hallgatni, hogy közben újraolvastam A Vörös Oroszlánt. 

Pontszám: 10/10