Fontos könyv, Rejtő Jenővel foglalkozóknak alap. Végigolvasni nem könnyű, hiszen jó része szakszöveg, kihagyni mégsem érdemes. Még akkor sem, ha valaki csak az őt érdeklő részeket olvassa végig alaposan, vagyis tanulmánykötetként kezeli. Mert lehet úgy is kezelni, bár nem éppen az. Szerkesztője, Thuróczy Gergely emlékkönyvnek hívja; valószínűleg ez a leghasználhatóbb kifejezés. Műfajhibrid – annak minden előnyével és nehézkességével. De mi lehetne más? Hiszen olyan témát állít a középpontba, amellyel még ma is méltatlanul keveset foglalkoznak (pedig nagyságrenddel többet, mint amikor szakdolgoztam belőle), így pedig többféle hiányt is pótolnia kell. 

A kötet első (tetemes) részét Rejtő pályaívének alapos összefoglalása teszi ki, minden apró részlettel, ami csak adatolható. A kötet szerkesztőjének a munkája. Források megadva, képek a helyükön, látszik, mennyit kellett dolgoznia vele. (Főleg, ha az ember tapasztalatból tudja, milyen viszonylag kevés forrásból dolgozhat az, aki Rejtővel foglalkozik.) A stílusa nem éppen könnyed (nem is az a cél), de nem is száraz. Nem egészen életrajzról van itt szó, inkább, ahogy az alcím mondja, „mítoszoszlatásról”. Rejtő életrajzi adatai elsősorban arra valók itt, hogy megmutassák, mi nem igaz a róla keringő anekdotákból, és mi igen. Mit mondjak, mítosz nélkül is éppen elég izgalmas dolgokon ment keresztül. Továbbá sokkal-sokkal többet írt, mint amennyit ismerni szokás, csak ezek a szövegek nem kiadásra, hanem színpadra születtek (kabaréjelenetek, tréfák), és nagy részüknek sajnos csak a híre maradt fenn. Nem mintha a fennmaradtak mind klasszikusnak valók volnának, de azért kár. 

Ezután a levelezéséből (már ami megmaradt belőle) következnek részletek, különös tekintettel számos és bonyolult szerelmi ügyére. Nem volt könnyű eset: szenvedélyes fellángolásokat rendszerint tartós kapcsolatra való képtelenség követett, gyakran rendkívüli érzelmi kiszolgáltatottságban. Vagy kihasználta a nőket, vagy teljes átéléssel vetette bele magát a boldogságkeresésbe, de mindnek szakítás lett a vége. Érdekes látni, hogy egy ennyire férfias megjelenésű (majdnem két méter magas bokszoló), egyértelműen heteroszexuális orientációjú ember viselkedésére a legjobb kifejezés a drama queen. Mondom szép angol szóval, mert magyarul sajnos csak csúnyán tudnám, ejnye, elkelne megint egy nyelvújító mozgalom.

Következnek a művek. Ahogy írtam: a kötet műfaja hibrid, mégpedig azért, mert hiányt pótol. Ha más helye nincs a kiadatlan Rejtő-szövegeknek (versek, önéletrajz, publicisztikák, színpadi jelenetek, elbeszélés), akkor ott és úgy kell őket kiadni, ahol és ahogyan lehetőség van rá. Ha a színvonaluk egyenetlen, akkor az, most nem feladat a válogatás. A publicisztikák közül néhány ráadásul nem is biztos, hogy az övé.* Az elbeszélés (Konzílium az őserdőben) szövegéből három változatot is tartalmaz a kiadvány. Érthető, hogy soha nem adták ki,** de az a bizonyos rejtői humor minden formájában (jellemkomikum, élet és halál egymásba játszása, kiszámíthatatlanul egymás mellé kerülő szavak) a helyén van. Az pedig, hogy három változat is készült belőle – és végül egyik sem ment át a saját kritikáján – jelzi, mennyire komolyan vette ő maga a saját szövegeit. Bizony, komoly műfaj a vicc. 

Nem biztos, hogy én ebben a szakaszban helyeztem volna el Rejtő hivatalos levelezését, bár tény, hogy némelyik levele szónoki beszédnek is elmenne. (Kiadóival is körülbelül olyan hektikus viszonyban volt, mint szerelmeivel.) Az is igaz, hogy ezek a szövegek is pontosan megmutatják, mennyire másként gondolt a saját műveire, mint azt sokan hinni szeretnék. Nemcsak hogy nem rögtönzéseket adott ki a kezéből,*** hanem pontosan tisztában volt azzal is, hogy mekkora érték, amit kiad a kezéből. A kiadóvezetőnek meg, aki azzal intézte el Rejtőt, hogy „ez nem Sekszpir”, sajnos már nem üzenhetem meg innen, hogy de. Az összehasonlításba most nem megyek bele, de azokkal a Shakespeare-komédiákkal és regényes színművekkel, mint pl. a Cymbeline, körülbelül ugyanúgy bántak annak idején, mint Rejtő műveivel, mielőtt még (jóval a szerző halála után) rájöttek volna, hogy klasszikust tartanak a kezükben.

A kötet második fele tanulmányokat tartalmaz, ezek pedig, bár a szerzők igyekeztek ismeretterjesztő stílusban alkotni, mégiscsak szakszövegek. Perczel Olivér azt összegzi, amit levéltári kutatásokból tudni lehet Rejtőről. Szilágyi Zsófia Júlia azt, hogy hogyan viszonyítható Rejtő életműve a ponyvairodalomhoz, nemcsak esztétikai, hanem gazdasági szempontból is (ő elemzi a fent említett kiadói levelezést is). Győri Anna a szerelmi levelezés és más források alapján rekonstruálja Rejtő magánéletét. Szilágyi Zsófia Júlia második tanulmánya pedig a kötetben kiadott elbeszélés három változatát elemzi, hasonlítja össze. 

Ha van hibája a kiadvány elrendezésének, az az, hogy a tanulmányok és az általuk elemzett szövegek viszonylag távol találhatók egymástól. Megértem az elkülönítést, de ugyanígy indokolható lett volna közvetlenül egymás után illeszteni be az összetartozó szakaszokat. 

A 2003-as Rejtő-kiállítás megnyitó beszéde következik, Kemény Istvántól. Semennyire nem értek egyet vele abban, ahogyan Rejtőt összeveti Kafkával, és az előbbit szomorú szeretettel alsóbbrendűként kategorizálja, de a cáfolat nem ennek a blogbejegyzésnek a feladata, úgyhogy máskorra hagyom. Ezután Thuróczy Gergely következik ismét, további részletekkel egészítve ki a korábbi tanulmányt a Rejtő-életmű és a ponyvairodalom viszonyáról. 

Végül válogatott bibliográfia és képmelléklet következik. (Utóbbiakat nem ártott volna számozni, és a kötet szövegeiben a számokkal jelezni, hogy mi hová tartozik, de így is jól használható.) Az egészet pedig a szerkesztői utószó zárja, az összeállítás nehézségeivel, és természetesen a köszönetnyilvánítással. 

Látható tehát, hogy nagyon alapos munkáról van szó, és hogy akik ezt a munkát végezték, azok tisztában voltak azzal, mekkora hiányt kell pótolniuk. Látszik a kiadvány küllemén is, hogy mire szánták, és mennyi mindennel meg kellett küzdeni érte. Az az ötszáz oldal legalább ezerötszáznak felel meg, főleg, ha a betűméretet nézzük, amely nem épp olvasóbarát, de így is olyan súlyos a könyv, hogy ha a lábamra ejtem, eltöri. Azt külön meg kell említenem, hogy a borító és a kötés úgy néz ki, mint ami néhány olvasástól szétesik, de – ahogy a Török Szultántól tudjuk – ez csak a látszat. Tartós holmi ez, sokat kibír. 

Tudom, van neki folytatása is, részben hasonló szövegekkel, teljesen hasonló szándékkal. Azt még nem olvastam végig, de sort fogok rá keríteni. 

* A Nagykörut című bulvárlapról van szó, amelyet Rejtő szerkesztett. Jó ötletnek tartotta, hogy ebből próbáljon megélni, de sajnos csak egyetlen száma jelent meg, pedig egyáltalán nem volt rossz. (Gondolom, nagy volt viszont a konkurencia.) A benne szereplő írások közül csak néhány jelent meg Rejtő neve alatt, de a többit is nagyrészt ő írta. Egyetlen példány maradt fenn, az ebben a kiadványban jelent meg, hasonmás kiadásban. 

** Érdekes a szöveg rasszizmusa, egy lábjegyzetet mindenképp megérdemel. Nyilván nem lehet ugyanazzal a mércével mérni a kor rasszizmusát, mint a mait; nem is erről van szó. Hanem arról, hogy milyen furcsa, hogy egy ilyen szöveg, azzal együtt, hogy magától értetődően lekezeli az afrikaiakat, ráadásul nyilvánvalóan úgy, hogy az összes róluk szerzett információja kalandregényekből való, képes ugyanilyen magától értetődően belülről ábrázolni őket, összetartó, saját világukban eligazodni tudó, karneváliságában is értéket képviselő közösségként. Ebben a kis szösszenetben is nagyon pontosan látszik, hogy a rejtői paródia nem pusztán tagad, hanem újfajta világmodellt is alkot. 

*** Azt a kéziratlapot is gondosan betette a kötetbe a szerkesztő, amelyiken látszik, hogy több a javítás, mint a gépírás. Meg azt a levonatlapot is, amit még a szedés után is részletesen korrigált, hogy a látvány is rendben legyen, ne csak a szöveg. Rejtő a szerkesztők és nyomdászok réme lehetett. 

Pontszám: 10/9