Leírtam az utolsó mondatot.

Igen, A látszat mesterei második részének az utolsó mondatát. 

Nem, ebből sajnos nem lesz még karácsonyra kiadott könyv, sőt, nagyon sok munkával fog járni a kézirat szerkesztése, mire késznek nyilváníthatom (és az még csak a kézirat!), de állati boldog és büszke vagyok, hogy idáig eljutottam, és akkor még illedelmesen fogalmaztam. 

Ezt a bejegyzést leginkább kétféle olvasónak ajánlom. Az egyik természetesen az, akit érdekelnek az írás műhelytitkai. A másik az, aki hozzám hasonlóan küzd vagy küzdött már alkotói válsággal, mert fontos tudnia, hogy nincs egyedül. Egyébként írtam a témáról már három éve is, sokkal alaposabban, mint most teszem, úgyhogy azt  a bejegyzést még jobban ajánlom, ugyanezeknek az olvasóknak.

Addig is, amíg a végére értek, álljon itt ez a kedves kis köpködő pálma (tényleg így hívják), amely hosszú hónapokig alig adott magáról életjelet, most a nyáron pedig végre szabályosan berobbant. Messze még az idő, amikor nagy, erős növény lesz belőle, de már megmarad.

Mi a jelentősége az utolsó mondatnak? 

Másfél millió leütésnyi szöveg (szóközökkel),* aminek van eleje, közepe, vége, füle & farka. Ez kilenc év munka (benne kettő év alkotói válság) után valami akkora dolog, amiben még idén tavasszal is csak szorongva és halkan mertem hinni. Szóval senki ne gondolja, hogy ez a folyamat csupa flow-ból, csupa ihletett pillanatból, csupa boldogan átvirrasztott kreatív éjszakából állt. Dehogy állt. Az írói munka pont olyan munka, mint a többi, csak jelentős részében semmi látványos nincs, mivel abból áll, hogy (Szabó Magdával szólva) az ember a kert végében nézi a jegenyéket. Vagy a határban mászkál, újabban 4,5 km/h körüli sebességgel (mértem). Vagy Magyarország településeit gyakorolja. Vagy madzsongozik. Vagy hajnali kettőkor teljes hangerőn bömbölteti a Tannhäusert (olyan házban, ahol nincsenek szomszédok). 

Tannhäuser a New York-i Metropolitanben (kép innen).
Színpadon sose láttam, és bár szeretném, azt nem tudom, hogy oldanám meg, ha a közepén ugyanúgy elindulna egy kreatív hullám, ahogy otthon szokott, és azonnal ki kellene rohannom alkotni.

Vagy családtagjainak, barátainak, esetleg üzletfeleinek bőg személyesen vagy a telefonba, hogy szétviszi a fejét ez a történet, hogy kevés hozzá, mert rég túlnőtt rajta a feladat, hogy megeszi belülről az írás, hogy semmilyen dolgával nem haladt csak azért, hogy már megint három órát üljön az előtt a rohadt kézirat előtt, és úgy csukta be, hogy egy mondat nem jött ki belőle, pedig pontosan tudja, minek kellene történnie a szereplőkkel – vagy rosszabb esetben közben rájött, hogy az akkor és ott nem is történhet, és mást kell kitalálni. Vagy a legrosszabbat: hogy ha nem vagyok író, akkor nem vagyok SEMMI! Sajnos nem emlékszem, kitől hallottam, de nagyon találó mondat, hogy ez a fajta alkotói válság olyan, mintha hónapokon keresztül minden egyes nap állásinterjún kellene részt venned, és minden egyes nap elutasítanának. (Frissítés: megvan, Heather Hill.) Idéznék magamtól: persze, hogy nem éri meg. Bár soha a büdös életben el se kezdtem volna. 

Alkotók családtagjainak, barátainak és üzletfeleinek üzenem, hogy ilyenkor sajnos a legkevésbé sem segít, ha megpróbáljátok ellátni az alkotót hasznos tanácsokkal. Mindet végigpróbálta már, úgyhogy azt éritek el vele, hogy vagy még mélyebb depresszióba esik, vagy veszekedni kezd, vagy mind a kettő. Csak legyetek jelen. Sajnos abban az egyben különbözik az írói munka más munkáktól, hogy lehetséges ugyan kívülről segíteni, de nagyon-nagyon nehezen, és a legtöbbször kizárólag olyan embernek, aki maga is csinálja. 

Nekem személy szerint akkor van esélyem regényt írni, ha más tevékenység hosszú ideig nem veszi igénybe az alkotáshoz szükséges energiáimat (bocsánat, hogy a Rejtő-tanulmányaimmal nem haladtam!), ha előtte elvégeztem a háttérfeladatokat (szak- és szépirodalmi előzményeket lásd az előző bejegyzésben), ha semmi nem szakít ki a napi rutinból (a gyaloglás beleszámít a napi rutinba, akkor is, ha kenyérért kell menni), valamint ha nem megy 25 fok fölé a hőmérséklet (vert falú és vályogházak abszolút előnyben!). Nem hátrány, ha nincsenek körülöttem húszezren. És még így is lehetséges, hogy semmi nem sikerül. Igen, ez luxus. Ugyan ki tud és mer manapság ennyit vállalni, nyilván munka mellett? 

Azért az sokat jelent, ha ilyen tájban lehet gyalogolni mindennap (fotó: saját).

Ráadásul, bár azok közé az írók közé tartozom, akiknek megy a fejében a film, és azt írják meg, körülbelül fél éve be kellett vallanom magamnak azt is, hogy ez a film már nagyon régóta leállt, és valószínűleg nem is fog többé újraindulni. Ezt a regényt tehát muszáj lesz film nélkül befejezni. Szerkeszteni a korábbi regényeimet film nélkül szoktam, és novellát is írtam már film nélkül, meg is jelent, szóval működik, csak sokkal nehezebb. 

Úgyhogy rajtam végül nem csak a fentiek segítettek. Nagyon-nagyon szépen köszönöm Salber Felíciának, hogy egyfelől folyamatosan sulykolta belém, hogy higgyem el, hogy be tudom fejezni, és az is óriási dolog, amit eddig letettem az asztalra, másfelől (ő, aki járt hasonló cipőben) olyan tanácsokat adott, amik az én esetemben is működtek. Meg olyanokat is, amik egyáltalán nem, de hát egyikről sem állította, hogy kizárólagos volna.

Először meg kellett fogalmaznom magamnak azt is, hogy egyáltalán mi a gond a regény lezárásával, miért az utolsó három fejezet (plusz epilógus) megírása tart két évig. Nyilván ott volt az okok között az, hogy egy óriási vállalkozást (még egyszer: másfél millió leütés lett a vége) vittem tíz éven át úgy, hogy minden évben maximum egy hónapom (de inkább kevesebb) jutott a voltaképpeni írásra. Ekkora folyamatot még jegyzetanyaggal sem lehet úgy végigvinni, hogy az ember folyamatosan a teljes koncepciót fejben tartsa – ami viszont nélkülözhetetlen lenne egy valamirevaló lezáráshoz.

Ennél még nagyobb jelentősége van annak, hogy a második rész a két nézőpontszereplőn kívül két nagyon fontos közösség életét is felmutatja, már ismert és újonnan felbukkanó mellékszereplőkkel, akiknek önálló gondolkodásmód, cél és méltó lezárás kell. Egyenként előhúzgálni a legjelentősebbeket; megkeresni, melyik fejezetben melyikkel mi történt; felvázolni az ő saját (nem mindig látványos, de a háttérben jelenlevő) történetszálát; eljuttatni a méltó befejezéshez. Hogy aztán Felícia darabonként szétszedegesse, minden apróságba belekérdezzen, minden ponthoz érzelmeket (vágyat, félelmet, dühöt, akármit) akarjon társítani, és folyamatosan mossa a fejemet, hogy melyik ponton melyik cselekvés nem lesz logikus. Továbbá online beszélgessen velem róluk órák hosszat,** míg végül már senki nem tudja, melyik ötlet kié volt, mert az egyik feldobja, a másik továbbgondolja, az egyik szétszedi, a másik lecsapja, és a végén eggyel több elem illeszkedik szépen a nagy egészbe. 

Igen, szerintem is igaza van Felícia párjának: lehet, érdemes volna felhívnia George R. R. Martint is. Természetesen nem arról van szó, hogy bárki tudna segíteni bárkinek. „Csak” arról, hogy nem lehet eltúlozni annak jelentőségét, hogy az ember saját magához hasonlókkal párbeszédet tudjon folytatni. 

Képernyőkép a regényből.
A piros háttér azért kell, mert attól nem ég ki a szemem. (Mindenki másé igen, bocs.) A fekete a végleges(nek szánt, aztán ki tudja) szöveg, a fehér a jegyzet, amit bele kell dolgozni.
Igen, ez nem a teljes kézirat. Szerepel rajta a TüKörben 2a cím, és létezik TüKörben 2b is, ennél jóval hosszabb.

Akkor most mi fog történni? 

Most először is megpróbálom utolérni magam mindazokkal a feladatokkal, amiket hetek óta tolok magam előtt, és közben kihasználni az alkalmat, hogy nem ver fel az éjszaka közepén a saját regényem.*** Aztán pedig, ha minden mással megvagyok, gyönyörűen elkezdem elölről olvasni az egészet, és beledolgozom az összes jegyzetemet. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy ha a 450. oldalon jött az ötlet, hogy X számára az a lezárás működik a legjobban, ha tudatosan feláldozza magát, mert az nemcsak a cselekményhez, hanem X-nek A, B, C és D tulajdonságaihoz is a legjobban illik, ráadásul négy éve tudom, hogy X úgyis meghal a végén – akkor nekem át kell gondolni, mit módosítsak E és F tulajdonságokon, hogy azok is illeszkedjenek a képbe, ahhoz pedig közben át kell írni egy-egy jelenetet a 15., a 32. és a 134. oldalon, valamint imádkozni, hogy emiatt más további jelenetek ne sérüljenek. Aztán kivágni a felesleget. Na, ezért írtam azt annak idején, hogy ha elkészül négyszáz oldal, az alsó hangon ezerhatszáz. 

Dögunalom, de e nélkül nincsen jó szöveg. Mármint ha azt tíz éven keresztül írják, évente egy-egy hónapig. Nyilván meg lehetne oldani másképp is, gyorsabban és hatékonyabban is. Ezért kell(ene) az írónak szabadság. Az olvasók jól felfogott érdekében. De az első leírt változat akkor is egy nagy darab excrementum lenne. Azt hatvanszor át kellene írni, hogy egyáltalán prezentálható legyen.

Hogy akkor mire vagyok büszke? 

Például arra, hogy amikor húsz éve kitaláltam ezt a regényt, akkor nagyon pontosan eltaláltam azt is, hogy mekkora térre lesz hozzá szükség. Trilógia, három kötet, nem több, nem kevesebb. Ennyibe fog beleférni. 

Arra, hogy (bár a szereplőkre vonatkozó terveim nyilván rengeteget módosultak, egészen újak is belekerültek, mások örökre kimaradtak; de) az alapkoncepció, amit meg akarok jeleníteni, amit, ha úgy tetszik, küldetéstudattal csinálok évek óta, az maradt. Nem úgy értem, hogy külső meggyőző érvek ellenében kellene tartania magát valami irracionális erővel. Dehogyis. Úgy értem, hogy húsz év tapasztalat és egészen különleges események átélése után is azt látom: nem tévedtem. Nekem ma is tényleg azt kell megírni, amit akkor meg akartam írni. És ma már el is tudom végezni ezt a feladatot. 

Arra is, hogy (szinte hihetetlen, de) sikerült a lehető legtöbb háttérolvasmányt összeszedni hozzá. Pont azokat, amikre valóban szükségem van a világ kitalálásához és működtetéséhez. (Igen, egy fantasy megírásához ugyanannyi háttérolvasmány kell, mint egy történelmi regényéhez, csak nem ugyanazok. Mítoszok, népmesék, művelődéstörténet.) Meg arra is, hogy volt az a pont, ahol le mertem állni, mondván, hogy akármeddig lehetne még kutatni, de akkor tényleg soha nem készülnék el.

A felhasznált szakirodalom kb. fele. (Egy kakukktojás van köztük: Cruchetnek nem ezt, hanem egy másik hasonló témájú könyét használtam, csak azt e-könyvként vettem meg, így nem tudtam volna a polcra tenni.) Szinte mindegyikről írtam is a blogon. Nélkülük ez a történet soha nem jöhetett volna létre.

No meg arra, hogy kibírtam, amit a saját fejemben találtam. Azért egy ekkora mű megírása kemény önismereti utazás is. Nem biztos, hogy húsz éve így meg tudtam volna írni. Eszembe is jutott Karinthytól a „Találkozás egy fiatalemberrel”, és hogy mit mondanék a húsz évvel ezelőtti énemnek. Hogy megcsináltam. Lehet, jobban is, mint te tudtad volna, kölyök. 

De azért nem csak az ember fiatalabbik énjére van ehhez szükség, és nem is csak a kortárs barátokra. Hanem például irodalmi nagymamákra is. Ennek a bejegyzésnek az alján írtam arról, miért fontos és hogyan történt az én irodalmi nagymamám felfedezése útközben. Nem lehet alábecsülni azt a tudatot, ha az ember tisztában van vele, hogy nem kell mindent elölről kezdenie, hogy a munkája nemcsak új, hanem bele is illeszkedhet sok száz év hagyományába, még akkor is, ha azzal a hagyománnyal ma már nem lehet nem vitatkozni. A vita is beleillik. Még szereti is. 

Na jó, és azért arra is, hogy augusztusban befejeztem a 365 napos gyaloglási kihívásomat, ilyen eredményekkel, ni: napi átlag 7700 lépés, 70 perc gyaloglás és 5,3 km. 

Most már valóban elmondhatom, hogy szép nyaram volt. 

Családtagjaimtól, barátaimtól és üzletfeleimtől pedig bocsánat, hogy olyan sokszor voltam elérhetetlen és/vagy lehetetlen!

* Összehasonlításképpen: az első rész teljes kézirata ennek valamivel kevesebb, mint a fele, és azon jó sokat rövidített a szerkesztés. 

** (Oké, tudom, hogy nincsenek terapeutai ambícióid, de bocs, ez tényleg annak számított. A legnehezebb terhek egyike, hogy amíg nem jelenik meg egy szöveg, addig, bármilyen fontos legyen az a szöveg, beszélgetni sem lehet róla mással. Képzeld már el, hogy tíz évig nem beszélhetsz senkinek arról, mi van a fejedben, pusztán azért, mert hat ülésben se lehet elmondani se [mert ha lehetne, nem írnál róla másfél millió leütést], nemhogy megbeszélni. Ezt a problémát hidalta át a módszer.)

*** Kérdés: Mivel ünnepeled meg, hogy befejezted a regényt? Válasz: Megpróbálok nyolc órát végigaludni.