Annak idején már az előzetes alapján meg voltam győződve róla, hogy ez kiváló film lesz. Oly mértékben sugárzott ugyanis a képkockákról, hogy itt nagyon nem fog történni semmi, ennek pedig oly mértékben mondott ellent a színészgárda minősége és a körülötte csapott felhajtás, hogy azt mondtam magamnak: aki annyira bátor, hogy ilyen kevés lehetőségnek ekkora feneket mer keríteni, az csak nagyszerűt (és nekem valót) alkothat. Ráadásul testvéremmel együtt megállapítottuk, hogy Isabella Rossellini úgy néz ki, mint az anyja, amitől mindkettőnknek Orient expressz-asszociációi támadtak. 

A film műfaja, ha nem is kriminek, de thrillernek bizonyult, amelybe nemcsak a zárt tér, a kijutás lehetetlensége visz feszültséget, hanem a nagyon ügyes fény- és színhatások is.

A konklávé zártsága nem azt jelenti, hogy a szereplők ne tudnának kijutni, ha olyan nagyon akarnának (nyilván ha valaki például súlyosan megsérülne, azt kivinnék kórházba), hanem azt, hogy tudják: akárhányszor valaki kimenne, annyiszor kezdődne elölről az egész, és úgyse ússzák meg, végig kell csinálni. Bonyolult szabályrendszer köti őket, ami még azt is megtiltja, hogy az ablakon kinézzenek, nehogy befolyásolja döntésüket a külvilág. Egyébként pedig nem is akarnak kimenni, mert legalább annyira érdekli, mint amennyire nyomasztja őket a pápaválasztás.

Ami remek együttműködési lehetőség díszletesnek és operatőrnek. A világos padlókat és falakat, a fehér, fekete, kék vagy skarlátpiros ruhákat és piros ajtókat* leeresztett redőnyök mellett nappal is folyamatos mesterséges fény világítja meg, így remekül lehet játszani a nyomasztó és kísérteties hatásokkal. Mint ahogy azzal is, hogy a félhomályban és szűk falak között lefolytatott csöndes beszélgetések akkor is összeesküvés jellegűvé válnak, ha egyébként nem azok, hát még, ha igen. Amikor aztán egy-egy térbe bejut a fény, vagy éppen betölti azt a teret, az különleges jelentőséget kap. Mindehhez pedig még tessék hozzátenni az elég egyhangú, de ugyancsak kellően feszültnek megkomponált zenét. A rendező, Edward Berger nem csak a színészeit tudta megfelelően instruálni.

Ilyen háttér előtt zajlik a (fiktív) pápaválasztás egy kissé, de nem túlzottan alternatív világban. Azután lesz belőle egyfelől politikai thriller, ahol mindenkinek vannak titkai, és ha nem is gyilkolják le egymást, de nyomozást azért kap a néző bőven.** Másfelől klasszikus tudatdráma, ahol még önmagát sem ismeri mindenki egészen, és senkinek nincs egészen igaza, viszont senki nincs, akit ne lehetne megérteni, miközben a bűnök súlya attól ugyanakkora marad, és felmentés nincs. A néző pedig úgy tud mindvégig szorongani és szurkolni, hogy még igazi főgonoszt se kap. (Na jó, hőst igen, de ő sem élő egyenesben és látványosan hős, csak utalnak a hőstetteire.) 

Mármint a felnőtt néző. Tisztelet-becsület a kiskorú rajongóknak, ha vannak, de amekkora mennyiségben ontja rájuk termékeit a filmipar, hadd örüljek már annak, hogy időnként megcélozzák direkt a másik célcsoportot is, mégpedig nem úgy, hogy ráteszik a filmre a 18-as karikát csak azért, hogy menőbb legyen tizennyolc év alatt megnézni.*** Ez a film azok számára érdekes igazán, akiket nem a látvány vagy az akció köt le, hanem az egymásnak feszülő gondolkodásmódok, a jólnevelt párbeszédekben kirobbanó konfliktusok, a szenvedélyes vagy higgadt szónoklatok; mert ők tudják, hogy bizony pont ilyeneken szokott múlni a világ sorsa. Még a kiderülő titkok is banálisak, szinte kiszámíthatóak – a kiderítésük módja és a választás tétje növeli meg a jelentőségüket. Akié köznapi értelemben véve a legizgalmasabb, az a legártatlanabb mind között. 

Számomra pontosan az ártatlanság számonkérhetősége teszi még a fentieknél is izgalmasabbá a filmet. Hogy nem egyszerűen hatalmi harcról van szó, hanem arról, hogy aki a katolikus egyház feje lesz, az százmilliók lelkéért fog felelősséggel tartozni, és a főszereplő Lawrence bíboros (a konklávé szervezője és irányítója) tesz arról, hogy ezt egy percig ne lehessen elfelejteni. Elég idős és okos ahhoz, hogy realista legyen (meg hogy adott helyzetekben irigylésre méltó biztonsággal találja meg a megfelelő szavakat), de eléggé pap ahhoz, hogy idealista is legyen, az egyetemesség nevében. Az pedig közben derül ki róla, hogy milyen bátor, nemcsak az ellenségeivel, hanem a barátaival és önmagával szemben is. Szerencsére megkapja a maga gyarlóságait is (félig-meddig szabálytalan nyomozásait nem mindig kellemes nézni, és lassanként az ambíciója is felébred), így nagyon emberi marad, de azért a nagyjelenetei is kellő mértékben ütnek. 

A hatáshoz szükséges, de nem elégséges a színvilág, a fényjáték, a kameramozgás, a zene. Ezt nem lehetett volna (nem is akarták) tökéletes színészi játék nélkül megcsinálni. Remélem, megszórják majd legalább öt-hat Oscarral a filmet, és abból minimum kettőt rögtön adjanak oda a Lawrence-t játszó Ralph Fiennesnak. Eddig is tudtuk, hogy ha azt mondják neki, hogy játsszon el egy kosár almát, akkor megoldja, hogy elhidd neki, hogy ő egy kosár alma. Itt pedig gyakorlatilag állandóan színen van, és hiba nélkül csinálja végig. Minden apró kézmozdulat, minden tekintet, minden homlokráncolás és hangsúly a helyén. Egy szemmozdulattal át tud menni tömény undorból őszinte érdeklődésbe; egy félmosolyának egyszerre többféle jelentést ad; a csöndes-fanyar humora igazán szeretni való. Ahogyan beszél, és ahogyan viselkedik, az nagyjából összefoglalja azt, amiért szeretek római katolikus lenni. 

A többi szereplő is úgy emberi, hogy közben elvont típusokat, jelképes értékeket és/vagy gyarlóságokat is képviselnek. Pont ez felel meg egy katolikus filmnek. Így lesz Stanley Tucci liberális és félénk, Lucian Msamati joviális és indulatvezérelt, Sergio Castellitto vidám és veszélyes (és nagyon olasz), John Lithgow profi alakoskodó (és nagyon amerikai), Carlos Diehz meg lánglelkű apostol (és nagyon mexikói). És igen, Isabella Rossellini úgy néz ki, mint az anyja, sőt, nagyjából azt is csinálja a szerepével, mint amit Ingrid Bergman az Orient expresszben: fogja azt a harminc sort, és eljátssza úgy, hogy nem lepődnék meg, ha őt is megdobnák egy Oscarral. 

Ha valamivel nem vagyok kibékülve a filmben, az a cseppnyinél valamivel több cukormáz. Igen, kérem, azok között vagyok, akik a nagy-nagy fordulatot nem rossz ötletnek, ám derekas túlzásnak tartják, csak nem(csak) pont ugyanazért, mint amiért esetleg várnák az olvasóim. Szerintem ugyanis már a nagy-nagy fordulat előtti események sincsenek rendesen előkészítve, mert pont a mindent eldöntő kulcsbeszédet sikerült elszúrni a forgatókönyvírónak. Nem indul rosszul, de utána telemegy közhellyel. Színész is, szerep is többet érdemelt volna. 

Az egész film realisztikusságával sem békíthető össze az, ami történik, akármennyi logikát is tettek bele egyébként. Mellesleg fölösleges is, és sokkal ügyesebben, hatásosabban meg lehetett volna oldani jelképekkel kimondás helyett. Ja, és jön nekem a kortárs filmművészet legalább egy olyan szélsőségesen konzervatív szereplővel, aki tényleg komolyan gondolja az általa képviselt értékeket, és nem nyilvánvalóan a hatalom megszerzése érdekében képviseli őket. Ez a konfliktusforrás is érdekesebb lenne, ha összetettebbnek ábrázolnák.

Más kifogásom nincs. Most került föl a film a Netflixre, kapcsold be, figyelj, szurkolj, edzd az elmédet, művelődj. Lehetőleg eredeti nyelven, mert azt sem utolsó hallgatni, hogyan váltanak át a szereplők angolról olaszra, spanyolra, latinra. 

Végre egy igazi felnőttfilm. 

* Ti amúgy tudtátok, hogy miért nem bíborban járnak a bíborosok? Mert amikor egyrészt elkezdett kihalni a bíborcsiga, aminek a nedvéből a festéket gyártották, másrészt Bizáncból muszlim város lett, ahonnan már nem lehetett a pápai államnak bíbort importálni, a pápa egy huszárvágással elrendelte, hogy akkor mostantól pirosban járjanak, mert csak. 

** A film elején felbukkanó sakktábla jelképes is, hiszen azt vetíti előre, hogyan próbálják egymás gondolatát is kitalálni a szereplők, és erőt kovácsolni ellenfeleik ügyetlenségeiből, de része is a cselekménynek. Szó is esik arról, hogy az előző pápa, akit a film elején már halottként látunk, nagyon szeretett sakkozni, és a későbbiekben elég egyértelművé válik, hogy még halála után is képes mozgatni egyik vagy másik szereplőt. Nyilván nem a kísértetével, hanem a halála előtt ügyesen elhelyezett nyomokkal.

*** Nem mintha nem tudnám, hogy a tizennyolcadik születésnap nem jelenti automatikusan a felnőtt gondolkodás megjelenését; egyeseknél még a negyvenedik se jelenti. És nyilván nem a gyermeki kreativitás és rácsodálkozási készség fennmaradását rovom fel nekik.