Mivel egy cselekményében összefüggő sorozat két elkészült kötetéről van szó, egyetlen bejegyzésben fogom értékelni őket. Elsőként pedig arra figyelmeztetem olvasóimat, hogy hiába fantasy mindkét regény, egyiknek sem én vagyok a célcsoportja. Ezért nem is pontozom egyiket sem. 

Azt már többen leírták előttem, hogy mind a borító, mind a szöveg (nem beszélve a szerző nevéről) a kilencvenes évek fantasyjeit idézi. A címkéket utólag néztem meg, és meglep, hogy nem találom köztük azt, hogy „ifjúsági” – szerintem egy-két apróság kivételével minden további nélkül beleférne ebbe a kategóriába mindkét kisregény. Küldetésre induló csapat, amelybe szándékán kívül bekerül a főszereplő is, hogy aztán kaland kaland hátán következzen, jó sok izgalommal és klasszikus klisével (titokzatos térkép, még titokzatosabb ereklye, föld alatti járat, repülés, térkapu, hibrid fajok stb.). Aki ezeknek a halmozását szereti, nem fog csalódni, ráadásul mindkét kötet függővéggel zárul, hogy a folytatást is izgatottan várja az ember. 

Én nem, bocsánat. Részemről nem ezt a fajta fantasyt szeretem, hanem azt, amelyikben a világépítésen van a hangsúly, és a szereplők minden cselekedete a háttérből következik. (Nyomokban egyébként ezt is megtaláltam a kisregényekben, de erről később.) Ráadásul nemcsak azt várom egy kalandregénytől, hogy kikapcsoljon, hogy eltávolítson a hétköznapi világtól, hanem azt is, hogy alternatív képet mutasson a társadalomról, és úgy tükrözze, ahogyan egy realisztikus alkotás soha nem tudná.* Természetesen nem várom, nem is várhatom el, hogy minden fantasy így működjön, egyszerűen csak így felelne meg az ízlésemnek. Ez a sorozat ezért nem felel meg. De akit vonz a tapasztalati világtól való eltávolodás, az feltétlenül élvezni fogja. Könnyen olvasható, puha lapú, kényelmesen kézben tartható kis könyvek ezek, abszolút tömegközlekedés-kompatibilisek. 

Így, hogy mintegy távolból szemléltem a két történetet, valószínűleg többször illettem őket kritikával, mint ahogy megérdemelték volna. Feltűntek a cselekmény következetlenségei, a szereplők egymás közti viszonyainak hibái. Hogy mást ne mondjak, a főszereplő mágustanonc viselkedése az első kisregénynek nagyjából a felétől kezdve következetes, de addig? Egyszer a puszta tekintetét is képes fegyverként használni, két oldallal később meg egyedül képtelen megvédeni magát, még csak nem is túl nagy túlerővel szemben? Miközben mesélnek egy másik, sokkal tapasztaltabb és idősebb mágusról, akit valakik csak úgy megöltek az út szélén? Nem kellene annak olyan könnyen menni, mint egy átlagos útonállásnak. A továbbiakban egyre komolyabb koncentrációra van szükség a varázsláshoz, amely bizonyos körülmények miatt nem is mindig sikerül; ez már teljesen rendben is van. De az első kisregény első felében íróként felismerem a hibát, amit már én is elkövettem párszor, hogy tudniillik a mágia akkor működik, ha az az előre elkészült cselekménytervnek megfelel, és akkor nem működik, ha nem felel meg neki. Ezt így ne. Hasonló, bár kisebb jelentőségű hibák később is előfordulnak: egy hibrid kultúra ünnepéről először kijelentik, hogy nem láthatja idegen, majd két oldallal később maguktól odahívják az idegent; egy szörnyű földrengést és az azt követő zuhanást-kőomlást kivétel nélkül mindenki csonttörés nélkül túlél; egy mellékszereplő minden társát (számára) érthető ok nélkül leöldösik, majd pillanatok alatt csatlakozik a csapathoz, és onnantól következetesen segít nekik. Ez csak néhány példa.** 

A világépítés annál inkább tetszett, minél kevésbé volt klisés. Egy-két helyen kifejezetten jó ötleteket találtam, pl. a második kötetben a gnóm föld alatti környezetét. A saját fantasyvilágomban én is a négy elemre építem a mágiát, de úgy, hogy közben a négy vérmérséklettel és az azokhoz kapcsolódó minden fellelhető kulturális elemmel is kiegészítem a működését, így. Érthető mód nagyon megörültem, amikor azt láttam, hogy a gnóm otthonában is pont olyan tárgyak vannak pont úgy szétdobálva, mint amilyeneket a melankóliával asszociálni szoktak. (Ehhez képest enyhe csalódást okoz a főszereplő tűzmágiája, miközben neki magának semmi köze a kolerikussághoz, sőt, elmélyedő természete és a felszín mögé látása őt is inkább melankolikussá tenné.) A helyi asztrológia ábrázolása ötletes, kár, hogy nem hallunk róla többet. Amit hallunk, az nagyon tetszett, főleg, hogy a cselekmény szerkesztésével is sikerült szoros összefüggésbe hozni, különösen az első kisregényben. (A szerkesztés egyébként csillagos ötös.) Nagyon jó, ahogy a cselekményben fel-felbukkanó szimbólumokból fokozatosan kirajzolódik egy mintázat, és az olvasó útközben arra is rájöhet, hogy a fejezetek szövegét tagoló apró, stilizált illusztrációk sem véletlenszerűek. A tolvajklánok rajza az első kisregény elején szintén ügyes, sajnáltam is, hogy később teljesen eltűnnek. Azt szintén nem bántam volna, ha a nőnemű szereplőknek többféle szerep is jut, és nem maradunk meg a „prostituált / házimunka végzője / vagyontárgy” rendszerben, amely a történet első felét szinte teljes egészében meghatározza (igaz, a második történetre ezt már a szerző is problémának érezhette, mert elkezdte helyreütni, de csak a tizedrangú mellékszereplők szintjén, és továbbra is a kliséknél maradva). Félreértés ne essék, ez nem ront a sorozat minőségén – az viszont színesíthetné, ha, mondjuk, a groteszk és bölcs segítők közé bekerülne legalább egy vénasszony. 

Ami a nyelvet illeti: Bevallottan nem szeretem, ha magyar szerző művében germán–kelta hatást keltő személy- és helyneveket találok, szerintem azokat hagyjuk meg Tolkiennek és nyugat-európai követőinek, de lehet, hogy ez csak az én heppem. (Egyébként láttam jó magyar ellenpéldát, ettől függetlenül nem örülök neki.) Ebben a regényben is sokkal jobban sikerültnek tartom az itt-ott előforduló magyar neveket (Récelak, Kabakháza, Kóbormadár), bár ezt is túlzásba lehet vinni (azt, hogy az egyik szereplőt Magasba Pillantónak nevezik el, utoljára gyerekkorom indiánregényeiben tudtam volna komolyan venni). Egyébként nem egészen világos, miért kell egy adott ponton új nevet adni a szereplőknek. Elvileg az az oka, hogy a névadók nem tudják jól kiejteni a más világból való személyek nevét; gyakorlatilag a más világból való nyelvüket meg egész jól beszélik közben. A második részből aztán ezek sajnos szinte teljesen hiányoztak, a keltás nevek viszont elszaporodtak; nem örültem. Nem örültem a gépelési, helyesírási, sőt nyelvhelyességi hibáknak sem. Bár tudomásul veszem, hogy a magánkiadás ezzel jár, azért a „nemzetség” két t-vel vagy a „mond” felszólító módja tárgyas ragozásban egy d-vel még így is rosszul esett, főleg, hogy nem is egyszer fordultak elő. Egyébként szerkesztővel-korrektorral is maradhatnak kínos hibák egy kiadványban, akár olyanok is, amikről nem a szerző tehet, hanem a tördelésből következnek. Szintén megtörtént eset.

Lehet persze, hogy túl szigorú vagyok. Mondom, nem én vagyok a célcsoport. Annak, aki sok-sok kalandot, fantasztikus helyszíneket és lényeket keres, valószínűleg éppen így fog megfelelni. Köszönöm a szerzőnek, hogy olvashattam. 

* Elég sok ilyen mű szerepel a blogon, Robert Gravestől és Michael Endétől Susanna Clarke-ig és Moskát Anitáig.

** SPOILER: A második kötetben akad egy bonyolult helyzet: egy mellékszereplő egy balul sikerült varázslat után el akarja zavarni a csapatot, majd fél oldal múlva már ott akarja tartani őket, hogy bosszút álljon. Mindkét reakció indokolt a részéről, a jelenet mégsem lesz összetett, csak önellentmondásos. A csapatnak is oka volna ellene fordulni, ami drámaivá is tehetné a helyzetet, csak sajnos a szerző nem tudja jól kibontani a drámaiságot. Ld. ismét a bagoly meg a veréb esetét: én is nehezen tanultam meg.