Halhatatlan, megkerülhetetlen ponyva. Az is hallott róla, aki nem hallott róla. Szóval az is olvassa el ezt a bejegyzést.
Azt nekem nem mondta senki, hogy Ponson du Terrailt olvasni olyan, mint Star Treket nézni: nyugodtan el lehet kezdeni a sokadik évaddal, a legkorábbi részek viszont kizárólag fanatikusoknak valók. Amúgy Rejtő egyik forrása volt. Mondom, hogy az is hallott róla, aki nem hallott róla.
A regénysorozat központi alakja Rocambole, akinek ebben a részben („évad”-ban, erről lentebb) a feltámadását nézhetjük végig. Mármint nem szó szerint, de majdnem. Eléggé haragszom is a magyar fordítóra, aki képes volt Rocambole visszatérésének fordítani a La Résurrection de Rocambole-t.
Rocambole három regénnyel... azazhogy évaddal korábban kiskamasz bűnözőként indult. A második évadban okos és romlott felnőtté vált. Aztán a harmadik évad végén érte az a sokk, amelynek köszönhetően a negyedikben végignézhetjük, ahogy átalakul – ha nem is törvénytisztelő állampolgárrá, de álarcos szuperhőssé, aki az alvilágban szerzett készségeit a gazemberek ellenében a törvény szolgálatába állítja, olyan helyzetekben, ahol a törvény hivatalos szolgái csődöt mondanak. Ez az átalakulás aztán körülbelül olyan izgalmas, mint amilyen dögunalom az első rész. Hogy mi a történet vége, az a címtől kezdve borítékolható, ilyenekért senki nem olvasna végig ezerhatszáz oldalt.* Nyilván a hogyan az érdekes. Az viszont a történet 80%-ában őrülten, de tényleg. A villamoson majdnem fönn maradtam, nem is egyszer. Sztereotípiák és sablonok játékából valami olyasmit hozott ki Pierre Alexis Ponson du Terrail, ami megérdemelte a halhatatlanságot.
Elmélkedtem itt a blogon egyszer arról, hogy gonosz szereplőt mennyivel könnyebb és hálásabb feladat izgalmasnak megírni, mint jót, és mennyire népszerűvé tud válni. Hiszen ő az okos, a vicces, az aktív. (Elég arra gondolni, micsoda rajongótábora van pl. Darth Vadernek, és hányan gondolják úgy, hogy csak azért veszít, mert úgy kellett megírni a történetet, hogy a jó győzzön.) Ennek ellenében a jóság gyakran passzivitást, komolyságot, sőt, unalmat jelent. No, többek között pont az ilyen kismesterek, mint Ponson du Terrail, gondoskodtak arról, hogy ennek a sok évszázados szomorú jelenségnek a fordítottja is elterjedjen, ne csak az úgynevezett magas irodalomban, bármit is jelentsen az, hanem a populárisban, majd pedig a filmben is. Először a jólelkű testvér – gonosz testvér párossal próbálkozott, az nem jött be (mégiscsak kismester a szerző, ez nagyobbaknak szokott sikerülni), aztán egy gonoszból szuperhőssé váló mellékszereplővel... és az nagyon nagyot szólt.
Szóval Rocambole feltámad, aminek annyi vallási háttere van, amennyi éppen elég az archaikus minták karneváli felidézéséhez, és hál'Istennek éppen nem elég a didaktikussághoz.** Klasszikus alvilágjárással indítunk, ami engem rögtön megvesz magának, és mutatja Ponson du Terrail Victor Hugóval versengő ambícióit: tengerpart, fegyenctelep, még a helyszín is hugói (Toulon). Archetipikusan széteső, éltető és pusztító, világot körbeölelő elem – a gyötrelmek helye, a (nem is annyira) jelképes pokol, tele a társadalom kárhozottjaival. Jean Valjean és Rocambole (a Száztizenhetes) között az a különbség, hogy utóbbi valóban súlyos bűnöket követett el, viszont azért és addig van ott, mert és ameddig akar. Kezdettől fogva ez a védjegye: őt nem lehet kényszeríteni semmire. Például arra sem, hogy odamenjen/ott maradjon a fegyenctelepen, de arra sem, hogy elmenjen onnan. Majd amikor őneki dolga van kinn, akkor kisétál. Amikor meg majd benn lesz dolga a regény vége felé, akkor elindul befele.*** Mert ami mindenki más számára az örök fájdalom és tehetetlenség helye, az az ő számára a saját magára mért vezeklésé.
Nem pokol tehát, hanem tisztítótűz. Illetve víz. Érdekes módon éppen azért, mert ő maga nem tartja a tisztulás helyének; ő oda szenvedni megy. Nem azért akar jót cselekedni, hogy azzal aztán visszaszolgálja magát a becsületes polgárok közé. Hanem önmagáért a jóért. Más szóval: mert trickster módjára ahhoz van kedve. Éppen úgy, ahogyan két évaddal korábban a rosszhoz volt. Csak azért szökik meg az alvilágból, mert muszáj a felvilágba mennie ahhoz, hogy jót cselekedjen. A főgonosz ugyanis történetesen a társadalom legmegbecsültebb tagjai közé tartozik, így Rocambole a törvényre nem bízhat semmit, neki kell intézkedni személyesen. (Tündéri jelenet, mikor ezt egy jogász szemébe is elmondja.)
Isten neve nagyon ritkán csúszik ki a száján, és pont így jó. Nem mintha nem érezné át a helyzete hitbeli jelentőségét, sőt – csak nem mondja, és ez a magába fordulás, ez a flegmatikus felszín szintén a védjegyei közé tartozik. Ugyanígy a szinte emberfeletti erejű tekintet, amellyel bárkit engedelmességre tud kényszeríteni. (Elég teátrális, de nem baj.) Őt magát annál gyakrabban nevezik úgy, ahogyan Jézust az evangéliumokban, és már-már Istennek tartják, miközben ő saját magát vezeklőnek, akinek azonban ettől még nincs oka alázatot mutatni egy ember iránt sem. Persze kivéve a nagyon kevés kiveendőt, akiket ő választ ki érdemeik/tehetségük alapján. Az nagyon érdekes rész, ahol a követői rájönnek, hogy Rocambole is lehet sebezhető (csak irtó nehezen és ritkán), és utána is követői maradnak. Csak már nem ugyanazért. És ekkor már rutinos együttműködőkként közösen elintéznek mindenkit, aki az útjukba áll. Na jó, közülük is hullanak ki sajnos, de hát a folytatásba is csak kell megmenteni való szereplő.
Az külön megérne egy tanulmányt, ahogyan a Vanda nevű munkatárs abszolút alárendelt, alázatos hívőből szépen önálló cselekvővé növi ki magát, akinek a hűségét egyáltalán nem csökkenti, hogy közelről nézi végig a bálványa pillanatnyi megroppanását. Úgy általában megérne egy tanulmányt a nők szerepe a regényben. Az első évad után különösen meglepődtem azon, hogy a La Résurrection de Rocambole konkrétan magabiztosan átsétál a Bechdel-teszten, sőt: a női börtönben játszódó részek egy egész kis átpofozással egy mai műből sem lógnának ki. (Elfelejtettem mondani: a sorozat az 1860-as években jelent meg eredetileg.) Vanda átalakulása némileg a háttérben marad ugyan, de ettől még egyáltalán nem válik mellékessé.**** A regény utolsó harmadában aztán a két nagy ellenfél mellé megjelenik egy-egy női kolléga, az egyik a jót, a másik a rosszat képviselve, hogy teljes legyen a szimmetria. Ez igen. Félreértés ne essék: nemcsak azért, mert számomra nőként tetszetős. Hanem mert a sablonoknak ez a fajta kiforgatása és újraalkotása még ma is frissnek hat, pedig szerencsére azért a saját kortársainknál már elég sokszor láttunk hasonlót.
Még akkor is, ha a gonosz Wasilika ábrázolása minden értelemben akkora klisé, hogy azt szó szerint fáj látni. Ami energiát és eredetiséget sikerült Rocambole-ra és csapatára pazarolni, azt láthatóan a gonoszoktól vonta el a szerző. Valamit valamiért. Azt meg nyilván nem várom el a kismestertől, hogy egyszer a büdös életben elismerje, hogy a prostituált és a bűnös nő nem maguktól értetődő szinonimák, és az előbbi nem jókedvéből űzi a szakmát. Végül is csak két általa irtó nagyra tartott és gyakran idézett előd művében olvashatta, hogy ebbe a szakmába elkábítva és megerőszakolva kerültek be a fiatal lányok: Sue és Balzac. Ha már magától nem tartotta érdemesnek esetleg utánajárni. Mert amúgy elég sok mindennek utánajárt, az látszik.
Most már végképp nem sajnálom, hogy végigszenvedtem az első évadot. Azt külön érdekes végignézni, hogyan használja Rocambole mindazokat a készségeket, önállóan is, vezetőként is, amiket az akkori főgonosz Sir Williamstől tanult. Meg hogy Ponson du Terrail hogyan rakja helyre azt, amit ott nagyon, de nagyon elszúrt. Ott kb. ötoldalanként elhangzott, hogy Sir Williams mekkora pokoli zseni, miközben gyakorlatilag semmi zseniálisat nem láttunk tőle azon kívül, hogy bármikor képes egyszerre három helyen megjelenni. (Sajnos nem ezoterikus regénynek volt szánva a mű – még jó, mert azt egész másképp kell jól csinálni –, így szimplán idegesítő hülyeség lett belőle.) Vele szemben meg ott állt az izgalmasnak szánt, de elég tehetetlenre sikerült angyali Armand. Na, ez a probléma, mint fentebb jeleztem, a negyedik évadra megszűnik. Cserébe a gonoszok veszítenek érdekességükből. Egyet kivéve, Timoleont, akit egész ügyesen dolgoz ki a szerző, még akkor is, ha ehhez egy kicsit sikerült Balzacot is plagizálnia. Ezzel kapcsolatban nyilván volna értelme elgondolkodni azon, hol végződik a „hatás”, és hol kezdődik a „plágium”, de most nem megyek bele. Hogy ezt a fogást Ponson du Terrail elszúrta, az tuti. Bár, meg kell adni, legalább jelzi a forrást a maga módján, amikor kiderül, hogy pont azt a Balzac-regényt Rocambole is olvasta. Biztos van kölcsönkönyvtár a fegyenctelepen. A francia kényszermunkatáborok direkt arról híresek.
Azt az egyet sajnos nem mindig jut eszébe helyre rakni Ponson du Terrailnak, amit az első évadban a fogságban tartott szereplőkkel művelt. Pedig elég idegesítő ez a „tegyük el talonba egy hétre, amíg nem jut eszembe jobb írói ötlet” módszer. Ez ugyanis konkrétan azt jelenti, hogy Párizst a tenyerük módjára ismerő figurák, akiknek csak annyit kéne megszervezni, hogy kövessék X-et A-ból B-be, napokig képtelenek megtalálni az ügyeletes fiatal szerelmest. Egyetlen normálisan megcsinált fogságból szabadítós rész van a regényben, na, az tényleg izgalmas is. Egyébként leginkább várják a sült galambot. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy a fogságba esés és teljesen tehetetlenné válás ebben az évadban már nemcsak a fiatal nők, hanem a fiatal férfiak része is. Akkor is, ha az illető történetesen legendásan erős és bátor. Egyszerűen esélye nincs (akár azon az áron, hogy irreálisan idióta, de tényleg) az ellenfeleivel szembeszállni. Nagyon érdekes, hogy ebben a világban aki szép, fiatal és ártatlan, abból tuti nem lesz hős. Esetleg a hősök csapatának ideiglenes tagja, na jó. Olyan tag, aki akkor és csak akkor tud megoldani bármit is, ha minimum két bűnöző és/vagy prostituált is van a közelben, akik együtt akarnak és tudnak dolgozni vele.
Szóval a társadalom megbecsült tagjai le nem leplezett bűnözők, a törvény nem tudja megvédeni az áldozatot, hősök nincsenek, és a világ soha nem jönne helyre, ha egy fegyenctelepről szökött trickster véletlenül fel nem fordítaná. Most mondja valaki, hogy ez nem realista regény. Nyilván félig ironikusan értem, de csak félig. Akár szándékosan csinálta Ponson du Terrail, akár szándéktalanul, sikerült kortünetet produkálnia vele. Ugyanígy azzal, hogy a regény második felére a szereplők már rutinszerűen keresik az elveszett identitást (akármilyen valószínűtlen körülmények között tűnjön el), vagy azzal, hogy meg sem lepődik az olvasó, amikor a gyilkost és az erőszaktevőt egyaránt családon belül kell keresni. Továbbá azt se felejtsük el, hogy Rocambole azért tud olyan könnyedén alakot váltani, mert neki magának egészen jellegtelen az arca, szinte nincs is.
Összességében úgy összerakta ezt a regényt Ponson du Terrail így második próbálkozásra,***** hogy minden hibájával együtt sem vagyok hajlandó egy pontnál többet levonni tőle.
Mert hibái, azok vannak néki számosak. Hogy rettenetesen túl van írva, azt már fel se vesszük. Hogy ügyetlenül plagizál, mikor amúgy nincs is rászorulva, mert van saját ötlete is, azt se. Hogy időnként egy-két szereplőt összecserél, másokat meg ott felejt a két epizóddal korábbi jelenetben, és soha elő se jönnek többet, azon csak röhögni lehet. De hogy az utolsó harmadra úgy elfárad, vagy úgy megunja az írást, hogy egyik klisét halmozza a másikra, és sorra feljönnek az első évad logikátlanságai, arra nincs mentség. Az évadot lezáró óóóóóóriási függővéget meg haggyuk má. Borzasztó rossz, és fölösleges is.
A bejegyzésben következetesen használt „évad” szó egyáltalán nem túlzás. Annak idején folytatásokban jelent meg a regénysorozat minden darabja, minden egyes fejezet végén függővéggel. (Oda tényleg való a függővég, és általában jól is sikerül, csak a legutolsóval lőtt mellé.) A maga ezernél több oldalával is bőven teljesíti a La Résurrection de Rocambole a mai sorozatok követelményeit. A különböző történetszálak ügyesen szövődnek, az ellentmondások többnyire helyreütődnek a következő részben. Ponson du Terrail minden szempontból azt csinálja, amit a mai sorozatok; nem véletlenül: utóbbiak előbbiek hagyományára épülnek. Kötetnek meg nem mondhatom az egyes évadokat, mert egyenként is három-négy kötetből állnak, önálló alcímekkel.
Egyúttal, visszakapcsolva a saját bejegyzésem elejéhez, töredelmesen be kell vallanom azt is, amit t. olvasóim már valószínűleg kitaláltak: az első évad után illetlen módon rögtön a negyedikre ugrottam, és van pofám úgy beszélni róla, mintha olvastam volna a második-harmadikat is. Én esküszöm, ezek után fogom. De az első tényleg annyira rossz lett, hogy attól féltem, ha nem a negyedikkel adok esélyt a sorozatnak, amelynek átalakulástörténete legalább mérsékelten érdekelt, hát én soha nem fogom folytatni többet. Márpedig kéne, mert a Rejtő-munkámhoz úgyse úsznám meg. (Így már nem is akarom megúszni, tudom, hogy tetszeni fog.) Igen, Rejtő Jenő idejében még mindenki olvasta Rocambole történeteit, sok író számára jelentett mintát. Még külön szót is alkottak a főszereplő nevéből: a fantasztikusan fordulatos kalandtörténetek jelzője a rocambolesque. Hogy a központi tricksternek mi köze Rejtőhöz, azt pedig nem kell részleteznem.
Akinek ilyen feladatai és gátlásai nincsenek, annak kizárólag azt tanácsolom, hogy a negyedik évaddal ugorjon bele a rocambolesque-be. Mindent érteni fog, de tényleg. Esetleg nézze meg a neten az első három rész kb. tíz mondatban összefoglalható cselekményét. De a fontosabb visszautalásokkor valamelyik szereplő úgyis elmondja, mi történt korábban. Okos dolog: az író sem számíthatott rá, hogy az összes olvasója ismerni fogja az összes előzményt, sőt.
És akkor eljutottunk ahhoz a kényes kérdéshez, hogy milyen nyelven és hol tud ehhez hozzáférni az ember. Azoknak, akik magyarul szeretnék olvasni, van egy rossz hírem: ezt valószínűleg még antikváriumban sem kapjátok meg, mert amit a két háború között megjelentettek belőle, az a káosz maga. Azt se lehet követni, hogy az akkori Rocambole-sorozat melyik része melyiknek felel meg eredetiben. Az egész regény utoljára az 1870-es években jelent meg magyarul, azt biztosan nem hajtjátok fel sehol. Azoknak viszont, akik idegen nyelven olvasnak, van két jó hírem is: 1. angolra le van fordítva az egész, és könnyen elérhető, 2. franciául középfokú tudással is érthető, hiszen nem éppen választékos műveltségű közönségnek írták. Mivel pedig a szerző hetven évnél régebben halott, fenn van az egész ingyen a neten.
A szókincs az első hatvan oldalon tisztázódik, utána ugyanazok ismétlődnek. Mivel eleve folytatásokban jelent meg, abszolút tömegközlekedés-kompatibilis, legfeljebb arra vigyázz, hogy fenn ne maradj a járművön. Mire a végére érsz, a passzív szókincsed a Himalája tetejéig fog érni – az enyémet most aktivizálja egy nagyon kedves kolléga, és egész gyorsan megy –, nyelvtanból pedig a legbonyolultabb szerkezetek is automatizálódnak. Oké, azt hamarabb tanultam meg, hogy van a „szökött fegyenc”, mint a „kérek egy kiló kenyeret”, de az utóbbit ezek után sokkal könnyebb elsajátítani.
Örülök, hogy van folytatás, nem fogom sokáig váratni.
* A Quebeci Elektronikus Könyvtár oldaláról olvastam, úgyhogy az oldalszám inkább csak tipp, de az elektronikus könyvtári katalógusok alapján nem túlzás.
** Azért főleg a vége felé erősen rezeg a léc, de azt betudjuk a korszak moralizáló igényének. Azt viszont nagyon eltalálta Ponson du Terrail, ahogyan hat rá a korábbi életével ellentétes indulat. Ahogyan a jó legalább akkora teherré válik, mint a gonosz. Nem mellesleg erre a jelenetre rímel a Csontbrigád vége felé az a rész, ahol Fécamp éli meg teherként a jót.
*** SPOILER: Más kérdés, hogy „be” már nem megy, mégpedig azért nem, mert az egyetlen ember, akit tisztel, meggyőzi azzal az érvvel, hogy most már „kinn” van a szenvedés helye.
**** Jut eszembe, simán lehet, hogy Frank Herbert is olvasta ezt a regényfolyamot. Mindenesetre az, ahogyan Vanda pszichológiai eszközökkel kiszabadítja saját magát, amikor éppen meg van kötözve, és még bosszút is áll azon, aki bántalmazni akarta, erősen hasonlít arra, ahogyan Lady Jessica műveli ugyanilyen helyzetben ugyanezt. Mínusz a sci-fi háttér, nyilván.
***** Mert eredetileg nem ez lett volna a Rocambole-sorozat negyedik évada, csak az első verziót utálta a közönség, és a szerző kénytelen volt átírni, hogy el tudja adni. Ebben a formájában el tudta. Meredeken emelkedett a közönség ízlésének megítélése a részemről. Mondhatni, rakéta módjára lőtt ki, ahogy a művelt amerikai mondja.
Pontszám: 10/9
Kiadási adatok: nincsenek, a Quebeci Elektronikus Könyvtárból töltöttem le
