Nagyon érdekes, nagyon eredeti fantasykísérlet volt, a maga korában (XIX. század legeleje) meg főleg. Még a műfaj nem is létezett, de a német romantikusok már nagyban művelték. Sajnos nem tudta befejezni a szerzője; még sajnosabb, hogy nagyjából ott szakadt félbe, ahol a bűvös-bájos, de mégiscsak realisztikus történet elkezd átmenni fantasztikusba. Azt, hogy mivé vált volna később, abból lehet tudni, hogy a szerző legjobb barátja, aki annak idején kiadta, a következő részekről készült jegyzeteket is kiadta a regénnyel együtt, plusz a szerzővel folytatott beszélgetéseket. 

Időről időre érdemes újraolvasni az embernek a régi kedvenceit. Főleg, ha alkotó emberről van szó, a régi kedvencről meg gyanús, hogy sok mindenre inspirálta valaha, például legalább egy könyvpéldány széljegyzeteléssel való tönkretételére is, mea culpa. Ilyet kizárólag azokkal a szövegekkel csináltam, amiknek az olvasása közben irdatlan sok kreatív ötlet és még kreatívabb összefüggés jutott az eszembe. (Ez nyilván nem mentség, nem is azért mondom.)

Aztán az ilyenek újraolvasásakor időnként az derül ki, hogy még a tudatalattimba is beépült a szöveg (ez vagy ez), időnként az, hogy... nos... a szöveg hajdani dicsősége mára kissé megkopott. Hogy az, ami valaha fantasztikus ötletekre sarkallt, azt voltaképpen ez a hozzáadott érték tette naggyá, és nem maga a szöveg oly nagy. 

A Heinrich von Ofterdingenre inkább az utóbbi igaz, mint az előbbi, de ez nem a Novalis hibája. Ő mert nagyot álmodni, magánál sokkal nagyobb koncepcióba fogni, ebből aztán zseniálisat is ki lehet hozni, meg bele is lehet bukni. Neki, szegénynek, egyik se jött össze, mert meghalt. Ami a regényből megvan, az pedig inkább ígéret, mint a nagy alkotás. Ígéretnek csodálatos, és rendkívül inspiráló. Fenntartom, hogy a világirodalom legszebb regénye, és nem pusztán a káprázatos stílusa miatt.* Hanem még inkább és elsősorban azért, mert ez az a szöveg, amelyik képes elhitetni azt, hogy minden szereplő élete ki tud teljesedni akár hivatásban, akár szerelemben, akár mind a kettőben – ha nem ezen a világon, akkor a másikon, és az ugyanúgy számít. 

A leghatásosabb része a szövegnek mai olvasói fejemmel a bánya és a bányászat leírása. (Amihez Novalisnak volt is alapja, a bányamérnöki végzettségével.) Huszonévesen is világos volt, mire megy ki a játék: egy hétköznapi (és a korban amúgy rendkívül veszélyes) tevékenységet köt össze Novalis valami olyan erős és kidolgozott mitológiai-kultúrtörténeti háttérrel, hogy az egyszerű kenyérkereső foglalkozás minden egyes eleméből szimbólum válik. Mégpedig úgy, hogy azzal nem veszti el hétköznapi tevékenység jellegét sem. Ezt ám nagyon kevesen tudják megcsinálni. Ma már, Jakob Böhme olvasása után jóval többet meg tudok fejteni ezekből a szakaszokból, de ez csak elmélyítésre való, szóval ha valaki nem olvasott Böhmét, de nem zavarja az elvontság, nyugodtan kezdjen bele. Különben is ott a jegyzetanyag a kötet végén.

Ettől persze még örülök, hogy tudom mihez kötni a gondolatvilágot, és külön szépnek találom azt, hogy Novalis éppen bányászt csinált a Böhme-figurából, aki életében vargaként dolgozott ugyan, de az is csak kétkezi munka, és nem éppen filozófus-előképzettséget adott neki. Nemcsak azért logikus, hogy a Heinrich von Ofterdingenben bányász váljon belőle, mert Novalis ezt a munkát ismerte jobban, hanem azért is, mert az öreget mindenekelőtt az igazságkeresés érdekli, annak ideális helyszínei pedig a mindenki által ismert metaforarendszer szerint a föld alatt találhatók (vö. „a dolgok mélyére tekintünk”, „leásunk”, „a felszín mögött azt találjuk, hogy”).

Ugyanebben a metaforarendszerben ugyanez a figura simán válhatna romlottá vagy rosszindulatúvá is, hiszen az ördög, vagyis a gonosz helye is a föld alja (gondoljunk az „alantas”, „alsóbbrendű”, „alja ember” szavakra, kifejezésekre), nem beszélve szintén hasonló helyen található szennycsatornákról. Egy ilyen fordulatot akár indokolhatnának is a bányászat korabeli veszélyei. Megszokott fordulat lenne – de ez nem az a regény. Az öreg bányász: lélekvezető, aki a sötétségben is annyi szépséget talál, hogy arra a szintre csak Ursula K. Le Guin Tenarja jut el majd, több mint százötven évvel később. Csak Novalis regényében mindaz, amit a földben talált érc vagy kristály jelent, az alkímiából ismert többletjelentéssel is kiegészül. Vagyis a kibányászott holmi egyszerre hétköznapi termék, szemet gyönyörködtető tárgy és elvont, szellemi érték. A három nem oltja ki, sőt, erősíti egymást.**

Mint említettem, ennél szebbet nehezen lehetne írni. Úgy általában ebben a regényben szinte minden elem (szereplő, cselekményfordulat, helyszín, jellegzetes tárgyak stb.) a fenti logika alapján működik: van neki hétköznapi jelentése, azaz szerepe a tapasztalati világban, és van neki elvont, allegorikus jelentése egy szellemi világban. A cselekménynek pedig mind a két szinten működnie kell(ene). Ugyanakkor mivel nincs befejezve, és a szerzője nyilván nem tudta a vége ismeretében átírni az elejét, sajnos nem túl olvasóbarát a szöveg. Mindenkit megértek, aki nem tud vele mit kezdeni. Kevésbé finoman szólva: gyerekek, ez elborultabb, mint Az arany virágcserép. Bocs. 

Egyébként harmincon túl, Tannhäuser-rajongó koromban találtam fel a spanyolviaszt jöttem rá arra is, hogy ez bizony ugyanaz a történetminta lenne, mint amit Wagner ötven évvel később színpadra vitt. Mit ne mondjak, Novalis feldolgozása sokkal rokonszenvesebb, ami a jellemeket és a cselekményt illeti. Kár, hogy utóbbi nem tudott zenét szerezni. Még nagyobb kár, hogy a fenti képen látható wartburgi dalnokversenyig már nem jutott el.

A Tannhäuser zenéjéért most is rajongok, a slágerei rendszeresen szólnak a fejemben, alkotáshoz szeretem teljes hangerőn hallgatni (mikor nincs szomszéd), sőt, ilyenkor időnként vezényelek is a hangfalnak. De ez semmit nem von le abból, hogy Wagner rocksztár módjára dübörgő Heinrichja dacos ötéves, aki nem tud a férfiasságával mit kezdeni (ezzel pedig nincs egyedül, mert nagyjából más se tud körülötte), míg Novalis csengő-bongó, szégyenlős-bájos kis Heinrichja probléma nélkül eljut a felnőttkor küszöbéig, és addig is tud a férfiasságával mit kezdeni (meg még a közeg is normális, amelyikben mozog). 

Mert miket művel Heinrich Wagnernél? Lemegy a föld alá (stimmt), romlott pogány istennőre lel (ld. fentebb), akivel intenzív kapcsolat(ok)ba lép, és ez testileg abszolút kielégíti, de közben a keresztény eszményképbe szerelmes, minek következtében szűk lesz neki odalenn (pun intended), és visszajön a földre. No de a keresztény lovagok között rá kell csodálkoznia arra, hogy az eszménykép elsődleges tulajdonsága az, hogy ő eszménykép. (Nem mondjátok?) Igaz, hogy van egy Erzsébet nevű földi megtestesülése az eszményképnek, akibe Heinrichon kívül páran még szerelmesek, de mindenki azt tekinti a nő iránti tisztelet netovábbjának, ha Erzsébetet megközelíthetetlen távolban tartják. Mire Heinrich közli, hogy az nem úgy van, ő azt egy pogány istennőtől tudja, és tulajdonképpen annál az istennőnél érezte magát a legjobban. Ha erre a néző legszívesebben megrázná Heinrichot, hogy most akkor döntsd má' el, mi kell neked, az nem a véletlen műve. Sajnos a közeg nem segít a főszereplőnek, mivel előbb majdnem meglincselik, aztán még a túlvilági megbocsátást is megtagadják tőle, aztán többen meghalnak, mivel ez nem vígopera, és csak a legnagyobb áldozat árán jelentkezik valami remény. De ettől Heinrich nem lesz több dacos ötévesnél. A környezete pedig olyan világot alkot, amelyikben a nő vagy testi vágy tárgya, vagy elvont rajongás tárgya, a kettő nem találkozhat, harmadik eset pedig nincs. Olyan meg aztán szóba nem jön, hogy a nő ne tárgy legyen, hanem alany. (Bár Erzsébetnek legalább saját akarata tényleg van.) 

Ettől a dráma még valódi, a zene pedig életem legnagyobbja, fantasztikus. Félreértés ne essék: véletlenül sem tekintem – divatos angol szóval – guilty pleasure-nek a meghallgatását. Ettől függetlenül ha olyan Heinrichot akarok látni, aki úgy izgalmas, hogy közben normális, akkor még mindig a kis szégyenlős-bájos Novalis-hős regényét veszem le a polcról. Amelyben a főszereplő meghallgat másokat, önismerethez jut, és el tudja dönteni, mi a jó neki. Nem mellesleg pedig közben nem zavarja a vallásos hitét, hogy Mathildével minden értelemben boldoggá teszik egymást. Na jó, virágnyelven. 

Soha nem fogok már úgy rajongani ezért a szövegért, mint húszéves koromban, de egész életemben inspirálni fog. Ha valaha megtanulok németül, Novalis lesz az egyik, akinek a kedvéért hajlandó leszek szövegolvasást gyakorolni. 

* Amihez természetesen a magyar olvasók számára Márton László fordítása is bőven hozzájárul. Fura egyedi szóalkotásai és szófűzési módjai akár el is riaszthatják az olvasót, de érdemes mindig figyelembe venni azt, hogy egy késő középkorban játszódó fantasyről van szó, amelyhez Novalisnak XIII. századi klasszikusokból kellett rekonstruálnia egy valószínűleg soha nem létezett elbeszélésmódot, Márton Lászlónak pedig ehhez kitalálnia egy még annyira se létezett korabeli magyar nyelvet. Azért ez többszörösen nehezített pálya, nem is véletlenül nem mert hozzáfogni egyetlen másik fordító se. 

** Külön elemzést érdemelne Klingsohr meséje, de az már egészen szétfeszítené egy blogbejegyzés kereteit. Elég átlátszó allegória, és a jegyzetanyag el is magyarázza, melyik figura vagy cselekedet mit jelent benne; de amit az egyes megszemélyesített fogalmak emberi kapcsolatairól elmond, abban már jóval több a nyugtalanító vagy éppen élénk érdeklődésre számot tartó elem. Hogy mást ne mondjak, érdekes dolgok következnek abból, hogy melyik megszemélyesített indulat vagy gondolat milyen nemű, és ebből következően milyen kapcsolatokba kerülhet a többiekkel. 

A képek forrásai: Amazon, Wikipédia egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. 

Pontszám: 10/10