Világra szóló alapötlet, hol zseniális, hol kritikán aluli megvalósítással. 

Kevés dolgot találok annyira inspirálónak, mint a komikus klasszikusokat. Egyszerre van jelen bennük a hagyomány és annak a kritikája, egyszerre a tiszteletre méltóság és a felforgatás. Arsène Lupin figurája még a legrosszabb pillanataiban is ezt az összetettséget adja; ajándék a francia kultúrának, amit bolondok lennének nem használni. A 2021-ben indult Lupin című Netflix-sorozatban (vagy legalábbis annak legjobb epizódjaiban) rendkívül ügyesen keltették életre Maurice Leblanc mestertolvaját, és kapcsolták össze a XXI. századi Párizzsal. Együtt van itt minden: színészi játék, háttér, izgalom és a ráismerés öröme. Csak sajnos nem minden epizódban sikerült a forgatókönyvíróknak megütni a saját mércéjüket. 

Miután az angolok megcsinálták a XXI. századi Sherlockot, nyilván a franciák se maradhattak el mögöttük. A XXI. századi Lupin ugyanolyan vonzó gentleman és ugyanolyan pimasz alakváltó bűnöző, mint az eredetije, akkor is, ha az internet és a biztonsági kamerák korában már kicsit nehezebb megfoghatatlanná válni, mint száz éve volt. Cserébe eszköze is több van hozzá annak, aki érti a módját. A különbség az, hogy a XXI. századi Lupint Assane Diopnak hívják, és nem azonos az úri betörővel, hanem a rajongója, aki újrajátssza a száz évvel ezelőtti kalandokat.

Kiváló ötlet volt Omar Syt megtenni főszereplőnek. Nemcsak azért, mert jó színész, aki megoldja a szerep számtalan árnyalatát, hanem mert hozzáad egy fontos elemet a figurához: a rasszból származó láthatatlanságot. Származhatna belőle kiszolgáltatottság is, de azt rajta nem látjuk („csak” visszaemlékezéseiben az apja helyzetén; ami pont elég). Assane Diop szenegáli bevándorló, aki azért tud bármikor olyan könnyedén eltűnni, mert olyan szerepekbe bújik bele (takarító, ételfutár stb.), amelyeknek képviselőit egyszerűen nem szokás megnézni, akkor sem, ha történetesen fehérek. Ha pedig nem azok, annál is kevésbé. 

Ráadásul még mindig elég jellemző, hogy aki az egyik rasszhoz tartozik, az a másikhoz tartozó arcokat nehezebben különbözteti meg egymástól, mint a sajátjáiét. Úgy bizony: a sajátunktól eltérő színű arcok, ha nem szoktuk meg a látványukat, gyakran egybefolynak. Arról nem beszélve, hogy szenegáliként olyan nevet kaphatott, ami hangzásában a lehető legközelebb áll az Arsène-hez, mégsem pont ugyanaz. 

Claire (Ludivine Sagnier)

Az első rész szinte hibátlan, nagyon szépen megkomponált epizód. Bevezeti a fontosabb szereplőket: először is persze Assane-t, aztán a szerelmét, a szelíd, ám határozott és szkeptikus Claire-t (a Lupin-novellák szőke hölgyét, ha jól sejtem), közös gyereküket, a flegma kiskamasz Raoult, aztán Assane legjobb barátját, Benjamint, valamint a leendő főgonosz Pellegrini urat és családját, nem elfeledkezve Yousufról, az idiótának nézett rendőr ellenfélről sem. Idősíkváltásokkal megtudjuk, hogyan veszítette el Assane huszonöt évvel korábban az apját, hogyan lett első olvasásra Leblanc-rajongó, és hogyan adták meg neki a Lupin-novellák az elegáns bosszú lehetőségét.

Közben a néző szeme láttára zajlik le a királyné nyakékének története mai verzióban, továbbá Assane átváltozása alkalmi munkákból élő csavargóból profi szervezővé, elegáns úriemberré, végül vidám és intelligens bűnöző-szuperhőssé. A forgatókönyvírók arra is ügyeltek, hogy a figurát a XXI. századi befogadói igényekhez idomítsák: mégiscsak egy nagystílű csalóról van szó, bármilyen vonzó is legyen, tehát hozzáadták Assane traumatizáltságát, nem múló gyászát, amely kiveti őt a társadalomból, és lehetetlenné teszi számára a normális emberi kapcsolatokat, de úgy, hogy közben nem válik mérgezővé. Csak örök kívülállóvá. 

A diadalmas Assane: Omar Sy meg a Louvre

Sajnos a Sherlock-sorozat hibáját is sikerült produkálni a filmkészítőknek. Nagyszerűen sikerült bevezető rész után attól jóval elmaradó színvonalú további epizódok következnek. A második rész még méltó az elsőhöz, a harmadik érdekes, de egy kicsit egy helyben toporgásnak tűnik, a negyedik-ötödik pedig csodálatos felütés után olyan idegesítő hibákba esik, hogy az elveszi a kedvemet az egésztől.

Mindenáron történetívet akartak adni az évadnak, amire az amúgy nem szorult volna rá, Leblanc sztorijai elvitték volna szépen a hátukon az egészet – de mindegy, a történetív alapja (a gazdag főgonosz ügyes ellehetetlenítése) jó ötlet, lássuk, mondtam, mi sül ki belőle. Az sült, hogy a leblanc-i cselekménymintázatok elkezdtek elsikkadni; a legérdekesebb mellékszereplőt kiírták a sorozatból egy olyan ostoba hiba miatt, amit nemhogy egy szuperhős, de még én se követnék el, tehát hiteltelen; a főgonosz első számú segítőjéből meg dobozból kiugró paprikajancsi lett. Ezek aztán úgy felhúztak, hogy még a sorozat legintelligensebb ötleteinek se tudtam már igazán örülni.* Ja, és a történetív se zárult le.

Pedig továbbra is tetszik a színészi játék, tetszenek a háttérben a francia főváros utcái és lakásbelsői. Amikor megőrzik Leblanc ötleteit, azokat tényleg jól sikerül belerakni a mai világba. Nagyon örülök annak is, hogy a rendőr, aki Assane fő ellenfele lenne, az évad során egyre kevésbé tűnik idiótának, és nagyon remélem, hogy az, hogy ő ugyanúgy rajong Leblanc művei iránt, mint Assane, az vele egyenrangúvá, akár a szövetségesévé is teheti majd őt a jövőben. Jól csinálják a filmkészítők, hogy a rendőr is látványosan bevándorlók gyereke (csak ő arab), de a főgonosz is (neve alapján valószínűleg olasz származású), míg az Assane-hoz legközelebb állók látványosan régi francia családokból valók – és az egyik a társadalom megbecsült tagja lesz, eleven lelkiismeret, míg a másik szintén a társadalom megbecsült tagja, de csak azért, mert fehérgalléros módra orgazdáskodik. Jaj, bocsánat, rosszul mondtam: órás és ékszerész, aki a padláson időnként más ügyfeleket is fogad.

Youssef, a rendőr: Soufiane Guerrab

A központi figura is rendben van. Nyilván nemcsak a szakértelme, az ügyessége, a fürgesége és a lovagiassága segíti őt mestertolvajként, hanem a szerencsés és időnként igen valószínűtlen véletlenek is, de hát az eredetije is így működik, kit zavar? Minden szuperhősben van valami mitikus, Arsène Lupinben speciel hermészi, miért ne kaphatná meg ezt az örökséget a 2020-as években Assane Diop. Rendben, súlyt akartak adni a figurának, adtak neki gyerekkori traumát, az is illik hozzá. Az is teljesen rendben, hogy a családjához fűződő viszonya megmutatja azt is, hogy a kívülállás nem fenékig tejfel, mert szükségképpen fájdalmat okoz magának és másoknak. (Claire-rel se veled, se nélküled viszonyban vannak, Raoullal is szeretik és elfogadják egymást, de mind a nő, mint a kisfiú életében Assane csak mint kedves vendég jelenhet meg, a tartós együttélés lehetetlen.)

Az utolsó részek kellemetlen vagy éppen tragikus fordulatai azonban már egyáltalán nincsenek rendben, a kevesebb több lett volna. Nem realisztikusabbá teszik a sorozatot, csak az látszik rajtuk, hogy nem akartak új főgonoszt kitalálni a második évadra.** Abból meg nem katarzis lesz, hanem unalom. 

Lupin a helyén, a város fölött repülve. Na jó, szaladva.

Pedig nyelvgyakorláshoz a legtöbb rész így is megfelel. Amelyiket jólesik nézni, azt már direkt többször is végignéztem, eddig még mindig felirattal, de azért egyre többet értek már belőle. A nagyja tele van szlenggel, azokat nekem csak érteni kell, használni nem (szigorúan el lett nekem magyarázva, hogy franciául szlenget csak az használjon, aki már anyanyelvi szinten beszél, mert ha eltéveszti a regisztert, amiben használni kell a szót, akkor megsértődnek), de attól még fontosak. Azért az is jól látszik, hogy tudnak ezek a nyavalyások érthetően is beszélni, de csak akkor erőltetik meg magukat, ha hat kamera meg mikrofon irányul rájuk. 

(Az meg aztán priceless, hogy hány angol divatszó belekeveredik a francia nyelvbe csak úgy spontán.)

Azt semmiképp nem bántam meg, hogy elkezdtem nézni a sorozatot, mint ahogyan azt sem, hogy elkezdtem Leblanc-t olvasni. Utóbbi közel nem olyan izgalmas, mint ahogyan a sorozatban beállítják (pedig nagyon aranyos, ahogy a kisfiú zseblámpával olvassa az ágy alatt, miután szigorúan aludni küldték), de sok-sok lehetőség van benne, és nagyon örülök, hogy ezt ilyen ügyesen kihasználja a filmgyártás. Folytatni fogom, de arra is komoly esély van, hogy ha a folytatás is unalmasan alakul, akkor inkább az első részeket nézem majd újra meg újra.

* Hogy hívják a főgonosz által tönkretett oknyomozó újságíró aranyos foxikutyáját? Hát úgy, hogy J'accuse. Jaj, de szeretném megszorítani a kezét annak, aki kitalálta. (Aki esetleg nem ismerné a hátteret, itt megleli. Megj.: Érdekes egybeesés, most látom, hogy ez a bejegyzés Dreyfus halálának évfordulóján jelenik meg.) 

** SPOILER: Az, hogy Assane kap egy középkorú hölgyet segítőnek, kreatív ötlet. Az, hogy ketten együtt életük legbutább tévedését követik el, annyira nem. Az pedig, hogy a segítő lesz az első feláldozható szereplő, nem egyszerűen szomorú és elkeserítő (mármint a filmkészítők hozzáállását tekintve), hanem kiszámíthatóvá, és emiatt unalmassá is teszi a sorozat vonatkozó szakaszát. Egy vidám hermészi alakról szóló sorozat meg ne legyen már kiszámítható. Olyanból van elég.

A képek forrása: IMDB és Wikipédia.