Klasszikusok ritkán okoznak nekem csalódást, főleg, ha szerepelnek a Hamvas Béla listáján. Baudelaire verseit olvasva most mégis ezt tapasztaltam. Vagy nem lett volna szabad ilyen töménységben fogyasztani* a Fleurs du malt, vagy a francia szókincsem hiányosságai okozták a problémát, vagy a felolvasó** stílusa nehezen viselhető. Mert, ahogy francia regényekkel szoktam, ezt is párhuzamosan olvastam és hallgattam. Így hatékonyabban gyakorlom a nyelvet.

A kedvenceim (Kapcsolatok, A macskák, Az utazás) így is hatottak természetesen, és néhány másik is csatlakozott még hozzájuk. De összességében most nem találtam meg benne azt, amiért annyian rajongtak, sem azt, amiért közerkölcs elleni vétségért beperelték, és egyúttal reklámot csináltak neki. Nyilván a saját korában sokkal nagyobbat ütött, ezt természetesen megértem, ahogy azt is, hogy alacsonyabban volt az ingerküszöb.

Ami a pert illeti, a legbotrányosabbnak számító, egymásba szerelmes nőkről szóló verseket meg sem engedték jelentetni, csak majd száz évvel később; na, attól állt volna csak égnek a bíróság haja. Empátiából jelest érdemel a költő, amiért egyáltalán eszébe jutott, hogy egy férfiaktól ennyire távol álló témát jelenítsen meg. Nem meglepő módon a szociális érzékenység is erősen jelen van a szövegekben, adott esetben úgy, hogy a legnyomorultabb válik nemcsak tiszteletre méltóvá, hanem még vonzóvá is. 

Tizen- és huszonévesen kedveltem igazán az olyan szövegeket, amelyek nagyon erősen az érzékekre hatnak, úgy, hogy már-már íz- és szagélményt is keltenek. A romantikusok és a szecesszió képviselői tudtak ilyeneket; Baudelaire is tudott. Némelyik verse szinte lefolyik a lapról, kiárad saját magából. George és von Hofmannsthal verseit olvasva elmélkedtem egyszer azon, hogy mennyire megváltozott az ízlésem húsz év alatt, míg lassan áttértem azokra a szövegekre, amelyek megcsavarják és nem eresztik az értelmet – no meg azokra, amelyek a komikum bizonyos fajtáit képviselik. Ahhoz képest, hogy ilyen csavarosan olvashatatlan izéket a szimbolizmus tud produkálni, Baudelaire-t pedig a szimbolisták atyamesterének tekintik, nála sajnos viszonylag kevés ilyen szöveget találtam. Igaz, mondogattam magamnak közben elégszer, hogy őt csak azért szimbolistázzák annyit, mert Ady példaképe volt, holott a francia szimbolizmust egyébként Mallarmé szervezte és vezette. Nem: Baudelaire az allegóriát részesítette előnyben, és amelyik szövege nem folyik le a lapról az érzékek túláradásától, az derék klasszikus módjára megmagyarázza saját magát. Ami rendben is van, csak nekem nem igazán jön be. 

Egyébként nagyon érdekes figyelni, hogyan megy szembe az olvasói elvárásokkal, és hogyan alakítja át közben azokat az elvárásokat úgy, hogy a következő nemzedékek már őt akarják követni. Ahogyan elfelejti az időrendet, és tematikus ciklusokká szervezi a verseit (mint majd Ady), ahogyan átalakítja a férfi és női szerepeket, ahogyan tiszteletre méltóként beszél egészen odáig alantasnak tartott személyekről és indulatokról, és átfogalmazza a bűnről gondoltakat, az mind előkelő helyet biztosít számára az irodalomtörténetben. Vagy ahogyan Poe látásmódját, alkotási módszereit, akár témáit átveszi, és sajátjává alakítja, megmutatja folytathatóságukat. Ez mind szép és izgalmas lehet. Versenként nézve, jó nagy kihagyásokkal. Mert ennyi spleent ekkora adagokban én nem bírok, belealszom vagy kinevetem. Főleg, ha zengő mély orrhangon olvassák, helyenként üvöltve és hörögve.

Úgyhogy a fenti kérdésemre a válasz az, hogy nem kellett volna ilyen töménységben fogyasztani, és lehet, hogy szótározni is többet kellett volna, de valószínűleg a felolvasó hangja a legnagyobb gond. Versek esetében ugyanis nem puszta lehetőség az újraolvasás, hanem gyakorlatilag az egyetlen esély a megértésre. Első alkalommal leginkább csak a szavak hangzását fogja fel az ember, különösen idegen nyelven, és második-harmadik olvasásra érti meg, miről is van szó tulajdonképpen. Az újraolvasás viszont erős ellenállásba ütközik, ha a felolvasó hangja irritál. Baudelaire-t többet ezzel a gárdával nem hallgatok. Most is csak azért nem váltottam másikra, mert csak ez a felvétel volt benne a hangoskönyv-előfizetésemben.

Ellenben valamit azért tudhatnak, mert olvasás közben felvettek a felsőfokúra felkészítő nyelvtanfolyamra. :) 

* Szándékolatlan szójáték. Elég sok tudatmódosító szer fogy a versekben. 

** Sajnos nem tudom megmondani, melyik színész tehet róla, mert csak fel van sorolva a nevük a hangoskönyv borítóján, és sehol nincs feltüntetve, hogy melyik szöveghez melyikük hangja tartozik. Azt tudom, hogy a Fleurs du mal háromnegyed részét olyan színész olvassa fel, aki nagyon ünnepélyesre és méltóságteljesre próbálja venni a hangját, de sajnos csak modorosra sikerül. Ahogy viszont a vége felé átváltott a felvétel egy másik színész hangjára, azonnal megkönnyebbült a fülem.

Pontszám: 10/6 (benne a felolvasás minősége is)