Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Új horrorműfaj kutatja családfáját – mit rejt az idilli táj? (Damnable Tales)

2021. szeptember 24. - Timár_Krisztina

wells_damnable.jpgEngem minősít, de azt a kifejezést, hogy „folk horror”, 2021-ben hallottam először, előtte azt se tudtam, hogy létezik. Mint utóbb kiderült, nem is értettem pontosan, hogy micsoda, és csak azt hittem, hogy értem. 

Mentségemre azt tudom felhozni, hogy nem is olyan sokkal régebben találták ki. (Mármint a kifejezést, nem a műfajt.) Meg hogy a horror műfaja úgy általánosságban addig érdekelt annak idején, amíg A halálsoron végére nem értem (igaz, hogy kétszer is), és meg kell vallanom, hogy azt a világnagy Ragyogást már untam. Lovecrafttal ifjan nem tudtam mit kezdeni, húsz évvel később bejött nekem, de ugyanolyan szívesen fognám a kezembe akármelyik Brontët vagy Gogolt, ha borzongani akarok. 

Azt' most nem kiderül, hogy én vagyok a trendi? 

Komolyan ilyen érzésem volt, amíg ezt a vadonatúj, alig pár hete kijött antológiát forgattam. Hogy ezek csináltak egy horrorműfajt direkt nekem. 

Mert az igaz, hogy a voltaképpeni folk horrorként emlegetett filmeket sohasem láttam (pedig sejtettem, hogy a Midsommar nekem való lenne, ajánlották is, de nem tudtam elhinni, hogy tetszhet – ezek után persze azonnal előjegyeztem a The Wicker Mannel együtt), viszont ezek a novellák, amelyeket úgy válogattak össze brit és amerikai klasszikusok közül, hogy megmutassák az újonnan elnevezett műfaj gyökereit (előfutárait), pont megfeleltek annak a kényes ízlésemnek. A filmekről készült elemző videókat pedig Fodor András jóvoltából láttam itt és itt (köszönöm szépen), sajnos csak angolul tudóknak ajánlhatom őket. Igaz, hogy az antológiát is, egyelőre. wells_seventh.jpgPedig egyébként az elemzések is ki-kitekintenek az angol nyelvterületen kívülre, például utalnak A hetedik pecsét című gyönyörűséges-nyomasztó alkotásra, amelyet viszont láttam, és nagyon szeretek. Nils Poppe alakítását a legjobban. (Kép innen.) Újra kéne már nézni azt is. 

Azok kedvéért, akik hozzám hasonlóan tájékozatlanok, először elmondom, mi is ez a műfaj, és milyen alapokon áll. (Ahogy én látom. Tessék szólni, ha tévedek.) Van az a pár ezer éves gondolat, hogy az ember annál boldogabb életet él, minél közelebb élhet a természethez. Körülbelül ugyanennyi ezer éves a kritikája is,* de az ritkán zavarja a vágyakozókat. Akiknek adott esetben, ha elég okosan kezelik a helyzetet, akár igazuk is lehet. Sőt, még érvényes, jól működő filozófiákat/életmódokat is építhetnek erre a gondolatmenetre, ezt tették a romantikusok is, Atlanti-óceánon innen és túl. Ez azonban nem változtat azon, hogy a legtöbben annyit fognak fel ebből a gondolatmenetből, hogy vidéken tisztább, szebb és derűsebb az élet, az emberek mind szeretik egymást, a családtagok összetartanak, a halált és a születést egy körforgás részeként, harmóniában élik meg, az egyénieskedő elhajlásokat jótékonyan megfékezi a hagyományokon őrködő közösség, az agressziót pedig kiélik kapálás közben. Vagy ha ma nem is így van már, akkor is létezett ilyen időszak hosszú-hosszú ideig. Van annak egy sajátos hangulata, amikor én, alföldi magyar parasztok és újabban értelmiségiek utóda, nálam tíz-húsz évvel fiatalabb emberektől hallom ezt a felfogást, a teljes meggyőződés hangján. 

Hogy pedig ennek mi köze a folk horrorhoz? Az, hogy a folk horror – ha jól értelmezem – pont ennek a felfogásnak ad egy piszkos nagy pofont, de úgy, hogy a fal adja a másikat. És még csak nem is nyers erőből adja, hanem ügyesen és kiszámítottan. 

wells_mids.jpg

Jelenet a Midsommarból. Itt találtam.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy előszedi a néphagyományokból a legijesztőbbeket. (Az amúgy önmagában is megérné a fáradságot, ha csak a népmesékben megjelenő rémisztő erőket nézném, akkor is.) Még csak nem is arról, hogy bebizonyítja: a természetközeli közösségek tagjai sem feltétlenül tiszták és jók egytől egyig. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember meglátja az idillt közelről. Olyan közelről, ahonnan nem biztos, hogy szeretné látni. Amikor a saját bőrén érzi, hogy milyen, ha a közösség nagyságrendekkel fontosabb, mint az egyén. Nem akármelyik egyén, hanem konkrétan ő maga. Vagy az ő rokona, barátja, szerelme. Amikor belekerül abba a bizonyos harmonikus körforgásba, és a kutyát nem érdekli, hogy ordít közben. (Ezért elég gyakori panel ezekben a művekben a zárt közösségben megőrzött, pogány eredetű, termékenységhez kötődő titkos kultusz, lehetőleg emberáldozattal.) Amikor nem denevérektől hemzsegő holdtalan éjjelen, hanem nyílt színen, fényes nappal, derűsen virágzó tavaszi fák között zajlanak durván erőszakos események. Ettől pedig az idill egyáltalán nem veszti érvényét, sőt! Kiderül, hogy az idill igenis létezik – és ez az ára! (Fodor András kommentárja: „a zárt közösségtől eltérő, akár külső, akár belső másikkal való ellentét” is generálhatja az eseményeket.)

wells_ima.jpgPersze nem is volnék én, ha nem vonnám azonnal kétségbe azt, hogy valamennyi fenti motívum jelenléte szükséges a folk horror létrejöttéhez. Ha nem kezdene azonnal azon kattogni az agyam, hogy melyiket mivel és hogyan lehetne kiváltani – például azért, mert magyar nyelvterületen soha nem volt ennyire éles a kontraszt a kereszténység bevezetése előtti és utáni hitvilág között. Hogy mást ne mondjak, az archaikus népi imádságainkban békésen megfér egymás mellett keresztény és pogány utalás. (Itt írtam róluk. Még én is tanultam ilyen imádságot nagymamámtól kétéves koromban. A képen akár az én dédanyám is lehetne, de nem ő az, itt találtam.) Azoknak a pogány hagyományoknak a sok szörnyűsége meg jórészt abból származik, hogy a kereszténység (sok esetben) utólag démonizálta őket, erről Marija Gimbutasnál olvastam a közelmúltban. Arról nem beszélve, hogy a kereszténység nevében is minden további nélkül lehet jó sok embernek szenvedést okozni. Ettől azonban még mindaz, amit az előző bekezdésben összefoglaltak megmutatnak a természetközeli életből, nem veszti érvényét. Laktam feluban eleget. Láttam szépnek is, csúfnak is. Óriási szerencsémre pedig Richard Wellsnek pont most szeptemberben sikerült megjelentetnie azt az antológiát, amelyben pontosan ezeket a határokat feszegeti ő is. 

Előkeres a brit és amerikai irodalomból huszonkét novellát, amelyek közül az első 1872-ben, az utolsó 1964-ben jelent meg, vagyis egytől egyig azok előtt a filmek előtt, amelyeket a folk horror megalapozóinak tekintenek, és egytől egyig tartalmaznak legalább néhány motívumot, amelyekből a műfaj paneljei lettek. Adott esetben mindegyiket. Ott van a világtól elzárt, kicsi közösség, amelyet elég gyakran a magát hallgatólagosan felsőbbrendűnek tekintő, kívülről érkező városi ember szemével látunk. Ott van a titokban évszázadok óta jelenlevő pogány hagyományvilág, amely a közösség fennmaradását szolgálja, és ennek mindenki örül, kivéve azt, aki (vagy akinek a hozzátartozója) pont az áldozat helyére kerül. (A halál és a születés örök és harmonikus körforgása, ugye.) És ott van a háttérben az a bizonyos festőien vagy fenségesen szép táj. 

De megtörténhet az is, hogy egyszerűen kiválaszt az író egy ijesztő néphiedelmet vagy hagyományos történetet, és azt kelti életre. Mondjuk, J. S. Le Fanu a démonvőlegény és a bábát kereső szellemlény meséjét, amelyik a mi kultúránkban is létezik. (És megint az Üvöltő szelekkel verseng közben, nagyságrendekkel jobban, mint az Uncle Silas című regényében.) Vagy hogy nem lép át a természetfölötti határán, hanem ott marad rajta billegve, ahogy az az uncanny („kísérteties és hátborzongató”) fogalmához illik. Mint Thomas Hardy, aki ír egy újabb variációt az Egy tiszta nő alaphelyzetére, de úgy, hogy az olvasó ne tudja eldönteni, valóban boszorkány-e az alany, vagy egy lélektani jelenség kivetülését látjuk. 

wells_hardy.jpg

Illusztráció a Hardy-novellához. Speciel nem valami idillikus. Itt találtam.

Vagy hogy nem a titkos pogány kultuszt, hanem a kereszténységet teszi meg a szörnyűség forrásává (és az ugyancsak keresztény, ám nem fanatikus egyházi embert állítja vele konfliktusba). Mint Baillie Reynolds, akinél a közösség megkínozza és kivégzi a természetközeli életet élőket. Vagy hogy meglepő harmóniába hozza egymással a keresztény és a pogány hagyományvilágot. Mint Margery Lawrence, akinél az utóbbi ellensúlyozza az előbbinek a világtól való elrugaszkodottságát, és meg is váltja azt. (Ez speciel nem tetszett, túl naivnak és elég gyengének találtam, de szerintem csak azért került bele az antológiába, mert a műfaj egy-két paneljét jól meg lehet figyelni benne.) Vagy hogy arra fókuszál, hogyan nyomozza ki a kívülről jött városi ember a racionalitás eszközeivel azt, amiben semmi racionális nincsen. Mint Arthur Machen, akinél egy kicsit Sherlock Holmesra emlékeztető figura rakja össze az igazságot sok apró jelből. Vagy hogy ráébresztik a kívülről jött városi embert arra, hogy bármilyen ijesztő és undorító dolgokat műveljen ebben a faluban a titkos kultusz – ő ebben tulajdonképpen egész otthonosan érzi magát. Ahogy Robert Aickman novellájában történik, az egész kötet legsikerültebb (és leghátborzongatóbb) gyerekszereplőinek jóvoltából. 

wells_hallows.jpgNekem azok a részek tetszettek a legjobban, amelyek nem feltétlenül a látvánnyal, hanem a hangulatukkal hatottak. Amikor egy tájleírástól már a hideg futkos az ember hátán (L. T. C. Rolt: Cwm Garon). Amikor egy nyomozós játék, amely elvileg a rend visszaállítására való, felfordult világban végződik, és ezzel a főszereplő meg is tud békülni, legfeljebb vidámabb nem lesz tőle (Arthur Machen: The Shining Pyramid). Erről az emberről már hallottam a gótika klasszikusai között; érdemes lesz még utánanézni. Vagy amikor tényleg szinte semmit nem tudunk meg arról, ami megtörténik vagy meg fog történni, csak sejtjük, és pont attól lesz hideg még a csontjaink közepén is (Shirley Jackson: The Summer People és Walter de la Mare: All Hallows). Ezeket a neveket is ismertem korábban, nem is fogom elfelejteni, ha legközelebb borzongatós olvasmányt keresek. (Kép innen.)

De szinte minden szövegben találtam legalább egy-két apróságot, amire azt tudtam mondani: ez igen, ez az, te aztán tudod, mivel kell engem hangulatba hozni. 

Ahogy az elején mondtam: ezek csináltak egy horrorműfajt direkt nekem. 

Illetve ha valaki az eddigi ajánlóim alapján úgy gondolja, hogy az enyémhez hasonló az ízlése, akkor neki is.

A kiadvány egyébként közösségi finanszírozásból készült. Isten éltesse a befizetőket. Ha tudtam volna róla, én is közéjük tartoznék. Így csak az előrendelésre tudtam lecsapni; egy nappal a megjelenés előtt jeleztem vásárlási szándékomat a webboltban, így kicsit olcsóbban jutottam hozzá. Az illusztrációk és egyéb díszítések még elektronikus formában is gyönyörűek. Ha nem volna horrorisztikus a szállítási költség is (ennyire nem akarok hangulatba jönni), most rögtön megrendelném papírkönyvként. Ugyanitt közép- és kelet-európai folkhorror-előfutárokat kutató/találó projekt kerestetik. Gogol biztos belekerülne. Móricz Árvácskáján se sokat kellene variálni.

Utóirat: Tegyük hozzá, hogy olvasni mindig bátrabban szoktam, mint filmet nézni. Ha a Google Play kijelzi nekem, hogy hozzáférhető a Midsommar vagy a The Wicker Man, legalább két napig csak a bátorságomat fogom majd összekapargatni. De az biztos, hogy azokról is írok majd a blogon. 

* Rousseau-t hagyjuk békében nyugodni, olyat nem mondott, görgessen ennek a bejegyzésnek a második feléhez, aki tudni akarja, milyet mondott.

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Unbound, London, 2021. 400 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9516699616

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása