Nagyot ment tavaly a regény magyar fordítása (címe: Horgok, Pék Zoltán munkája), sokan emlegették, végül én is sort kerítettem rá, bár nem voltam biztos benne, hogy az én műfajom. 

Részben nem is tévedtem, mert a kerettörténet valóban nem az, ellenben a betéttörténet, az annál inkább. Ez ugyanis nem egy regény, hanem igazából kettő, nagyon ügyes elbeszéléstechnikával egymáshoz illesztve. 

A műfaja horror lenne, voltaképpen azonban éppen a legijesztőbbnek szánt részek (a kerettörténet vége felé) a legkevésbé ijesztőek, és szerintem igazából szükségtelenek, nélkülük még horrorabb is lenne a szöveg. A betéttörténet jó kis rémregény, de az se az elvárt módon „rém”. Tisztelgés Lovecraft emléke és életműve előtt, ügyesen megalkotva egy olyan lovecrafti jegyeket mutató szörnyeteget, amely a keresztény mitológiából se lógna ki. Elég idegen ahhoz, hogy teljesen közömbös legyen az ember iránt, de ne lehessen figyelmen kívül hagyni – és eléggé biblikus ahhoz, hogy az apokalipszisből kiművelt keresztény szereplők el tudják helyezni a logikájukban. 

Az elbeszéléstechnika attól ügyes, hogy a betéttörténetről nem tudjuk meg, mely részeit mesélik a kerettörténet elbeszélőjének, és melyeket találja ki ő. Annyira, hogy ő maga sem tudja a kettőt elválasztani egymástól. Olvasás (jelen esetben történethallgatás) és értelmezés nem különíthető el – hiszen a jelentés a történet befogadójának elméjében keletkezik. Így van ez. Főleg, ha a mesélőt történetesen Howardnak hívják, és ért hozzá, hogy észrevétlenül azt is bepakolja az ember fejébe, ami benne se volt a történetben. Úgyhogy elhangzik egy „mese”, amiről nem tudjuk meg, mit mond pontosan, majd megíródik egy jóval hosszabb és összetettebb regény, amelyről nem tudjuk meg, mennyi történt meg belőle valójában, ellenben nagyon hamar jobban kezd hasonlítani a kerettörténet valóságára, mint indokolt lenne.*

A tétje sem a keretnek, sem a betétnek nem csekély: mindkettő a maga módján a traumafeldolgozásról szól. A kerettörténet pont az a fajta régimódi (XX. század második felét idéző) amerikai elbeszélés, amihez valamiért én semmilyen módon nem tudok kapcsolódni, sajnálom, ez az alkatrész belőlem gyárilag hiányzik. Így bármennyire is szörnyű, ahogyan a két főszereplő elveszíti a családját, tőlem végtelenül távol maradt mind a kettő. Azt, ahogyan a traumát megpróbálják vagy meg sem próbálják feldolgozni, hasonlóan nehezen fogadtam be. A betétregény veszteség-feldolgozásaira talán éppen a másféle (még régimódibb) elbeszélésmód miatt sokkal erősebben rezonáltam. A krimi- és fantasy-szál egyáltalán nem zavart, sőt. Amikor pedig bekerült a képbe az okkultizmus, sőt, a tökéletes és egyedül kifejező nyelv keresése, ismételten ügyesen összekapcsolva a lovecrafti világgal, azonnal tudtam azonosulni a helyzettel. 

A Költőnők antológiájában láttam először megfogalmazva azt a dilemmát, hogy arról már lehet olvasni és írni, no meg nagyokat vitatkozni, mitől nő a nő, és mi a női irodalom, de elenyészően kevés szöveg létezik, ami abban az értelemben lenne férfi irodalom, hogy azt beszéli el, mitől férfi a férfi. Hát igen, itt következik az, hogy ugyanazok a patriarkális normák, amelyeket a nők (joggal) elnyomónak éreznek, a férfiaknak is ugyanúgy ártanak, csak ők nem feltétlenül veszik észre. Mindazok, akik a férfi-létet magától értetődő módon alapértelmezettnek tekintik, nagyon könnyen beleesnek abba a csapdába, hogy azt hiszik, a felnőtt férfi csak úgy „lesz”, aztán dehogy lesz, nagyra nőtt gyerek lesz belőle. (Erről itt lehet sokat olvasni.)

No már most, a Langan regénye párját ritkítja abból a szempontból, hogy ebben az értelemben férfi-regény. Arról szól, mitől lesz férfi a férfi, és attól horror, hogy a folyamat kiindulópontja visszafordíthatatlan, tragikus veszteség. Aki ebből a veszteségből úgy építi újjá önmagát, hogy másokat felhasznál és traumatizál, az megkapja az erkölcsi elítélést; aki úgy, hogy illúziókat választ a valóság helyett, az is; aki egyik csapdába se esik bele, az tud felnőni. Nemcsak felnőni, hanem még egy kicsi, ám igen szép pótlékot is kapni a vesztesége helyett, bár egyértelmű, hogy a fájdalmat okozó hiány mindig is betölthetetlen marad. 

Ez itt a reklám helye: A könyvet a Black Aether Discord-szerverén egyeztetett időpontban, a Vivisectio nevű eseményen (szerintem könyvklub) jó alaposan ki is beszéltük, másnak is ajánlom ezeket az eseményeket, mindig érdekesek. 

Utóirat: Egy németül tudó lektort méééér nem eresztettek rá a szövegre?! Nem is kellett volna hozzá sok, csak alapfokú tudás. Ráadásul eléggé zavart, hogy senki nem érti elsőre a „der Fischer” kifejezést, amikor angolul majdnem pontosan ugyanúgy van. A magyar cím egyébként jó ötlet, sokkal jobban hangzik, mint az, hogy „A halász”, és hatásosabb is.

* Nem mellesleg a keret elbeszélője azzal indítja a regényt, hogy „Call me Abraham”, amitől még nekem is Melville-asszociációim támadnak, pedig, töredelmesen megvallom, Lovecrafttal ellentétben Melville kifordult a kezemből. De klasszikus amerikai kultuszregény, és nyilván nem téveszti el a hatását. 

Pontszám: 10/8