Ügyes gondolatkísérlet, Bolyaival kezdődik és a szabadságharccal végződik, szóval éppen március 15-ére való. Amikor láttam, hogy megjelent, nagyon meglepődtem, hogy miért szerzői kiadás, hiszen tudtam, hogy a szerző minőségi munkákat szokott kiadni a kezéből, és van már több hivatalos kiadónál (nem is akárkiknél) megjelent műve is. Végigolvasva már értem, miért volt erre szükség. Éppen azért, mert gondolatkísérlet, akármilyen ügyes is: ez sajnos rétegmű marad (a legjobb értelemben), és önhibáján kívül legfeljebb akkor lehetne normál példányszámban eladni Magyarországon, ha sikerre jutna külföldön. (Amire amúgy van példa. Hm.) De ne szaladjunk előre. 

Hogy mitől rétegmű a Branstetter: attól, hogy horrorba oltott magyar történelmi fikció. Amint az a kritikákon látszik is, leginkább azok értékelik, akikhez közel áll a horror műfaja is, a klasszikus magyar kulturális hagyomány is, a két halmaznak pedig elég kicsi a metszete. Pedig nagyon megéri ebben a metszetben elhelyezkedni, és nem is kevés embert ismerek, akik beletartoznak. Az olvasás izgalmát ugyanis nem feltétlenül a cselekmény adja – bár annak is megvan a maga ereje, de erről lentebb –, hanem az, ahogyan az ember figyeli, melyik hagyománydarab hol és hogyan fog felbukkanni, aztán pedig összekapcsolódni másokkal. Igen, a választott korszak, az 1830-as és 40-es évek világa az, amihez egész magától értetődő módon köthető a horror, hiszen, ha nem is ekkor találták fel a műfajt, azért nem sokkal korábban. A regényben el is hangzik, amikor a középpontban álló idegen lény megpróbálja meghatározni önmagát és céljait, hogy talán éppen a romantika látásmódja az, ami segíthet neki kommunikálni az emberekkel.*

Így aztán rendre megjelennek a kor ismert és (megérdemeletlenül) elfelejtett alakjai, időrendben: Szendrey Júlia, Bolyai János, Czakó Zsigmond, Rózsa Sándor, Orlai Petrich Soma, Petőfi Sándor, és még annyi más. Az ábrázolt alakok nagy része valóban élt, a felhasznált kéziratok egyikét sem a szerző találta ki, azok levéltárakból valók. Ettől olyan lesz a kisregény, mint valami kirakós játék: az idézetek sorra megtalálják a helyüket egyrészt egymáshoz, másrészt a pár évtizeddel később megalkotott, de az ábrázolt közegből sem kilógó horror-háttérhez képest. Láttam már erre példát, éppen a szerzőtől: a Black Aether 9. számában „A premier” című novella játszódik ugyanebben a közegben, ugyanezzel a módszerrel megírva. (Itt írtam a folyóiratszámról is, a novelláról is.) Fel is használja a szerző ehhez a szövegéhez is, csak most más nézőpontból látjuk ugyanazokat az eseményeket. 

Igen, ez pont akkora munka volt, mint amekkorának hangzik: irdatlan nagy, több évtizedes gyűjtögetés előzte meg az írást. Annyira ötletes és precíz, annyi apróság teszi hitelessé, tényleg sokkal nagyobb hírnevet érdemelne.** Ahogy a korábbi kritikámban írtam: a mára gyakorlatilag teljesen ismeretlen (de az itt róla olvasottak alapján abszolút újra felfedezendő) Czakó Zsigmond úgy írt, ahogy Lovecraft írt volna, ha a korabeli Magyarországon élt volna. Az, ahogyan a jelenlegi szövegben Bolyai János nemeuklideszi geometriája asszociálódik a lovecrafti emberidegen geometriával, szintén tökéletesen működik. A falu jegyzője című társadalmi és kalandregénynek szóló tiszteletadás számomra külön öröm.*** De egyéb elszórt kulturális utalások is akadnak benne, nem csak magyarok, legjobban a Frankensteint értékeltem. 

Hogy ennek aztán még logikus cselekménye is van, több történetszállal, szerethető szereplőkkel, akikért aggódni, örülni, szomorkodni lehet – azt már el se tudom képzelni, mekkora munkába került. Sajnos (érthető módon) valószínűleg a szöveg leggyengébb pontja is ez, mármint a cselekmény. Különösen a regény első harmadában nagyon kiszámítható, egyáltalán nem kalandtörténet típusú szöveghez illő, ami még engem is zavart (ezért a pontlevonás), nemhogy azokat az olvasókat, akik általában a horror felől érkeznek, és azt a műfajt ismerik jobban, a klasszikus magyar irodalmat pedig kevésbé. Nem azt mondom, hogy tuti nem fogják élvezni, hanem azt mondom, hogy jóval kisebb eséllyel. A további részek aztán már sokkal fordulatosabbak, a rejtély kibontása és a központi alak átváltozása önmagában véve is izgalmas, de ezeket a szakaszokat is elsősorban azok fogják kedvelni, akik a bizonyos halmazok bizonyos metszetében tartózkodnak.

Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ha valaki a(z elsősorban lovecrafti) horrort nem ismeri, viszont a klasszikus magyar kulturális hagyomány iránt érdeklődik, akkor az ugyanilyen nehezen fogja benne örömét lelni. Ellenkezőleg: nekik a Branstetter éppenséggel kapudrog lehet a horror műfajához. Lehet, hogy tévedek, kontrollcsoportom semmilyen értelemben nincs, de lehet vele tenni egy próbát. A szóhasználat a korszakhoz illően választékos, a stílus gördülékeny, a nézőpontváltós elbeszélésmód egyszerre közelít a szereplőkhöz, és lehetővé teszi a távolságtartást is. 

Aminek a legjobban örültem, az az, amit a kisregény hozzátesz a lovecrafti világhoz. Mert önmagában az is elég hozzátétel volna, hogy összeilleszti Bolyaival meg Petőfivel, de hogy még át is értelmezi azt, és ráadásul pontosan úgy, ahogy én tenném, hát azt nem tudom eléggé értékelni. Az, hogy Az őrület hegyei (itt írtam a lovecrafti életműről) shoggothjait nem a Lovecraft-novella látásmódjából áradó megvetéssel és irtózattal kezeli, hanem empátiával, lázadásukat pedig a magyar szabadságharccal állítja párhuzamba. Így még egy összekötő kapocs keletkezik a horror-háttér és a korabeli magyar kultúra között. 

A kiadvány küllemén sajnos szintén látszik a szerzői kiadás jellege. Az idézetek hol rendesen ki vannak emelve, hol nem, és különösen a vége felé, ahol nagyon hirtelen történnek a nézőpontváltások, zavaró, hogy teljesen egybefolyik a szöveg. Ezzel nincs mit tenni, gondolom, kiadói szakemberek nélkül nem oldható meg igazán. 

Szóval rétegmű, de annak nagyon jó, és hossza miatt újraolvasásbarát. Annál sokkal többet érdemel, mint amit egy szerzői kiadás nyújthat. Czakó Zsigmondot pedig feltétlenül olvasni fogok. 

* A gótikát is említhetné éppen, de nem tudok róla, hogy a kor magyarországi irodalmában nagyon jelen volna a fogalom (még ha gótikus műveket nagyon is alkottak). A romantikát, azt valóban értették. 

** Petőfit cseppet idealizálja, de az vesse rá az első követ, akivel sose fordulna elő. 

*** Egyedül abban nem vagyok biztos, hogy a Radnóti-idézetek kellettek-e bele, bármilyen szépen mutatnak is egyébként a helyükön. 

Pontszám: 10/9